„Ahhoz, hogy a munkaügyi vitákat közvetítéssel kezelni lehessen, azokat nyíltan fel kellene vállalniuk a feleknek, azzal a jó szándékkal, hogy a vitát együttműködve elrendezik. Ma ott tartunk, hogy mind a két fél kudarcként éli meg, ha közvetítőt kell bevonni a konfliktus feloldásához, különösen akkor, ha bármelyikük győzni akar. Márpedig az esetek 90 százalékában ezzel az attitűddel állnak bele a vitába” – állítja Berki Erzsébet mediátor. A munkaügyi kapcsolatok szakértőjének tapasztalatai szerint a munka világa nem a jogszabályokban leírtak szerint működik. Munkavállalók és munkáltatók együtt próbálnak meg mindenféle úton-módon kibújni a szabályok alól, ráadásul a munkáltatók sehogy sem szankcionálják szabálytalankodó társaikat, pedig ők így illegális versenyelőnyre tesznek szert. A munkaügyi kutatóként ismertté vált szakember – akinek Sztrájk 2.0 című e-könyve a napokban jelent meg – portálunknak kifejtette: a figyelmeztető sztrájk tölti be leginkább a funkcióját, megmutatja, hogy a munkavállalók képesek megszervezni a nyomásgyakorló akciót, a munkáltató pedig ennek hatására megpróbálja a további veszteségeket elkerülni. A közszférában pedig az a helyzet, hogy sztrájkfenyegetéssel kell élni, hogy tárgyalóasztalhoz kényszerítsék a másik felet, más eszköz nincs.
A Veszprém megyei Vináron élő kispolgári családba született 1953-ban. Édesapját ács és kőművesmesterként ismerték, aki művezetőként hidakat épített, édesanyja távírászként dolgozott. Pápán érettségizett, majd a Pécsi Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Karán végzett okleveles közgazdaként. Két évvel később a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen politikai gazdaságtan-tervezés tanári szakon szerzett diplomát, majd 1980-ban egyetemi doktori címet. 1981 és 1984 között a moszkvai Társadalomtudományi Akadémián tanult, itt nyerte el a közgazdaságtudományok kandidátusa tudományos fokozatot, 2009-ben főiskolai tanári kinevezést kapott. Jól beszél oroszul, szakirodalmat angolul is olvas.
Első munkahelyén, az 1/7. Volán Vállalatnál rakodók és gépkocsivezetők között kezdett ismerkedni a munka világával, az egyetem elvégzése után a komlói Carbon Könnyűipari Vállalatnál dolgozott. Egy év után azonban lehetősége nyílt a pályamódosításra: politikai gazdaságtan-tanárt kerestek a pécsi Tanárképző Főiskolára, ahová fel is vették. Később a Munkaügyi Kutatóintézetbe került, ahol 19 évig foglalkozott munkaügyi kapcsolatokkal. 2005-től a Munkaügyi Minisztériumban dolgozott középvezetői beosztásban, vezetői kinevezését azonban 2010-ben elvették. Miután a felajánlott ügyintézői munkakört nem fogadta el, bekerült az akkor a közszférában még működő Prémiumévek programba. Tavaly nyugdíjba vonult, ám ma is aktívan dolgozik: munkaügyi kapcsolatokat tanít a Metropolitan Egyetemen és az ELTE Jogi Kar Jogi Továbbképző Intézetében. A napokban jelent meg Sztrájk 2.0 című e-könyve, amely a 2000-ben napvilágot látott Sztrájk! című elemző munka folytatása, s amely a munkaharc eszközeinek alkalmazását tárgyalja a rendszerváltás utáni Magyarországon.
Ikergyermekei ma már 28 évesek. Jelentős oktatási, tudományos és kutató munkája mellett rendszeresen hódol szenvedélyének, a fazekasmesterségnek: hobbija a korongozás.
– Miért éppen a munkaügyek kutatását választotta a pedagógusi hivatás helyett?
