„Ahhoz, hogy az új szövetség összecsiszolódjon, hogy világosak legyenek a kompetenciák, összehangolhatóak legyenek az eltérő érdekek, integratív személyiségre van szükség a legmagasabb pozícióban. Olyanra, aki képes aktivitást kiváltani a tagságból. Ezt látom a legnehezebb szakszervezeti vezetői feladatnak ma ebben a struktúrában. A jövőben akkor lesz eredmény, ha el tudjuk érni, hogy ha van egy probléma, azt közösen akarjuk megoldani. Olyan vezetőt kell választani, aki a mozgalmi jelleget is erősíteni tudja. Azt elképzelhetetlennek, sőt elfogadhatatlannak tartanám, hogy kívülről hozzunk valakit a szövetség élére” – mondta a szakszervezetek.hu-nak Pataky Péter, a Magyar Szakszervezeti Szövetség elnöke.
1951. szeptember 17-én született Budapesten, egy alapvetően baloldali érzelmű, részben értelmiségi családba. Édesapja keramikus volt, édesanyja kereskedelmi vállalatoknál dolgozott tisztviselőként. Felmenői között színes a szakmai paletta, az asztalostól a kereskedőig szinte mindenki megtalálható. Általános és középiskolás az ELTE gyakorló iskolájában, a budapesti Radnótiban volt. Érettségi után a Számviteli Főiskolára jelentkezett rendszerszervezési szakra, ami rossz döntésnek bizonyult. Három év alatt kiderült, nem ez az ő útja, nem szeretne az ügyviteli kérdéseknek élni. Így egészen más pályára lépett, a Fővárosi Művelődési Házban, a későbbi Szakszervezetek Művelődési Házában töltötte első munkás éveit, amely Budapest akkori kulturális életének egyik „ütőere" volt. Innentől életpályája négy évtizede a szakszervezeti mozgalomhoz kötődik, amióta munkaviszonyban van, áttételesen vagy közvetlenül, de munkaadója a szakszervezet. 1992 és 2004 között az ÉTOSZ – az Érdekvédelmi Tanácsadó Szolgálat – vezetője, 2004-től két évig az MSZOSZ alelnöke, 2006-tól pedig elnöke. 2013. december 6-án az új szerveződés, a Magyar Szakszervezeti Szövetség elnökévé választották.
Az aktív munka mellett végezte el a népművelő-könyvtáros szakot, amihez a szíve igazán húzta. Első egyetemi diplomáját az ELTE népművelés kiegészítő szakán szerezte. Felsőfokú tanulmányait végül a közgazdaságtudományi egyetem továbbképző intézetében zárta, ahol az emberi erőforrás gazdálkodási szakon bővítette ismereteit.
Szabadidejében – ami nem túl sok – elsősorban a hazai túrizmusnak hódol, szívesen jár a természetben, de érdeklődik mindenfajta kulturális örökség iránt is. Az igazi kikapcsolódást az olvasás jelenti. Felesége gyógyszerész, két felnőtt lánya van, az idősebbnél négy unokája.
– Honnan jött a belső „kényszer", hogy másokért lépjen a harcmezőre?
– A nagyszülők „rendes szoc.dem.ek" voltak, az apai nagyapám vasárnaponként megborotválkozott, és elment a szaktársakhoz a MÉMOSZ-ba, a Dózsa György útra, otthon pedig a Népszavát járatták. A szüleim pedig a szocialista ifjúsági mozgalomban ismerkedtek meg a második világháború után. Rendes indíttatás volt ez, és egy vállalható értékrendet kaptam. Meghatározó volt a gondolkodásomban az iskola, hiszen az általánost és a gimnáziumot is a Radnótiban végeztem, ahol egy a világra nyitott, jó értelemben vett liberális szellemben nevelkedhettem. Ez sokat számított. Abban az időben a mozgalmi életet az úttörőség és a KISZ jelentette: voltam őrsvezető, majd az úttörőknél ifivezető. A mozgalmárságom csúcspontjára akkor léptem, amikor az osztály választott KISZ-titkára lehettem.
