„Vissza kell állítani a klasszikus szakszervezeti modellt, amelynek alapja a hit, a bizalom és a szolidaritás. Hogy a dolgozó végre elhihesse, állnak mögötte, olyanok, akikben bízhat és tudja: amit ő megtesz másokért, azt önmagáért is teszi, és, hogy ezt társai is megtennék érte. Az új konföderáció az utolsó esély arra, hogy a politikailag igen csak zavaros ideológiákkal terhelt viszonyok között is megmutassuk: a szakszervezet az a bázis, amely a munkavállalói érdekek képviseletét hivatott ellátni minden körülmények között. Ha nincs meg ez az ideológiai alap, amelyre építkezni lehet, nehéz hatékony érdekvédelmi munkát végezni. Nem hiszek a pénzen vásárolt szolidaritásban, amely csak rövid életű érdekszövetségeket képes létrehozni. Abban hiszek, hogy egy valódi érdekvédelmi tömörülést tudunk felépíteni a három konföderáció egyesüléséből született Magyar Szakszervezeti Szövetségben. A rendszerváltozás után először adódik lehetőség arra, hogy megmutassuk: a különböző szakmai és szakszervezeti kultúrák egyesítése, az egymás érdekeiért való kiállás erősítik a mozgalmat. Erre nagy szükség van azért, hogy visszaszerezzük a szakszervezet mára megkopott presztízsét, elvesztett társadalmi beágyazottságát” – mondta a Szakszervezetek.hu-nak Kordás László, a Közmunkás Szakszervezet főtitkára, a Magyar Szakszervezeti Szövetség egyik elnökjelöltje.

Budapesten született 1969. november 28-án. Szülei a 43-as Állami Építőipari Vállalatnál dolgoztak, édesapja géplakatosként, édesanyja raktárosként. Nagyon korán félárva lett: két és fél évesen elvesztette édesanyját, s alig húszévesen édesapját is.
Az általános iskola után a Csonka János Ipari Szakiskolában karosszérialakatos-hegesztő bizonyítványt szerzett. A tanműhely kiváló tanulója versenyeken elsőben második, majd másodikban első helyezést ért el. Másfél éves katonáskodás után dolgozók gimnáziumában tanult tovább, 1995-ben érettségizett. 1997 és 1999 között humánpolitikai menedzser-képzésen vett részt. 2008-ban a győri Széchenyi István Egyetem vállalkozásmenedzsment szakon szerzett közgazdász diplomát, két évvel később ezt közigazgatási alap- majd szakvizsgával egészítette ki. Közben középfokú angol nyelvvizsgát is abszolvált.

Első munkahelye az Ikarus Karosszéria és Járműgyár volt, itt ismerkedett a szakmával ipari tanulóként is. 1994-től négy évig a NABI Észak-amerikai Járműipari Rt.-nél dolgozott. 1998-ban főállású szakszervezeti tisztségviselő lett, pályázat útján került a Szakszervezeti Ifjúsági Szövetség titkári székébe. 2002-2004 között a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségének alelnöki tisztét töltötte be. 2004-ben nevezték ki a Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium államtitkárává. 2007-től két éven át a Foglalkoztatási és Szociális Hivatal főigazgatói tanácsadójaként koordinálta a Társadalmi Párbeszéd Központ létrehozását és működését. Ezt a munkát 2009 és 2011 között a hivatal főigazgató-helyetteseként is folytatta, miközben vezetésével dolgozták ki a Jogpont hálózat szakmai koncepcióját. 2012 óta tanácsadóként vesz részt több alapítvány munkájában. Tagja egyebek mellett a Magyar Közgazdasági Társaságnak. Két és fél éve főtitkárként irányítja a Közmunkás Szakszervezetet.
 
– Szinte példa nélküli a kötődése a szakszervezeti mozgalomhoz. Gyerekként miért tartotta fontosnak, hogy belépjen a szakszervezetbe?