– Valójában sokkal jobban szeretek írni, mint beszélni. De tréfán kívül, talán nem véletlenül alakult így. A döntés mögött ott húzódhatott a családom, a szüleim protestáns értékrendje, az, hogy az első a kötelesség, a munka mindenekelőtt. Engem pedig érdekelt, hogyan működik a munka világa, milyen keretek között mozoghatnak a munkaadók és a munkavállalók. Amikor visszajöttem Moszkvából, még egy évet tanítottam, de az évet értékelő záró értekezleten vitába keveredtem a kollégákkal. Kellő naivitással elmondtam ugyanis, hogy szerintem a párt működésétől kezdve az oktatásig minden el van rontva, és változtatásra lenne szükség. A kollégák iszonyúan megsértődtek, mondván, hogy egy ilyen nyikhaj ne beszéljen bele a régi pártmunkások dolgába. Ez 1986-ban történt. Szerencsémre lehetőségem kínálkozott arra, hogy a budapesti Munkaügyi Kutatóintézetbe kerüljek. Kezdetben bérekkel és szociálpolitikával foglalkoztam. Amikor Héthy Lajos felvett az intézetbe, már látható volt, hogy ha a liberalizálás irányába megy a gazdaság, előbb-utóbb megjelenik a munkanélküliség, és szembe találjuk magunkat azzal a kérdéssel, hogy mi legyen a munkanélküliekkel. Ezért a foglalkoztatáspolitikai szakterületet választottam volna, de ott már több fiatal kutató dolgozott Laky Teréz irányításával. Így béres maradtam a bérszabályozás megszűnéséig, amikor a munkaügyi kapcsolatok területén számtalan új feladat merült fel, például ki kellett találni a szabad bértárgyalás alkufolyamatának kereteit. A Ladó Mária vezetésével folyó munkák közül végül a közszféra munkaügyi kapcsolatai lett a kutatási területem, amelyen kezdetben Orolin Zsuzsával együtt dolgoztunk. E mellé jött a munkaügyi viták, a sztrájk témaköre is, ami azért is érdekelt, mert addig ezekről az elméleti kutatások mellett nem születtek empirikus, monografikus jellegű munkák, amire az OTKA, majd az Országos Foglalkoztatási Alap támogatásával lehetőségem nyílt. Ezen a kutatáson alapult a 2000-ben megjelent, sztrájkról szóló könyv. Már akkor is látható volt, hogy folytatni kell a kapcsolódó anyagok gyűjtését és elemzését, mert el fog veszni a tényanyag. A most megjelent, Sztrájk 2.0 című, egyelőre e-book formában olvasható kutatási összegzés ezúttal is az OTKA finanszírozásával jött létre, de már semmi köze a kutatóintézethez, mert az időközben megszűnt. De kellett hozzá a prémiumévek és a nyugdíj is, mert a Munkaügyi Minisztériumban – bár Herczog László, akkori főnököm, szabad kezet adott a kutatáshoz is –, hamar kiderült, hogy nem lehet egyszerre nyolc órában dolgozni, mellette tanítani, kutatni, írni és közben gyerekeket nevelni.
– Konkrétan mi volt a feladata a minisztériumban?
– Mindig voltak koncepcionális munkák a munkaügyi kapcsolatok területén. Az első jelentős munka, amelybe bekapcsolódhattam, az ágazati párbeszéd bizottságok rendszerének kiépítése, ami nagyon nehéz feladat volt, és nem is állítom, hogy nagyon jól sikerült. Abban az időben kerültek be az államháztartási törvénybe a rendezett munkaügyi kapcsolatokról szóló szakaszok, ennek a feltételrendszerét is ki kellett találni. Egy új munka törvénykönyve koncepciója is körvonalazódott, csakúgy, mint a sztrájktörvény módosítása, bár ezekből akkor nem lett semmi. Ennek egyáltalán nem szakmai, hanem kifejezetten politikai okai voltak, a szocialista kormányok nem éreztek magukban elég erőt arra, hogy ezeket a nagyon fontos változtatásokat végigvigyék. Komoly hibának tartom ezt, a szocialista kormány ezzel előkészítette a talajt a munkavállalók számára rendkívül hátrányos új munka törvénykönyve elfogadásához és a sztrájktörvény módosításához.
– Vissza-visszatérünk a sztrájk témájához. Miben volt más két és fél évtizeddel ezelőtt egy munkabeszüntetés, mint ma?
– Komoly különbségek vannak. Például 1991-ben hatalmas, országos megmozdulást váltott ki, amikor felemelték a hús árát, megszűnt a központi árképzés. Ma már ilyesmi miatt senki nem sztrájkolna. Sok más akcióra is sor került, de ezek sokszor nem voltak eredményesek. A gyárakat akkor is bezárták, az embereket akkor is elbocsátották. Pedig akkor még nagyon jelentősek voltak a szakszervezetek, 90 százalék körüli volt a szervezettségük, ezekben az ügyekben mégis tehetetlennek bizonyultak, hiszen egy magántulajdonon alapuló társadalomban a tulajdonos rendelkezik azzal, amije van. Ugyanakkor a rendszerváltozás utáni első évtizedben, 1990-től 2000-ig lezajlott egy teljesen normális tanulási folyamat, amikor minden szereplő beletanult az új szituációba, és megtanulta használni azokat az eszközöket, amelyeket a szabadpiaci gazdaság biztosít, mint például a jogállam, az Alkotmány, a sztrájkjog és a gyülekezési jog. Az ezredfordulóra kialakult egy viszonylagos egyensúly, kicsit magához tért a gazdaság, kicsit javultak a foglalkoztatási mutatók. Eljutottunk abba a helyzetbe a munkaügyekben is, hogy meg lehetett kezdeni a felkészülést az uniós csatlakozásra, amire mind a két oldalon megvolt a szándék. 2000-től 2004-ig nagyon pozitív átalakulási folyamat zajlott a munka világban is, amíg 2008-ban a gazdasági válság le nem tarolt bennünket. Ennek a fordulatnak az a tragédiája, hogy a politika nem volt abban a helyzetben, hogy a válságot normálisan kezelje. Az igazi nagy társadalmi problémák abból származtak, hogy politikailag tévesztettük el az utat. Ami az egyéni helyzeteket illeti, sose voltunk nagyon szabálykövetők, se a foglalkoztatók, se a munkavállalók. Ezt már a szocializmusban megalapoztuk, például azzal, hogy elkezdődött a gmk-zás, tág teret nyitva az egyéni stratégiáknak. A munka világában valahogy nem az zajlik, ami a jogszabályokban le van írva, munkavállalók és munkáltatók együtt próbálnak meg mindenféle úton-módon kibújni a szabályok alól, ráadásul a munkáltatók sehogy nem szankcionálják szabálytalankodó társaikat, pedig ők így illegális versenyelőnyre tesznek szert.
Visszatérve az eredeti kérdésre, sokkal kevesebb sztrájk van ma, évi pár eset, szemben a 2010 előtti 10-15-ös esetszámmal. Ennek oka elsősorban a még elégséges szolgáltatásokkal kapcsolatos törvénymódosítás és nem az, hogy a munkavállalók ma boldogabban dolgoznak. A másik szembetűnő különbség, hogy a munkavállalók követelései sokkal kevésbé találnak meghallgatásra, mint korábban. Ettől az a benyomásuk, hogy nem is érdemes akciókat szervezni, vagyis beindult egy lefelé menő spirál.
– Tagja volt a tavaly megszűnt Munkaügyi Közvetítői és Döntőbírói Szolgálatnak, több, a munkaadók és a munkavállalók közötti konfliktusos tárgyaláson vett részt mediátorként. Mi volt a legemlékezetesebb esete?
– Valódi szellemi közösség verbuválódott össze 1996-ban az Országos Érdekegyeztető Tanács égisze alatt. Nagyon erős képzést kaptunk az ILO-tól, a Nemzetközi Munkaügyi Szervezettől, valamint az angol és az amerikai közvetítői szolgálat szakértőitől. Azzal a biztonsággal álltunk készenlétben, hogy ha itthon kialakul valami konfliktus, fel tudjuk használni a megszerzett ismereteket. És ez így is lett, a ’90-es évek második felében viszonylag sok és nagy horderejű ügyben kértek fel közvetítőket konfliktusos helyzetekben. Döntőbíráskodás nagyon kevés volt, évente egy-kettő, de úgy tűnt, a mediáció jól használható módszer lesz. Az ezredforduló után azonban stagnálás állt be, amit az OÉT is inkább kudarcnak tekintett, mint eredménynek, de senki nem nézte meg konzekvensen, hogy mi áll ennek a hátterében. Szerintem ahhoz, hogy a munkaügyi vitákat közvetítéssel kezelni lehessen, azokat nyíltan fel kellene vállalniuk a feleknek, azzal a jó szándékkal, hogy a konfliktust együttműködve elrendezik. A nyíltság és az együttműködési szándék is hiányzott és hiányzik a mai napig. Ma is ott tartunk, hogy mind a két fél kudarcként éli meg, ha közvetítőt kell bevonni a konfliktus feloldásához, különösen akkor, ha bármelyikük győzni akar. Már pedig az esetek 90 százalékában ezzel az attitűddel állnak bele a vitába. De hogy a konkrét kérdésre is válaszoljak: a legnagyobb élményem a Honvédszakszervezet és a szakminisztérium közötti béremelési konfliktus volt 1997-ben, ami megállapodással végződött, és amit annál inkább is komoly szakmai sikernek tartok, mert a honvédség és a munkaügyi kapcsolatok amúgy is nehezen egyeztethető össze, ott, ahol az emberek ahhoz szoktak hozzá, hogy a parancsot végre kell hajtani, nehéz a partnerség eszméjét meghonosítani. A konkrét esetben látszott, hogy mindkét fél érdeke a megállapodás. A NATO-csatlakozás előtt nem lett volna elegáns, ha a katonák a Kossuth téren tüntetnek. Kudarcként éltem meg ugyanakkor az FRDÉSZ (Fegyveres és Rendvédelmi Dolgozók Érdekvédelmi Szervezete) és a Munkaügyi Minisztérium közötti vitát, mert a minisztérium vezetése zárkózott el a közvetítéstől. Ezt nem is értettem. Persze az is előfordult, hogy hiába fogadott el mind a két fél, nem jött létre megállapodás, de ezeknek az eseteknek is megvan a maga tanulsága.
– Ahogy az a Sztrájk 2.0 című könyvéből is kiderül, a szakszervezetek egyre sűrűbben állnak elő sztrájkfenyegetéssel követelésüknek nyomatékot adva, a legtöbb esetben azonban előre sejthető, hogy nem kerül sor a munkabeszüntetésre, többnyire azért sem, mert a dolgozók féltik a munkahelyüket. Ez a terjedő gyakorlat nem rontja tovább a szakszervezetek amúgy is gyenge társadalmi elfogadottságát?
– Nem gondolom így. Azt, hogy a követeléseket sztrájkfenyegetéssel vagy tüntetéssel lehet-e inkább elérni, a statisztikák világosan mutatják. Eszerint a figyelmeztető sztrájk a leghatékonyabb nyomásgyakorlási eszköz, ha ez nem mozdítja ki a munkáltatót az álláspontjáról és nem indul el a megegyezés irányába, akkor nagy a valószínűsége annak, hogy a rákövetkező hosszabb munkabeszüntetés sem lesz eredményes. A figyelmeztető sztrájk betölti a funkcióját, mert a szakszervezet ezzel megmutatja, hogy a munkavállalók képesek megszervezni az akciót, vagyis képesek akár nagyobb kárt is okozni a munkáltatónak, aki megpróbálja ezt a veszteséget elkerülni. A közszférában, leginkább a közalkalmazotti és köztisztviselői körben viszont nincs más eszköz arra, hogy tárgyalóasztalhoz kényszerítsék a másik felet, mint a sztrájkfenyegetés. Ha létrehozzák a sztrájkbizottságot és meghirdetik a sztrájkköveteléseiket, a munkáltató-kormány a törvény alapján kénytelen kijelölni a tárgyaló delegációt, ha akarja, ha nem. A jog is nehezíti a munkaharcot, és a politikai felhangok is, amelyek a közszférában óhatatlanul jelen vannak. Valójában a politikának ebből ki kellene maradnia. Amúgy a szakszervezetek megítélése valóban végtelenül rossz, az emberek jelentős részének fogalma nincs, hogy mire való, mert ez a tudás kiveszett a társadalomból, különösen a fiatalabb korosztályból. De akinek vannak elképzelései, hogy mire való lenne, az is sok rosszat gondol a létező szakszervezetekről, ez kétségtelen. Azzal együtt a meghirdetett, de meg nem tartott sztrájk talán inkább részvétet vált ki, minthogy a megítélést rontaná.
– Mit tapasztal az egyetemisták, főiskolások körében, érdeklődnek a munkaügyi kapcsolatok iránt?
– Leendő humánpolitikai vezetőket tanítok nappali tagozaton, ők semmit nem tudnak a szakszervezetekről, a munkajog oktatásának is megvan az a problémája, hogy inkább az individuális és sokkal kevésbé a kollektív munkajoggal foglalkozik. A hallgatóknak a munkaügyi kapcsolatok tantárgy keretei között olyan új információkkal tudok szolgálni, amikről életükben nem hallottak. Nagyon érdeklődőek, ugyanakkor meg vannak lepődve, hogy a meglévő lehetőségeket a munka világának szereplői nem használják ki. Egyébként a diákok is a szürke-fekete zónában szocializálódnak, amikor egyetemistaként munkát vállalnak. Amikor kikerülnek az életbe, majd lesz egy vékony réteg, amelyik, tudja, hogy kinek milyen jogai vannak, de ez nem jelenti azt, hogy megfogalmazódik benne az a gondolat, hogy akkor meg kell változtatni a gyakorlatot.
– A munkaügyek szakértőjeként hogy tudja ezt a helyzetet kezelni?
– A felnőtt világ ezt kínálja nekik, ez nem az ő hibájuk. Kudarcként azt élem meg, hogy a saját korosztályom ezt a környezetet tudta teremteni.
Kun J. Erzsébet
