„Asztaltól fel nem állunk!” – ez a filozófiája a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége főtitkárának. Dávid Ferenc szerint nagyon nehéz a mostani kormánnyal vitatkozni és alkudozni, de amíg Demján Sándor a VOSZ elnöke, ez vállalható. „Ha azt kérdezi, hogy szócső vagyok-e, azt válaszolhatom, én vagyok a bányászkalapács, amit az elnök úr irányít, aki nem könnyű ember, de hagy szabadon dolgozni” – fogalmazott a főtitkár, aki állítja: szakszervezetek nélkül nincs demokrácia Magyarországon. Egy vállalkozói érdekképviseletnek hallatnia kell a hangját, azt is meg kell mondani, ha valami nem jó, ha az a munkavállalóknak nem is mindig tetszik.” 

 Budapesti baloldali kádercsalád harmadik gyermekeként született 1955-ben Szolnokon. Ős zuglói: az általános és a középiskolát is az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskolájában végezte. Az érettségi után előfelvételisként teljesített katonai szolgálatot. 1979-ben a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem kereskedelmi karán diplomázott, 1988-ban szakközgazdász és doktori címet is szerzett. Friss diplomásként „próbamunkahelyek” után a budapesti Hermes ÁFÉSZ kereskedelmi-vendéglátó részlegénél helyezkedett el, majd öt évvel később a Szövetkezetek Országos Szövetségéhez, a SZÖVOSZ-hoz igazolt át. Több mint húsz évet dolgozott itt, amikor – 2005 őszén – Demján Sándor, a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének elnöke felkérte, hogy vállalja el a VOSZ főtitkári posztját. E tisztség betöltésére a közelmúltban immár harmadszor kapott felhatalmazást a szövetség tagságától. Szintén közgazdász feleségével két gyermeket neveltek fel, s ma már büszke nagypapa.

– Az Országos Érdekegyeztető Tanács ülésein került a közfigyelem középpontjába, de a különböző írott és elektronikus médiumok ma is rendszeresen megkérdezik a munka világával kapcsolatos ügyekről. Mivel vívta ki magának ezt a népszerűséget?

– Az elmúlt 27-28 évben, a kezdeti stádiumától kezdve folyamatosan részt vettem a magyarországi társadalmi párbeszéd alakításában. Részese voltam, amikor a fénykorát élte, az Antall- és a Horn-kormány idején, és jelen vagyok a mostani, takaréklángon pislákoló, erősen korporatív jelleggel működő érdekegyeztetésben is. A filozófiám szerint asztaltól fel nem állunk. Miután a mostani társadalmi párbeszéd intézményét nem tudom megváltoztatni, hiszen a magyar kormány nem érdekelt abban, hogy jobban működjön, kvázi szóvivőként is igyekszem a munkaadói oldal, benne a VOSZ érdekeit a jelenlegi körülmények és lehetőségek között is vállalható módon megjeleníteni.

 –  Elég karakteres véleményeket szokott megfogalmazni, amelyek aztán forognak a közbeszédben. Vajon Demján Sándor magyar hangja csupán, vagy szabad kezet kapott, élvezi a nagyvállalkozó teljes bizalmát?

– Ezt pontosan úgy kell elképzelni, mint a labdarúgásban a szövetségi kapitány és a középcsatár viszonyát. Mind a kettő pótolhatatlan. A VOSZ elnökének nyilvánvalóan nagytekintélyűnek kell lenni, akit nem lehet egy tál lencsével befolyásolni. Demján Sándor ilyen ember. Ő szabja meg alapvetően az irányt alap- és súlyponti kérdésekben, és amit ő mond, magánemberként is elfogadom, ezért könnyű képviselnem. Ez nem úgy történik, hogy ő gondol valamit, én meg mondom, hanem elmondhatom, amit gondolok. Természetesen, ha testületi döntéseket tolmácsolok, nem a magánvéleményemet hangoztatom. Nagy szerencsém, hogy Demján úr kedveli a nyilvánosság előtti megszólalásaimat, de azért előfordul, hogy megjegyzi, néha fogjam vissza magam. A 11 éves együttműködésünk alatt nem volt konfliktusunk, ami annak is köszönhető, hogy alapkérdésekről egyformán gondolkodunk, és azt valljuk: soha semelyik pártnak „nem fekszünk le”. Mindig az aktuális kormánnyal kell valamiféle szövetséget építenünk annak érdekében, hogy a VOSZ-hoz tartozó vállalkozások azt érezzék, nincs púder, mellébeszélés. Azokat a pillanatokat éljük, amikor nagyon meg kell küzdeni befelé is. De én is azt vallom, hogy néma érdekképviseletben nem dolgozunk, inkább keresünk más rendes munkát magunknak. Egy vállalkozói érdekképviseletnek hallatnia kell a hangját, azt is meg kell mondani, ha valami nem jó, ha az a munkavállalóknak nem is mindig tetszik. Főtitkárként pénzért végzem a munkám természetesen, de azt gondolom, tisztességgel, becsülettel, teljes lelkesedéssel csinálom. Nagyon nehéz a mostani kormánnyal vitatkozni és alkudozni, de amíg Demján Sándor a VOSZ elnöke, ez vállalható. És ha azt kérdezi, hogy szócső vagyok-e, azt válaszolhatom, hogy én vagyok a bányászkalapács, amit az elnök úr irányít, aki nem könnyű ember, de hagy szabadon dolgozni.