– A szakmai életútja szorosan összekapcsolódik a szakszervezeti mozgalommal. Hogy jutott a Fővárosi Művelődési Házból az MSZOSZ elnöki székébe?
– Az FMH-ban 1973-tól 1982-ig dolgoztam, innen igazoltam át a vasasszakszervezethez, ahol elsősorban közművelődési feladatokkal, később a szakszervezeti képzéssel is foglalkoztam az úgynevezett agit.prop. kulturális és sportosztály politikai munkatársaként, majd osztályvezető helyetteseként. Innen kerültem a SZOT kulturális osztályához, ahol a rendszerváltozás ért, amikor a SZOT megszűnésével létrejött az MSZOSZ. Ez lényeges fordulat az életemben, mert 1990 tavaszán az MSZOSZ, a vegyészszakszervezet és a Közúti Közlekedési Szakszervezet tulajdonosokként létrehozták az Érdekvédelmi Tanácsadó Szolgálatot, és ebben aktívan részt vettem. Arra vállalkoztunk, hogy megpróbálunk segíteni a szakszervezeteknek abban a világban, amiről már akkor látszott, hogy nagyon erős átalakulási folyamat indul el. Beletanultam egy csomó dologba, hiszen nyilvánvaló volt, hogy itt nem a kultúrával, a kulturális intézményrendszerrel kell foglalkozni. 1990-ben a szélrózsa minden irányába indultak a szakszervezetek, a szakapparátusok pedig egyik napról a másikra eltűntek. Egy részükből egyébként a mai ágazati szakszervezetek választott vezetői lettek. Az új vezetőknek segítség kellett, hogy az új világban eligazodjanak. Nekem a vállalati átalakulás, a privatizációs ügyek jutottak, ebbe ástam bele magam. De úgy voltunk vele, mint az ötvenes évekbeli orosztanárok, hogy három leckével voltunk előbbre, mint akiknek tanítottuk. Ki kellett találni, hogy az új vállalati formában hol van a helyük a szakszervezeteknek, hiszen a munkatörvény és a foglalkoztatási törvény is átalakult. Mi ebben próbáltunk szakszerűen részt venni. Ha az ember egyáltalán a szakszervezeti munkában mondhatja azt, hogy sikert ért el, akkor ez az volt. A munkánk jelentős része ugyanakkor kárenyhítés volt már akkor is, azért dolgoztunk, hogy az átalakulás a munkavállalók szempontjából a legkisebb veszteséggel történjen.
– A kilencvenes évek elején alakult ki az érdekegyeztetés országos szintű fóruma. Részt vett ebben a folyamatban?
– Az ÉTOSZ a háttérben az Autonómokkal és az MSZOSZ-szel volt kapcsolatban. Ennek révén vehettünk részt az országos érdekegyeztetési rendszer jogszabályi előkészítésében, a jogszabályi vitákban a kormányzattal és a munkáltatókkal. Ez egy tevékeny időszak volt. Munkatársként kezdtem a szervezetben, de miután az igazgató más pályára ment, rám bízták az alapítók a feladatot 1992-ben, így 2004-ig a szervezet vezetője lehettem. Ez a munka egy nagyon széles körű kapcsolatrendszert adott. Jártuk az országot, és ez nagyon jó iskola volt, mert minden szakmát megismertünk, sőt még a közszféra bizonyos területeit is.
– Azt tartják Önről, hogy nem forradalmár típus.
– Az tény, hogy nem vagyok forradalmár. Nem kenyerem a klasszikus demagógia. Szeretek szakszerűen érvelni, meggyőzni, nem legyőzni akarom az ellenérdekű felet. Évtizedekig ez is volt a feladatom a mozgalomban.
– Miért váltott?