– Még nem volt tudatos választás, amikor 14 évesen, szakmunkás tanulóként tagja lettem a Vasasszakszervezetnek. Ez akkor szinte automatikus volt, nem egyéni döntés.
Bár a szüleim is szervezett dolgozók voltak, ezt csak két éve, egy lakásfelújításkor tudtam meg. Akkor találtam meg édesapám tagkönyvét, amelybe haláláig beragasztotta a tagságát igazoló bélyeget. A szakszervezet fontosságára a rendszerváltozás idején döbbentem rá. 1989-ben az utolsók között vonultam be 18 hónapos katonai szolgálatra, és amikor leszereltem, a munkahelyemen szembesültem a megváltozott gazdasági környezet negatív hatásaival. Az Ikarust is érintette a szovjet piac megszűnése, visszaestek a megrendelések. Emiatt elindultak a leépítések, amelyek akkoriban elsősorban a fiatalokat érintették. Néhány barátommal úgy gondoltuk, a szakszervezet nem véd meg, nem tesz semmit a fiatalok érdekében, mi kilépünk. Ezt a szándékunkat közöltük is a vállalati szb-titkárral, aki válaszul egy beszélgetésre invitált bennünket, és azt mondta, nem az a megoldás, hogy kiléptek, hanem az, hogy változtassatok, képviseljétek a saját érdekeiteket. Megfontoltuk a szavait, és az ifjabb generációhoz tartozók megválasztottak a vállalat ifjúsági felelősének. Így lettem először szakszervezeti tisztségviselő az Ikarusban, 1992-ben pedig már az újjáalakuló Vasas ifjúsági bizottságának elnökhelyettese lehettem.

– Szép karrier indult el az Ikarusban, miért váltott munkahelyet?

– A vállalat nyereséges üzemrészeit privatizálták, magántulajdonba kerültek a gyártási jogok. Így jött létre a még piacképes buszcsalád gyártására a NABI Rt. Mivel én is ezen a területen dolgoztam, áthívtak néhány kollégával, hogy tanítsuk be a társaság dolgozóit, majd a vállalatvezetés ajánlatott tett, hogy maradjunk, több fizetést kapunk. Én is úgy döntöttem, hogy munkahelyet váltok, de hamar megtapasztaltam, hogy a bérek ugyan magasabbak, de a munkafeltételek rosszabbak.  Egyre inkább éreztük a szakszervezet hiányát. Megérett a gondolat, hogy szakszervezetet alapítunk. Bele is fogtam a szervezésbe, de amikor a hír eljutott a munkáltatóhoz, válaszul a próbaidőm lejárta előtt két nappal elbocsátottak a cégtől. Munkanélküli lettem. Ekkor már a Vasasszakszervezet ifjúsági bizottságának elnöke és a Vasas elnökségi tagja voltam. Fél évvel később az elbocsátóm rövid időre elment a cég amerikai telephelyére, és ekkor visszahívtak a céghez dolgozni. Most körültekintőbb voltam, és a próbaidőm letelte után alakítottuk meg a helyi szakszervezetet, amelynek elnökeként munkajogi védelmet élveztem. A következő időszakra büszke vagyok, mert az abszolút negatív munkaügyi kapcsolatoktól tárgyalásos úton sikerült eljutnunk oda, hogy üzemi tanácsot tudtunk választani, minden gyáregységünkben szb alakult, kollektív szerződéseket, és hosszú tárgyalások eredményekénk bérmegállapodásokat kötöttünk. Mindig mi voltunk a kezdeményezők. Az volt a stratégiánk, hogy az általunk készített kollektív szerződést tárgyaljuk a munkáltatóval. A bértárgyalások nem voltak mentesek a súlyos konfliktusoktól, hiszen abban az időben emelkedett meg drasztikusan a minimálbér, és akkor a cégnél a legkisebb bér a mindenkori minimálbér másfélszerese volt. Nehéz volt a munkáltatót meggyőzni, hiszen a legkisebb bér alulról nagyon megtolta a bérskálát.

– Sikerélményben ezek szerint nem volt hiánya a vállalati szakszervezet vezetőjeként. Karrierlehetőséget érzett, amikor megpályázta a Szakszervezeti Ifjúsági Szövetség titkári tisztségét?    