– Miben különbözik a VOSZ a klasszikus – akár munkaadói, akár munkavállalói – érdekképviseletektől?

– A VOSZ-nak három arca van: az érdekképviseleti feladatok mellett szolgáltatást is folytat a szövetség. Hozzánk kapcsolódik a Széchenyi-kártya projekt, a kisvállalkozói hitelkonstrukció, ami immár 13. éve megy és rendkívül sikeres. Emellett igen jelentős az elnök kulturális missziója, a VOSZ támogatásával, Demján Sándor magánvagyonából 2003-ban alapított Prima és a Prima Primissima-díj, amelynek célja a magyar értelmiség eredményeinek megőrzése, a hazai tudomány, művészet és kultúra fejlesztésének pártoktól független erősítése.

– Ezekben a sikerekben Önnek nyilvánvalóan személy szerint is vannak érdemei, amelyekre méltán büszke lehet. Érték kudarcok is? 

– A sikerek közé sorolom azokat a törvényeket, amelyek megalkotásában együttműködtünk, a vasárnapi zárva tartás ügyében pedig mi voltunk az elsők, akik népszavazást kezdeményeztünk. A lelkem mélyén azonban elégedetlen vagyok, mert igazából nem látom, hogy könnyebb lenne azok sorsa, akiket képviselünk, a kis- és középvállalkozásoké. Nehéz évek jönnek az országra, egyrészt az európai uniós „pénzcsap” 2020 utáni elzárása miatt, másrészt amiatt, hogy Magyarországon a gazdaságban úgy döntenek a sorsunkról a fejünk fölött, hogy még csak meg se kérdeznek. Hiányzik a párbeszéd kultúrája, az intézményeket nem demokratikus módon működtetik. Az nem párbeszéd, hogy megküldenek egy előterjesztést és megkérnek, hogy írjam le a véleményem. Az érdekegyeztetés, a szociális párbeszéd nem levelező tagozat. Hiányzik a szakmai érveken alapuló vita és a kontroll a hatalom gyakorlása fölött. Azt meg nehezen viselem, amikor a VOSZ-t ellenzékiként állítják be csak azért, mert nem hallgatja el a véleményét bizonyos, a munka világát érintő kérdésekről.

– Volt tagja szakszervezetnek? Azért kérdezem, mert a megszólásai, publikációi miatt néha úgy érzem, egy szakszervezeti vezető veszett el Önben. 

– Igen, voltam szakszervezeti tag. Sőt, a Hermes ÁFÉSZ-nél a munkaügyi döntőbizottság elnökhelyetteseként is dolgoztam. Élveztem. Ahogy azt is, amikor a nyolcvanas-kilencvenes években a szövetkezeti rendszerben volt társadalmi élet, sport, kultúra, több mint száz dalárda, számos néptáncegyüttes működött, horgászversenyeket rendeztünk. Ma Magyarországon a sport, a kultúra, a művészet pénz nélkül elképzelhetetlen. A Prima-díj alapötletét is ez a felismerés adta.

– Kemény, vérre menő szócsatát vív olykor egy-egy, a munkavállalókat érintő kérdésről a szakszervezetek képviselőivel, akikkel egyébként elég szoros kapcsolatot tart. Mit gondol, az érdekvédelmi szervezetek miért veszítették el a társadalmi presztízsüket?

– A viták ellenére úgy érzem, elfogadják az érveimet az érdekvédők, mert tudják, hogy partnernek tekintem őket. Azt vallom ugyanis, hogy Magyarországon szakszervezetek nélkül nincs demokrácia. Lehet, hogy sok esetben nem értek egyet az álláspontjukkal, de a létüket nem kérdőjelezem meg. Úgy gondolom meggyengülésükhöz nagyban hozzájárult, hogy a rendszerváltást követően – elég viharos körülmények között – megtörtént a szakszervezeti vagyon szétosztása, azóta sok esetben annak felélése. Holott akkor kellett volna megacélosodniuk, egységbe tömörülniük, amikor zajlott a privatizáció és a multinacionális cégek feltétel nélkül kezdtek beáramolni az országba. Nem voltak képesek megvédeni a munkavállalókat, elvesztették a többségük bizalmát. Nehéz lesz ezt visszaszerezniük.