– Rábeszéltek. Voltak olyan szakszervezetis kollégák, akik nem támogatták, hogy Kordás László legyen az MSZOSZ alelnöke, és én – ágazati vezetők buzdítására is – az utolsó pillanatban elvállaltam, hogy leszek ellenjelölt. Laci akkor négy szavazattal többet kapott a kongresszuson, gratuláltam neki, és természetesen segítettem a munkáját, hiszen továbbra is az volt a dolgom, hogy az MSZOSZ háttérintézményében dolgozzak. 2004-ben pedig bekövetkezett az a helyzet, amikor a hóhért akasztják. Kordás Laci államtitkárnak ment Kiss Péter munkaügyi tárcájához, a megüresedett posztjára választottak meg. Így Wittich Tamás mellett dolgoztam két évig. Amikor Tamás átigazolt a fogyasztóvédelmi hatósághoz, itt maradtam egyedül. A soros kongresszus aztán három elnökjelölt közül belém helyezte a bizalmat, és azóta is elnöke vagyok az MSZOSZ-nek.
– 2012 decemberében azt nyilatkozta a szakszervezetek.hu-nak, hogy „2013-nak sorsdöntő évnek kell lennie a szakszervezeti mozgalom életében. Nem lehet azt folytatni, amit tíz éve csinálunk, hogy miközben azt mondjuk, ez így nem jó, valami más kellene, nem csinálunk semmit. Be kell fejezni a mondatot. Tettekkel és cselekvéssel kell befejezni. Azt nem gondolom, hogy lehetséges ma Magyarországon egy egységes szakszervezeti szövetséget létrehozni. Azt viszont igen, hogy aminek össze kellene tartozni, annak össze kell nőnie. A valóban létező, működő ágazati szakszervezetek bázisán létre kell hozni egy új minőségű konföderációt." Tavaly decemberben megalakult az MaSzSz, amelynek elnökévé is választották. Elégedett?
– Egy konföderáció legfeljebb külső feltéteket vagy munkaformákat tud létrehozni, hogy az egyes nagyobb munkavállalói csoportok közötti szolidaritáson alapuló együttműködés megteremtődjék, amire nagy szükség van. Minőségileg kell máshogy működnie az új szövetségnek, mint ahogy eddig a három alapító konföderáció külön-külön működött. Ehhez viszont az szükséges, hogy egyértelműen meghatározzuk azokat a feladatokat, amelyeket együttesen és a legfelső szinten kell, hogy képviseljen az új szakszervezet. Ezek általában makro szintű ügyek, mint például a munka világát szabályozó általános törvények, a jövedelempolitika, a közteherviselés vagy a pártpolitikával való kapcsolat. Olyan konföderációt akarunk létrehozni, ahol mindegyik szervezet, csoport úgy érzi, hogy otthon van, az ő ügyeivel is foglalkoznak. Abban látnám a minőségi változást, ha a 250 ezer tagot maga mögött tudó szövetséghez tartozó és nagyjából azonos érdekkörben, de jelenleg elkülönülten működő tagszervezetek a lehető legnagyobb autonómiával, önállósággal és közösen képviselnék a tagok ügyeit. Elhatároztuk, hogy ágazati tagozatokból álló struktúrát hozunk létre, amelyekbe önkéntes alapon szerveződne az új szövetséghez tartozó 62 tagszervezet. Az első lépést már az utolsó ágazati tagozat létrehozásához is megtettük a napokban. Azt nagyon fontosnak tartom, hogy a helyükre kerüljenek a kompetenciák. Ennek megfelelően kell a partneri viszonyoknak is meglenniük, aminek a megteremtése nem könnyű, ehhez kell a közös, erős fellépés. Az új szövetségnek megfelelő hátteret kell biztosítania ahhoz, hogy az ágazati szakszervezetek önállóan, súllyal, szakmai felkészültséggel tárgyalhassanak a munkáltatókkal. A cél ugyanis nem az, hogy a szuperkonföderáció az ágazatok helyett mindent elintézzen, hanem az, hogy az új struktúra kiépítésével minőségileg új helyzetet hozzunk létre. Ez is feltétele a jól működő szakszervezeti mozgalomnak, amely képes tenni azért, hogy a tagjai és általában a munkavállalók biztonságosabb, kiszámíthatóbb körülmények között dolgozhassanak. Tragédiának tartom azt a magyar közfelfogást, hogy legyen egy király, aki mindent megold. Nincs az a konföderációs elnök, aki egymaga megoldja a problémákat. Eredményt a közösség erejével, az adott ügyben kompetens szervezetek helyzetbe hozásával lehet elérni. Ez alapvető szemléletbeli kérdés, és azt remélem, hogy az új szövetség ezt elfogadva, megértve rövid időn belül létre fogja hozni a saját struktúráját.
