„Elvesztették az emberek a bizalmukat a szakszervezetben, mert a legtöbbjük a szolgáltatási csomagja mögé bújik. A HVDSZ 2000 elnökeként is érzékelem, mennyire nehéz feladat, hogy az érdekvédelemre sokkal nagyobb hangsúlyt fektessünk” – osztotta meg tapasztalatait Király András a Szakszervezetek.hu-val. A Helyiipari és Városgazdasági Dolgozók Szakszervezete 2000 vezetője szerint óriási probléma, hogy a szakszervezeteknek nincs életpályamodelljük, a fiatalok számára különösen nehéz vonzóvá tenni az érdekvédelmi munkát, aminek az is oka, hogy a szervezetek nem tudnak versenyképes fizetést kínálni.

Budapesten született 1976. január 30-án, munkáscsaládban. Édesapja gépkocsivezető volt, édesanyja előadóként dolgozott a nyugdíjfolyósítónál. Sporttagozatos általános iskolába járt Kőbányán. Az Ihász Dániel Közlekedésgépészeti Szakközépiskola és Technikumban érettségizett, majd ugyanitt szerzett közlekedésgépészeti technikusi végzettséget. A Bánki Donát Műszaki Főiskolát is elkezdte, de egy konfliktus miatt elbúcsúzott a főiskolától.

A munkavállalói léttel több munkahelyen ismerkedett: dolgozott a versenyszférában gépjárműszerelőként, majd vállalkozónál szerzett üzletkötői tapasztalatokat. 1997-ben helyezkedett el a Fővárosi Közterület-fenntartó Zrt.-nél  (FKF) gépjármű-szerelő munkakörben. Egy évvel később már a társaság egyik hulladékszállítási üzemének irányító csapatát erősítette. Dolgozott belső auditorként, 2008-tól üzemvezető helyettes, egy évvel később pedig üzemvezető lehetett a budai hulladékszállítási üzemben.   

A szakszervezeti mozgalomnak nagyon fiatalon elkötelezte magát. 2000-től különböző tisztségekben dolgozik: először bizalmivá, 2008-ban főbizalmivá, vezető főbizalmivá választották a közterület-fenntartónál. E pozícióját üzemvezetőként már nem tölthette be, a szakszervezeti bizottság munkájában azonban továbbra is részt vett. 2010. december végén a társaságnál függetlenített szb-titkárrá választották, e funkciója révén került be a HVDSZ 2000 elnökségébe. 2013-ban a szervezet H VDrégióvezetője lett, másfél évvel később pedig bizalmat kapott az elnöki tisztség betöltésére.    

Életútján meghatározó szerep jutott a sportnak, elsősorban a futballnak. Hivatásos labdarúgó pályájának egy sérülés vetett véget, de ma is egyik oszlopos csapattagja a Fővárosi Közterület-fenntartó sportkör labdarúgó szakosztályának.

Második felesége is sportoló, rendszeres szereplője a díjugrató versenyeknek. Mindkét házasságában született gyermeke.

–  A kukásautók ejtették foglyul, hogy a Fővárosi Közterület-fenntartót választotta szinte második otthonául?

– A technikum több partnercéggel tartott kapcsolatot, több vállalatnál is szereztem és még szerezhettem volna szakmai gyakorlatot, én mégis a Fővárosi Közterület-fenntartót választottam, amelynek tanműhelyében mélységében talán jobban sikerült elsajátítani a szakmát. Valószínűleg meghatározta az életpályámat, hogy a tanműhelyben, illetve a műhelyekben „megcsapott a szemét szele”. Ez egyébként vélhetően igaz a családomra is, hiszen édesapám több mint ötven évet töltött el a cégnél, és a sajnos már elvesztett bátyám is itt dolgozott autószerelőként. Édesapám a kiemelt sofőrök közé tartozott, például ő gyűjtötte a hulladékot az akkor még félévente megrendezett nemzetközi vásárokon, a Hungexpon is. Kisgyerekként leírhatatlan élményt jelentett, hogy mellette ülhettem a kukásautóban, ahogy az is, hogy népszerű színészek köszöntek rám úgy, hogy „szia, kiskukás”, vagy szóltak oda, hogy „nézd már, mekkora legény vezeti ezt a kicsi kukásautót”. Az is tetszett, hogy a beszólásokra tömegek ujjongtak. Ezek az apró élmények sokat hozzátettek ahhoz, hogy én is a cégnél dolgozzak. 1997-ben gépjármű koordinátor munkakörbe kerestek kollégát. Megpályáztam az állást, de végül kaptam egy másik ajánlatot is, a vállalat egyik műhelyébe vettek fel gépjármű-szerelőnek. Ugyanakkor alig 21 évesen erős bizonytalanságot keltett bennem az, hogy az apám és a testvérem más területen ugyan, de a cégnél dolgoznak, ismert emberek: vajon én meg tudom-e majd állni a helyemet? Az elvárásoknak én mindig maximálisan meg akartam felelni.   