– Vita indult el a feltétel nélküli alapjövedelem és a négynapos munkahét bevezetéséről is. Reális célnak látja ezeket az elképzeléseket?              

 – Nem hiszem, hogy a munkaidőlap radikális csökkentése termelékenység javulást indukálna. Abban viszont biztos vagyok, hogy a 4 napos munkahét és a feltétel nélküli alapjövedelem egyidejű bevezetése drámai következményekkel járna. Hazánk gazdasági és költségvetési egyensúlya évek óta pengeélen táncol, a versenyképesség gyengül, az itthon maradó képzetlen munkaerő munkavállalási ambíciója pedig a túlgerjesztett közfoglalkoztatás miatt is kifejezetten gyenge. Az uniós pénzek beszippantása nélkül még a mostani szerény eredményeinket sem érhetnénk el. Ilyen körülmények között a teljesítmény-többlet nélküli jelentős munkaidő csökkentés közgazdasági szempontból csaknem indokolhatatlan.

Az sem szimpatikus számomra, hogy a „pénztemetőként” működő állami- és önkormányzati vállalatok és költségvetési intézmények lehetnének a kiemelt kedvezményezettek. Ezeknek a cégeknek és hivataloknak jelentős része évtizedek óta állami támogatásból vegetál, a nyújtott szolgáltatások színvonala közismerten harmatos. Ebben a szektorban a 4 napos munkahét bevezetése azonnal és nagymértékben terhelné meg a központi büdzsét.  Elég régóta vitatkozom szakszervezeti barátaimmal, de az elmúlt huszonöt évben még a legvehemensebb munkavállalói érdekvédők sem álltak elő a 4 napos munkahét ötletével. Egy kormányzásra készülő párt villámgyorsan szakszervezeti gúnyát ölt, mert így akarja leelőzni politikai riválisait, és a még működő munkavállalói érdekképviseleteket.

– Megkezdődtek az egyeztetések a jövő évi minimálbérről, a béremelésről, az álláspontok egyelőre elég távoliak. Nehéz időszakra számít?  

– Nem lesz egyszerű a bértárgyalás, de nem hiszem, hogy sztrájkokra kell számítani. Elfogadott 2017. évi költségvetési és adótörvény van. A minimálbér ügyében sincs nagy mozgástér, ha nem csökkennek jelentősen a járulékok, pedig el kell ismerni, hogy a garantált bértarifa nettójából nem lehet megélni, az tovább növeli a dolgozói szegénységet. Most azért kicsit optimistább vagyok, mert a piac érzékelhetően ki fogja kényszeríteni a munkáltatókból, hogy menjenek el, ameddig lehet, és az államnak meg kell éreznie, hogy segíteni kell, mert a munkaerőhiány versenyképességi hátrányt fog okozni. A következő évek bérpolitikája azt az üzenetet hordozza a munkavállalók számára, hogy maradj itt, mert lesz kibontakozás a bérek tekintetében. Kulcshelyzetbe került ugyanis a munkabér. A magyar kormánynak olyan megoldást kell találni egy 3-4 éves megállapodás keretében, ami feltételrendszert rajzol fel, és azon belül ki kell bontani, mit gondolunk a munkabérekről. Nem véletlenül hozzák létre a versenyképességi tanácsot, már most iszonyú versenyképtelenségi probléma van az országban.

– Elég sokrétű az elfoglaltsága, a szorosan vett főtitkári feladatokon túl rendszeres előadója különféle konferenciáknak, sokat utazik, emellett rendszeresen publikál. Mivel tölti a szabadidejét?

– Szenvedélyes futballfogyasztó vagyok, a spanyol és a német labdarúgás nagy tisztelője. A hobbim azonban elsősorban a munkám.

Kun J. Erzsébet

Sztrájk 2.0



Meg­je­lent Ber­ki Er­zsé­bet tu­do­má­nyos i­gé­nyű össze­fog­la­ló mű­ve a mun­ka­harc esz­kö­ze­i­nek ma­gyar­or­szá­gi al­kal­ma­zá­sá­ról.
A Sztrájk 2.0 el­ér­he­tő e‐book for­má­ban.

Megvá­lasz­tot­tak — Mi lesz most?



A szem­lé­le­té­ben teljes mér­ték­ben újdon­ság­nak szá­mí­tó könyv egy­részt meg­oldást nyújt a ma­gyar szak­szer­ve­ze­te­ket is súj­tó fo­lya­ma­tos tag­lét­szám­csökkenés meg­állí­tá­sá­ra, más­részt se­gít át­te­kin­te­ni a mun­ka­he­lyi tiszt­ség­gel já­ró fe­la­da­to­kat, va­la­mint azok si­ke­res el­lá­tá­sá­hoz gya­kor­la­ti ta­ná­csok­kal lát­ja el a mun­ka­he­lyi szak­szer­ve­ze­ti tiszt­ség­vi­se­lőket.

To­vábbi in­for­má­ció