– Nem kerülhetjük meg azt a személyével kapcsolatos kemény kritikát, ami az új munka törvénykönyvének elfogadása miatt érte. Hogy viselte az éles hangú bírálatokat?
– Van, aki szerint elárultuk a magyar munkavállalókat, amikor aláírtuk az új Mt.-t. Ez igazságtalan állítás. Nem írtuk alá az új Mt-t. Amit a konkrét megállapodásban rögzítettünk, lehetővé tette, hogy a magyar szakszervezeti mozgalom, az alapszervezetek tovább működhessenek. Elsősorban a munkahelyi szervezetek munkaidő kedvezményének mértéke és felhasználása a fontos ebben, mert ennek révén biztosítható a munkahelyi szakszervezetek léte és működtetése. Egyébként a leghangosabb bírálóknak szűnt volna meg első lépésben a működési feltételük, ha nem írjuk alá azt a megállapodást. A támadások két ok miatt értek: egyrészt mert nagyon tudatosan a kormány azt kommunikálta, hogy a szakszervezetek a munka törvénykönyvét írták alá, és nem egy részmegállapodást néhány módosításról; másrészt az aláírt dokumentumban szerepel egy kitétel, miszerint a törvény fő irányaival egyetértünk. Természetesen ez a mondat sem így teljes, mert éppen az én kérésemre került bele a szövegbe, hogy eltérő véleményünket továbbra is fenntartjuk. Belátom, naiv voltam, azt hittem, ebből világos lesz: egy az egyben nem fogadtuk el a törvényt. Ugyanakkor ma is azt gondolom, ha nem védjük meg a pozícióinkat, akkor teljesen ellehetetlenülünk a munkahelyeken. Ma a feladat kettős. Miközben azt gondoljuk, hogy – a nemzetközi tapasztalatok alapján – át kell tenni a szakszervezeti munka súlypontját az ágazati szintre, aközben nem adhatjuk fel a jelenlegi struktúrát, mert jelenleg a munkahelyeken lehet megvédeni a munkavállalók pozícióit. Akkor válik kevésbé hangsúlyossá a munkahelyi megállapodás, ha azt szélesebb hatályúvá tudjuk tenni. A bázisunk mégis csak a munkahelyeken van, ott vannak a választott tisztségviselők, az alapok, és ezt meg kell őrizni.
– Az új konföderáció több mint négy hónapja megalakult, és nem sok információ van arról, hogy eddig mit csináltak. Nincsenek már késésben?
– Az idő valóban sürget. Már megtörtént az MaSzSz hivatalos bejegyzése is, ez meggyorsítja a munkánkat. A struktúrát még ebben az évben felállítjuk. Az alakuló kongresszus döntése alapján két lépcsőben válik a három alapító szövetség jogutódjává az új szervezet. A második lépcső előkészítése is megkezdődött. Készülünk a három szövetség, az ASZSZ, az MSZOSZ és a SZEF tevékenységének lezárására, és elő kell készíteni a beolvadásukról szóló döntést. Ma mindhárom választott tisztségviselőnek – az elnöknek és a két alelnöknek –, illetve a 18 elnökségi tagnak is egyéves felhatalmazása van arra, hogy előkészítse az új konföderáció első, programalkotó kongresszusát, amely a tervek szerint egy négyéves programot fogad el, és megválasztja az új vezetést. Az alakuló kongresszus a programnyilatkozattal az alapokat tette le. Ha nincs elfogadott közös cselekvés, akkor nem lesz eredmény.
– Többen kifogásolják, hogy az új szövetségben nem látszik a megújulás, hiszen ugyanazokat a figurákat látják a testületekben, akik eddig is ott voltak.