– Nem. Mindig szerettem emberekkel foglalkozni. Eredetileg HR-es akartam lenni, de elkezdtem a szakszervezeti munkát, először társadalmi munkában – mint olyan sokan –, aztán itt is ragadtam a mozgalomban. Ezt szeretem csinálni. Számomra nem arról szól ez a dolog, hogy karriert építek. A bizalom elnyerése, egy tisztség betöltése nem cél számomra, sokkal inkább eszköznek gondolom arra, hogy valami jót csináljunk az érdekvédelem területén. Kihívásként éltem meg, amikor 1998-ban a SZISZ pályázatot írt ki főállású titkári posztra. Jelentkeztem, és két pályázó közül rám voksolt a választmány. Ebben sokat köszönhetek elődömnek, Hernádvölgyi Andreának is. Később az elnöki poszt betöltésére is bizalmat kaptam. 2002-ig dolgoztam az ifjúsági szövetségben, és azok az évek sem voltak eseménytelenek. Létrehoztuk a Szakszervezeti Ifjúsági Akadémiát, és több megmozdulást is szerveztünk az akkori, a munkavállalókat hátrányosan érintő intézkedések ellen. Ekkor már részt vettem a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége elnökségének munkájában. Ezzel is magyarázható, hogy 2002-ben a struktúrát váltó MSZOSZ kongresszusán néhány szavazattöbbséggel alelnökké választottak. Ez emberileg és szakmailag is sokat jelentett számomra, hiszen bekapcsolódhattam az OrszágosÉrdekegyeztető Tanács munkavállalói oldalának munkájába. Kétévnyi alelnökségem idején, az irányításommal szerveztük meg egyebek mellett az MSZOSZ informatikai rendszerét és vezettük be a sajtófigyelést.

– Nagy meglepetést keltett, hogy a szépen ívelő szakszervezeti pályát hátrahagyva az államigazgatásba igazolt, államtitkár lett az akkori munkaügyi tárcánál. Nem bánta meg ezt a lépését?

– Tudom, hogy azok körében, akik nem ismerték a döntésem hátterét, ez megütközést kelthetett. Emlékezetes, hogy 2002-ben a szocialista párt miniszterelnök-jelöltje, Medgyessy Péter megállapodást írt alá az MSZOSZ 35 ágazati szakszervezetével. Az egyezségben
300-400 ezer új munkahely megteremtését, 38 órás munkahetet, a munkavállalással kapcsolatos magyar-román egyetértési nyilatkozat újratárgyalását, a közalkalmazotti bértábla korrekcióját, a bérek európai felzárkóztatását is ígérte. Az MSZP vezette kormány félidejében miniszterelnök-váltás történt, az aláírók áttekintették és újrahangolták az új miniszterelnökkel az együttműködési nyilatkozatot. 2004 októberében az új miniszterelnök felhívott, és azt kérdezte, lennék-e a munkavállalók hangja a kormányban. Néhány napos gondolkodás után elvállaltam a feladatot, amely szerint a következő másfél évben én képviseltem az OÉT-ben és az OKÉT-ben is immár a kormányzati oldalt. Bár rövid ideig voltam munkaügyi államtitkár, máig megmaradt néhány intézkedés, ami akkor született. Ilyen például a többéves és többelemű minimálbér megállapodás létrehozása, melynek eredményeként jött létre a bérminimum intézménye. Talán nem tűnik dicsekvésnek, de büszke vagyok arra, hogy a megállapodás aláírása után munkámat „Az év emberi erőforrás tanácsadója" cím odaítélésével ismerték el.

– A 2006-os kormányváltás után nem tért vissza a mozgalomba, a Foglalkoztatási Hivatalban vállalt főigazgató-helyettesi megbízatást. Miért?  

– Kihívásnak éreztem a megbízást a Társadalmi Párbeszéd Központ létrehozására, amelynek feladata elsősorban az ágazati és az országos érdekegyeztetéssel kapcsolatos források kezelése volt. Hivatali pályafutásomhoz kötődik a Jogpont néven működő országos jogsegélyszolgálat koncepciójának kidolgozása, amelyet a szakszervezetek bevonásával készítettünk. Ez is sikertörténet, hiszen a program első két éve alatt a szolgálat 55 ezer esetben tett javaslatot a felmerült munkajogi problémák megoldására. A program ma is tovább él, ez bizonyítja, hogy a konstrukció jó. 2011-ben a Foglalkoztatási Hivatalt átnevezték, (Nemzeti Munkaügyi Hivatal) átszervezték, a köztisztviselői státuszom ezzel megszűnt. Sajnos 2015-től a hivatal is megszűnt.

– Vagyis munkanélküli lett. Ennek a „státusznak" volt szerepe abban, hogy részt vett a Közmunkás Szakszervezetének megszervezésében?

– 2012 óta tanácsadóként részt veszek foglalkoztatással összefüggő törvények, előterjesztések véleményezésében, elemzések készítésében. Azok, akik elvesztették az állásukat, különösen kiszolgáltatott helyzetben vannak akkor is, ha közmunkával némi keresethez jutnak. Lassan három éve, hogy az első éhségmenet szervezői megkerestek néhány szakszervezeti vezetőt, hogy segítsenek nekik a mozgalmukat szakszervezetté alakítani. Visszautasító válaszokat kaptak. A legfőbb indok az volt, hogy nehezen illeszthető be a közfoglalkoztatás a mai szakszervezeti modellbe. Ezután csörrent meg ismét a telefonom, a szervezők arra kértek, hogy foglalkoztatáspolitikai tapasztalataimmal segítsek megszervezni a közmunkások érdekvédelmi szervezetét.  Természetesen elvállaltam. Komoly feladatnak éreztem, hogy kipróbáljam, hogyan lehet Magyarországon területi szakszervezeti modellt megvalósítani, a nullából felépíteni egy országos hálózatot, a médiában beágyazottabbá, a közbeszéd részévé tenni. 2012. július 30-án megalakult a Közmunkás Szakszervezet, amelynek főtitkári teendőit társadalmi munkában látom el. Mára eljutottunk odáig, hogy ha közmunkáról és érdekvédelemről van szó, minket keresnek a sajtó munkatársai, többféle szervezet és az ombudsman is, hogy mi a véleményünk, a tapasztalatunk. És mi nemcsak bírálatokat fogalmazunk meg a munkavégzés feltételeivel vagy a munka törvénykönyvével kapcsolatban, hanem azt is mellétesszük mindig, hogy mi hogyan gondoljuk másként, szerintünk miként lehetne ésszerűbben szervezni ezt a foglalkoztatási formát.  

– Kormányzati szinten is kikérik a véleményüket?

– Formális érdekegyeztetés nincs a szaktárca és köztünk, ugyanakkor azok a témák, amelyeket felvetünk, és szakmai érvekkel megfelelően alátámasztunk, idővel megoldásra találnak. Ilyen a közmunkások heti bérezésének megszüntetése vagy a téli közfoglalkoztatás.  

– Kisebb vihart kavart a mozgalomban, hogy vállalta az elnökjelöltséget az új konföderációban, a Magyar Szakszervezeti Szövetségben. A szemére vetik az államtitkári múltját?

– Igen. Ez az egyetlen támadási felület. Pedig minden vállalható volt, amit akkor csináltunk munkaügyben, nem voltak rossz kezdeményezések. A közigazgatásban eltöltött években első kézből tudtam megtapasztalni, hogyan működik egy minisztérium, a parlamenti frakciók, a döntéshozatali mechanizmus. Megismertem a tárcák és a háttérintézmények irányítási és működési feladatait, összefüggéseit. Sok tapasztalatot szereztem, amit visszatérve a gyökerekhez, a szakszervezeti mozgalomba, hasznosítani tudok. Nyugat-Európában egyébként az ilyen jellegű visszatérés nem szokatlan. A nemzetközi szakszervezeti mozgalomban több példa is van arra, hogy szakszervezeti vezető egy időre az államigazgatásba igazol, így megteremtődik a két szféra közötti „átjárás".

– Milyen elképzelései vannak a szakszervezeti megújításra? Mitől lehetne az új konföderáció erősebb, hatékonyabb és láthatóbb a mostani körülmények között?

– Véleményem szerint klasszikus érdekvédelmet kell csinálni, olyan mozgalmat, amely képes visszaszerezni a szakszervezet megkopott presztízsét, elvesztett társadalmi beágyazottságát. Meg kell találni azt a „szakszervezet-ideológiai" alapot, amely kötődik a tradicionális értékeinkhez, de igazodik a kor követelményeihez, amelyre bátran lehet építkezni. Ha szövetségi szinten nincs egy biztos alap, akkor nem lehet hatékony érdekvédelmet felépíteni rá. Márpedig erre szükség van. Meg kell találni azokat a minimumpontokat, amelyek összekötnek bennünket. Ezek ahhoz kellenek, hogy szövetségként és hatékony érdekvédelemként működjön a konföderáció. Ehhez egy jó csapat kell, elkötelezettség és az egymás iránti bizalmon alapuló hit abban amit csinálunk, és azt mások felé is képesek legyünk közvetíteni. A szakszervezeti szolidaritást a szövetség szintjén is működtetni kell, és tisztázni azt, hogy mi is a szakszervezet dolga ágazati és mi szövetségi szinten. A szövetség a közös érdekeink mentén bátrabban vállalhat konfliktust és tárgyalási kockázatot a döntéshozókkal, mint azt az ágazati szakszervezetek külön-külön megtehetnék. Ha bizalmat kapok, azértakarok dolgozni, hogy az ágazatokon keresztül közelebb vigyük a mozgalmat a tagokhoz, megteremtve a szolidaritást és a lehetőségeinkhez képest erősebb területi jelenlétet. Fontosnak tartom, hogy két kormányzati ciklus között ismét összeállítsuk a civil országjelentést, amelyet évekig megjelentetett az MSZOSZ. Azért a ciklus közben, mert egyrészt értékelni lehet az elmúlt néhány évet, másrészt meg lehet adni a megrendelést a politikának arra vonatkozóan, hogy mi az, amit a szakszervezeti szövetség gondol a jövőről.  

Forradalmár típus?              
 
– Nem, inkább közösségszervező mozgalmárnak tartom magam. Abban hiszek, hogy ha létre tudunk hozni egy bizalomra épülő jó csapatot a MaSZSZ-ben, összefogva elkezdhetjük végre a valódi érdekvédelmi munkát. Nem lehet folyton azt magyarázni, hogy mi miatt nem tesszük meg azt, amit meg kell tenni, nem lehet, hogy mindig más mondja meg, mit tehetünk meg a munkavállalók érdekképviselete közben. Nem törődhetünk bele, hogy a fenyegetés egyre nagyobb nyomása alatt mindenféle ellenállás nélkül, beletörődve elfogadjuk a helyzetünket. Az utolsó esélyünk, hogy világossá tegyük: a szakszervezet az a bázis, amely a munkavállalók érdekképviseletét hivatott ellátni minden körülmények között, és erről az útról senki és semmi nem tudja letéríteni.  
 
Kun J. Erzsébet

Portré rovatunkat támogatja:

Eseménynaptár

loader
Társ-szerkesztőségünk:

Sztrájk 2.0



Meg­je­lent Ber­ki Er­zsé­bet tu­do­má­nyos i­gé­nyű össze­fog­la­ló mű­ve a mun­ka­harc esz­kö­ze­i­nek ma­gyar­or­szá­gi al­kal­ma­zá­sá­ról.
A Sztrájk 2.0 el­ér­he­tő e‐book for­má­ban.

További információ

Megvá­lasz­tot­tak — Mi lesz most?



A szem­lé­le­té­ben teljes mér­ték­ben újdon­ság­nak szá­mí­tó könyv egy­részt meg­oldást nyújt a ma­gyar szak­szer­ve­ze­te­ket is súj­tó fo­lya­ma­tos tag­lét­szám­csökkenés meg­állí­tá­sá­ra, más­részt se­gít át­te­kin­te­ni a mun­ka­he­lyi tiszt­ség­gel já­ró fe­la­da­to­kat, va­la­mint azok si­ke­res el­lá­tá­sá­hoz gya­kor­la­ti ta­ná­csok­kal lát­ja el a mun­ka­he­lyi szak­szer­ve­ze­ti tiszt­ség­vi­se­lőket.

To­vábbi in­for­má­ció