– Az is családi hagyomány, hogy már fiatalon belevetette magát a szakszervezeti munkába?

– Nem. A mesterem, Szabó István nemcsak a szervizmesteri munka minden csínját-bínját tanította nekem, de bevitt a szakszervezeti mozgalomba is. Ő akkoriban a hulladékos ágazat vezető főbizalmija, egyben üzemitanács-elnöke is volt. Valahol itt fertőződtem meg a munkavállalókért folytatott küzdelemmel. A mesteremet és az akkori főnökömet, Kolozsvári Józsefet tekintem mentoraimnak, akik meghatározták az életemet, amikor arra tanítottak, főnökként nem csak a tisztességes munkát kell megkövetelni a munkavállalóktól, hanem ki kell őket szolgálni, minden támogatást, segítséget meg kell adni számukra, hogy el tudják végezni a rájuk bízott feladatokat. Abban az időben fogalmazódott meg bennem a mottó, amit azóta is büszkén vallok, mégpedig az, hogy munkavállaló nélkül nincs munkáltató, és fordítva is így igaz. Az egyensúlyt fenn kell tartani.

– Elég tempósan haladt a szakmai ranglétrán. Miért nem ott építette tovább a karrierjét?

– Volt lehetőségem rá, de a szakszervezeti vonalat választottam. Az élet részben visszaigazolta, szükség volt a váltásra, hogy ebbe az irányba induljak. Főállásban jelenleg is szb-titkár vagyok az FKF-nél, szakszervezeti vezetőként jól tudom hasznosítani a szakmai munkám során megszerzett tapasztalatokat. A váltáshoz egyébként nagy erőt adott, hogy mindig is éreztem a kollégáim bizalmát, mert tudták rólam, soha nem érdekek vezérelnek abban, hogy a dolgozóknak bármilyen módon segítsek. A tőlük kapott visszajelzések, elismerő szavak is arra ösztönöztek, hogy ezen a pályán haladjak, ahol szaporodnak a feladatok. 

– A mostani törvényi és egyéb feltételek között hogyan tudnak hatékonyan dolgozni a szakszervezetek?  

– Sajnos, csak lassan ébredünk. Kényelmesek vagyunk, szeretjük, ahogy eddig működött a szervezet, pedig az már nem elég. A nagyvállalatoknál is egyre inkább menedzsertípusú vezetők dolgoznak, akik a profitot hajhásszák, ugyanakkor a közszolgáltatás területén működő társaságokat is sújtó különböző terhek eléggé megnehezítik a gazdálkodást, és ezáltal a munkavállalók helyzetét is. Az érdekvédelmi munka erősítése ma különösen időszerű, de ezt még nem minden munkavállaló és tisztségviselő veszi tudomásul.

– Az ifjabb érdekvédőkre is jellemző ez a mentalitás?

– Ha a szokásjog alapján gondolkodunk, akkor mindenképpen korfüggő. Elfelejtettük azt, hogy cselekvés nélkül nincs eredmény. Egy üveget is csak akkor tudok odébb tenni, ha megfogom. A HVDSZ 2000-nél megkezdődött a fiatalítás, újra megalakult az ifjúsági tagozat.  Soha nem hajhásztam a pozíciót, nem igazán szerettem volna még, hogy a szakszervezet elnöke legyek, mert érzékelem magamon, hogy sok mindent meg kell még tanulnom, de bizalmat kaptam és ennek meg kívánok felelni. Szabó Istvánné Etától, Pék Zsolttól, aki hosszú évtizedekig volt a szakszervezet elnöke, ma is sokat tanulok. Szeretném azt a gondolati síkot tovább vinni, amit ők képviseltek, sok mindenkivel ellentétben egyébként azt, hogy a szakszervezetek között nincs ellenség. Sokan kritizáltak minket amiatt, hogy miközben alapító tagok voltunk az MSZOSZ-ben, együttműködési megállapodást kötöttünk a Ligával egy pályázaton való részvétel érdekében. A Ligával egy dologban egyetértettünk. Abban, hogy a munkavállalókat kell képviselni és az érdekeiket érvényre kell juttatni. Egyébként a Ligával, mint szervezettel nem voltak problémáink.

– HVDSZ-elnökként nyilvánvalóan mélyebben belelát a mozgalom egészébe. Milyennek látja a szakszervezetek mai helyzetét? 

– Az emberek elvesztették a bizalmukat a szakszervezetben, mert a legtöbb a szolgáltatási csomagja mögé bújik. Igaz, a tagságnak is van erre igénye. Mostani funkciómban is érzékelem, mennyire nehéz feladat, hogy az érdekvédelemre sokkal nagyobb hangsúlyt fektessünk. Az emberek ki vannak éhezve arra, hogy foglalkozzanak a problémáikkal, igénylik, hogy kiálljanak az érdekükben. A fiatalok tekintetében is erre lenne egyre inkább szükség, mert a munkahelyeken ők talán még jobban ki vannak szolgáltatva a munkáltatónak, aki kizsákmányolja, kiszipolyozza őket, és nem tudják, hogyan lépjenek fel ez ellen. Felnőtt emberek sok esetben azt igénylik, hogy valaki elmondja nekik, hogyan reagáljanak a számukra hátrányos intézkedésekre. Az elnöki székből ezt nem nagyon lehet érzékelni. „Fönt” egyre kevésbé látjuk sok esetben a napi gondokat, hogy már az is probléma, hogy a dolgozó megvegye az aznapi a reggelijét, mert nincs rá pénze. Apróságok? Nem, ezek a legfontosabbak. Nagyon elszakadtunk azoktól, akiket képviselünk, akiknek az érdekében hatékonyabban kellene dolgoznunk.  Nálam otthon minden reggel 3.40-kor megszólal a vekker. Ez megszokás már. Szerelőként 6 órakor kezdtem, szerviz-mesterként három műszakban dolgoztam, amikor pedig üzemvezető voltam, az 5 órai kivonulásnál jelen kellett lennem. Most is igyekszem műszakkezdéskor ott lenni a munkahelyeken, mert akkor tudok leginkább beszélgetni az emberekkel. Tavaly fiataljaink részt vettek az Egyetemisták és Főiskolások Turisztikai Találkozóján, az EFOTT-on, ahol azt tapasztaltuk, hogy a fiatalok többsége nem tudja, mi a szakszervezet, pedig ha megtaláljuk hozzájuk a megfelelő csatornát, nyitottak lennének felénk. Ezért is vetettük fel a gyakornokok foglalkoztatását, akik szomjasak a tudásra, és esetleg a nálunk megszerzett tapasztalatokat ezen a területen hasznosíthatják majd. Egyébként az EFOTT-on is beigazolódott, hogy a fiataloknak lenne igényük az olyan szervezetekre, amelyek segítik őket eligazodni a munka világában. Itt is megmutatkozott, hogy a szakszervezetek szolgáltatási funkciója másodlagos, az elsődleges célnak annak kell lennie, hogy a munkavállaló tudja, mit tegyen, hova forduljon, ha azt tapasztalja, hogy a munkáltató megsérti a jogait. 

– A mozgalomban elindult fúziós folyamat jó irányba halad?

– Szükség volt a Magyar Szakszervezeti Szövetség létrehozására, az MSZOSZ és az Autonóm Szakszervezetek Szövetségének egyesülésére. A fúzió jó dolog. A probléma ott van, hogy kevés a vezetőségben a lázadó, miközben szerintem ilyennek kellene a legtöbbnek lenni. Az elnökségben ugyan nagyon jó gondolatok születnek, de azok nem mindig valósulnak meg. Lehet, hogy ez csak apparátusprobléma. Mindenképpen át kell alakítani a MASZSZ struktúráját. Szerintem az elnökségbe az ágazatoknak kellene a tagokat delegálni. Ma ez nem így van, és ez gátolja a hatékony érdekvédelmi munkát. Azt is elképzelhetőnek tartom, hogy taglétszám szerint húzzuk meg a vonalat, ez azonban több jelenlegi elnökségi tag számára is fájdalmas lenne. Nehezen tudom elfogadni, hogy miközben a HVDSZ 2000 a tagdíjfizetési listán a 7-8. helyen szerepel, mindig azok hangoskodnak, akik jóval mögöttünk sorakoznak. Az elnökségi ülésen ugyan diktátumok nincsenek, de érzékelhető, hogy a „nagy öregek” ott vannak. Szerintem is szükség van az idősebbek tapasztalatára, de számomra az elfogadhatatlan, hogy a ma is tisztséget viselő korosabb emberek egy része csak sopánkodik, ülnek a babérjaikon. Ráadásul olyan vezetőkre célzok, akikről úgy tudom, hogy korábban szinte pitbullként mentek előre.         

– A fiatalok előtt mivel lehet vonzóvá tenni a szakszervezeti munkát?

– Óriási probléma, hogy a szakszervezeteknek nincs életpálya modelljük. Nemcsak a munkahelyeken nem tudunk mit nyújtani a tisztségviselőknek, az apparátust se tudjuk ma már tisztességesen megfizetni. Fontos, hogy egy ágazati szakszervezet vezetését jól képzett szakértői gárda segítse a munkában, de nagyon nehéz elkötelezett dolgozókat találni. Gondolkodunk azon, hogyan lehetne a fiatalokat „becserkészni”. Számomra az osztrák gyakorlat példaértékű: mielőtt az ifjú generációt megfertőzné a kütyümizéria, a képzések, fejlesztések révén már „be vannak kötve” a szakszervezethez. Nálunk is ilyesmire kellene fordítani a pénzt, de azt látom, hogy csak elszórjuk. Jól képzett szakértőket pedig csak versenyképes fizetéssel tudunk magunkhoz csábítani. Én tiszteletdíjért látom el az elnöki teendőket, és ezen mindaddig nem is akarok változtatni, amíg azt nem látom, hogy fejlődésnek indul a HVDSZ 2000. Ha a csapat úgy dönt, hogy egy fix emberre van szükség, akit hajlandó is megfizetni, az biztos, hogy jelenleg nem én vagyok. A pénzt a fiatalok képzésére, különböző figyelemfelkeltő programokra kell fordítanunk. 

– A KIÚT Szakértői Csoport legutóbbi pódiumbeszélgetésén azzal dicsekedett, hogy a HVDSZ 2000-nél nem a tagvesztés, hanem a létszámnövekedés a trend. Ez példaértékű a szakszervezetek jelenlegi állapotában. Mitől nőtt a taglétszámuk?

A sok-sok munkától, energiától, amit belefektettünk. Az ágazati szakszervezet létszámnövekedéséhez vélhetően az is hozzájárult, hogy 2012-ben Szabó Istvánné Eta elnöksége alatt átszerveztük a megyei struktúrát és régiókat hoztunk létre, régióvezetők alkalmazásával. Célunk az volt, hogy minél szélesebb körben felhívjuk a figyelmet, érdemes belépni a szakszervezetbe. Két-három éve sem az volt a jellemző, hogy fiatalok csatlakoztak volna a szervezethez, azért is nagyon jó lépés volt az átszervezés, mert sikerült nagyon jó fiatalokat találnunk. Szerintem az ifjú generációval külön is érdemes foglalkozni, hiszen még mindenre nyitottak és ezt maguk is igazolták. Nehéz volt, de a vezető testületben sikerült megtalálni az egyensúlyt a fiatalok tettre készsége és a tapasztalt, harcedzett idősebb generáció között. A fiatalok lendítettek a tagszervezés hatékonyságán. A tisztségviselőknek pályázati támogatással és egy holland szakértő programjával segítettünk, hogy munkájukat még jobban, még hatékonyabban végezhessék. Megtanultuk egyebek mellett, hogy mennyire fontos a folyamatos párbeszéd a vezetés és a tagság között, hogy a tag érzékelje, ha problémája van, a szakszervezet segít. A képzés mentálisan adott lökést a résztvevőknek a tagszervezéshez, s kiderült, van fogadókészség, például Farkas Zsuzsa kolléganő régiójában rövid időn belül 132 új tagot tudott toborozni. Az alapszervezetek titkárai áldozatos munkájának is köszönhető sikerünk. 2011-ben az FKF-ből ugyan kivált a közúti ágazat, a tagságot azonban sikerült megtartani, sőt bővült is a létszámunk. Egyedülálló megállapodást tudtunk ugyanis tető alá hozni az üzemi tanács elnökével, Major Zoltánnal közösen, ami azt eredményezte, hogy egyben maradhattunk. Sőt, új tagokat is sikerült beszerveznünk. A munkahelyi személyes beszélgetések révén megértették a dolgozók, hogy az egységben van az erő.

– Kevés információ látott napvilágot arról, hogy sztrájkhelyzet van az FKF-nél. Azért titkolják, mert attól tartanak, nem sikerül megszervezni a munkabeszüntetést?      

– Nem. Úgy terveztük, akkor fordulunk a nyilvánossághoz, ha a tárgyalóasztalnál megakad a sztrájkbizottsági egyeztetés. Most több fontos ügy szítja az elégedetlenséget, a bérhelyzet, a cafetéria átalakítása és a „kuka holdinggal” kapcsolatos kormányzati döntés. Először a tagságot kell tájékoztatni és ők határozzák meg, hogy harcban állunk-e vagy nem. Ez belső ügy, persze van az a pont, amikor már a társadalomra is tartozik. A sztrájk egy kis forradalom, akkor lehet megszervezni, ha az embereknél nagyon teli van a puttony. Az ugyanakkor vitathatatlan, hogy a dolgozók félnek. Azt tapasztalom az utóbbi időben, hogy ha kis figyelemfelhívást, munkalassítást, demonstrációt, bármilyen tüntető jellegű akciót tervezünk, az emberek azt mondják, inkább csapjunk oda egyszer és mindenkorra, hogy igen is, vegyék észre, hogy itt vagyunk. Erre hajlandóak pénzt és energiát fordítani, de másra jelenleg annyira nem. Úgy látom, vannak olyan témák és pontok, amivel a munkavállalók mozgathatók, csak fel kell ismernünk ezeket. Ezt pedig csak úgy lehet, ha sokat beszélgetünk velük. Egyelőre annyit elértünk, hogy a közszolgáltatás átalakításának kérdéseit várhatóan ősszel újragondolja a minisztérium és megvitathatja a Településüzemeltetési Tanács.

Az FKF-ben már kezdeményeztük az elégséges szolgáltatásról az egyeztetéseket.

 – Önről közismert, hogy mennyire elkötelezett a sport, különösen a labdarúgás iránt. A sokirányú munkája mellett ma is rendszeresen rúgja a bőrt. A családja, hogy viseli el, hogy szinte alig van otthon?

– Büszke vagyok a páromra, mert nem egyszerű velem az élet. Ő is sportol, lovagol, díjugrató versenyeken vesz részt. Megérti, hogy a sport mindig is meghatározó volt az életemben. Már kisiskolás koromban több sportágat kipróbáltam. Torna-tagozatos általános iskolába jártam Kőbányán, amelynek kapcsolata volt az Építők SC-vel, ahol atletizálni kezdtem. Csapatban is elég jó eredményeket sikerült elérnünk budapesti és országos szinten is. Közben a kézilabda is felkeltette az érdeklődésemet, de végül a nagypályás futballnak köteleztem el magam, főleg a baráti társaság biztatására. Fejér megyében több csapatban is játszottam hivatásos labdarúgóként. Aztán sérülés miatt huzamosabb szünetre kényszerültem. El kellett gondolkodnom, hogy érdemes-e profi labdarúgóként folytatnom. Bár több helyről állást is kínáltak a futball mellé, amikor feltettem a kérdést, hogy mi van, ha megsérülök, azt a választ kaptam, hogy akkor mindent veszíthetek. Kisgyerek mellett ezt nem vállaltam fel. Továbbigazoltam egy kisebb csapathoz, ahol heti maximum két edzést plusz hétvégi mérkőzést vállaltam. Végül a munkám révén a Fővárosi Közterület-fenntartó Zrt. Sportköre labdarúgó szakosztályának lettem az egyik csapattagja. Az edzések és a mérkőzések már csak hétközben jelentenek elfoglaltságot, így a hétvége a szűken vett családomé, a kislányomé. Szükségem van a sportolásra, a feszültségemet, a mérgemet ott vezetem le, amit szakszervezeti vezetőként nem tehetnék meg. Ha felmegyek a pályára, ma is úgy játszom, hogy győzni akarok. Úgy élem az életem, hogy valami kis siker valami úton-módon érjen. Van olyan nap is persze, amikor kudarcot vallok, de fontos, hogy legyen legalább egy valami, amit sikerként könyvelhetek el. Ebben az is segít, hogy látom, a szakszervezeti csapatomban van tenni akarás.

Kun J. Erzsébet