– Én is találkozom ilyen véleményekkel. Szeretném azt üzenni, hogy a kongresszuson alkalom lesz arra, hogy megválasszák azt a csapatot, amelyik a jövőt fogja építeni. Nekem személy szerint az a feladatom, hogy ennek a szervezeti kereteit megteremtsem, megteremtsük a tavaly elfogadott programnyilatkozat és alapszabály szerint. Ez közös dolgunk. Az új szerveződés azonban csak akkor lesz működőképes, ha abban széles körben mindazok részt vesznek, akik a jövőt akarják építeni. Nagyon jól hangzik, hogy mindenki menjen, legyenek üres székek, én majd odaülök, és megmondom, hogy mi lesz. Ez így nem megy.
– Abban azért van némi igazság, hogy a megújuláshoz elengedhetetlen generációváltás eddig nem igen történt meg. Hol vannak a fiatalok?
– Én is azt gondolom, hogy igen is, szükség van a magyar szakszervezeti mozgalomban a generációváltásra, a szükségesnél kevesebben vannak ma a választott vezetők között abból a korosztályból, akiknek ezt a munkát tovább kellene vinniük. Elsősorban a derékhadra gondolok, és mögöttük a fiatalokra. Az új szövetség ideiglenes elnökségének korösszetétele egyébként vegyes. Vannak közöttük idősebbek is, akik hosszabb ideje dolgoznak a mozgalomban. A nagy kérdés az, hogyan tudják átadni a stafétabotot. Az idősebb vagy régebben pozícióban lévők felelőssége is, hogy ez jól történjen meg. Nem gondolom, hogy nyugdíjasoknak kell vezetni a szervezeteket. S hogy hol vannak a fiatalok? Vannak olyan fiatal kollégáink, sajnos nem elég sokan, akik értik, miről szól a szakszervezet. Számukra nem a szolgáltatás a vonzerő, hanem az, ha közösséget tudunk mutatni. Ebben persze nekik van elsősorban feladatuk. Egy-egy ágazatnál van példa a mozgolódásukra, bár valójában inkább a negyvenes korosztály ismerte fel, hogy az övék a jövő, nekik kell tovább vinni a szakszervezetet.
– A jelenlegi vezetésben van olyan, akit alkalmasnak tart arra, hogy konszenzussal elnökké válassza a tisztújító kongresszus?
– Többen is vannak. Ugyanakkor kevés volt a közös munka-alkalom arra, hogy egyértelművé váljon, kik azok, akik kiválasztódhatnak. A konföderáció vezetésébe olyan emberek kellenek a derékhadból, akik mögött frontévek vannak, akik ismerik a szakszervezeti munkát, tárgyalóképesek, és tudnak jól kommunikálni a médiában is. Ahhoz, hogy az új szövetség összecsiszolódjon, hogy világosak legyenek a kompetenciák, összehangolhatóak legyenek az eltérő érdekek, integratív személyiségre van szükség a legmagasabb pozícióban. Olyanra, aki képes aktivitást kiváltani a tagságból. Ezt látom a legnehezebb szakszervezeti vezetői feladatnak ma ebben a struktúrában. A jövőben akkor lesz eredmény, ha el tudjuk érni, hogy ha van egy probléma, azt közösen akarjuk megoldani. Olyan vezetőt kell választani, aki a mozgalmi jelleget is erősíteni tudja. Azt elképzelhetetlennek, sőt elfogadhatatlannak tartanám, hogy kívülről hozzunk valakit az MaSzSz élére.
– Az MaSzSz újjáalakuló vezetésében szerepet vállalna?
– Azt vállaltam tavaly, hogy az előkészítő munkát megcsinálom. Nagyon komolyan gondolom azt, hogy új embereknek kell csinálniuk a következő négy évet. Az, hogy nekem lesz-e, és milyen szerepem, azon múlik, hogy lesz-e olyan feladat, amiről a kollégák és én is azt gondolom, hogy tudom segíteni a munkát. Ez nem pozíció kérdése számomra.
Kun J. Erzsébet
Portré rovatunkat támogatja:
