„A nyugati demokráciákhoz mérten sokkal kisebb beleszólását látom a szakszervezeteknek a társadalmi kérdésekbe. Problémás a tagság létszámának alakulása, ami nem javít ezen a helyzeten. Ráadásul a hazai sztrájktörvényünk olyan, hogy szinte lehetetlen élni a sztrájkhoz való joggal. Lehet, hogy a szakszervezeteknek közösen kellene sztrájkolniuk egy új sztrájktörvényért” – mondta a szakszervezetek.hu-nak Pilz Olivér, a Tanítanék Mozgalom egyik alapítója. Szerinte a „forró őszbe” belefér a nyíltan felvállalt, de nem pártpolitizálás, a kormány folyamatos szembesítése a legújabb ötletei kártékony hatásával, az országjárás, melynek során mindenkihez eljuttatnák a valódi információkat. „Szeretnénk jó példákat is mutatni arra, hogyan is kellene tenni annak érdekében, hogy dolgaink máshogy alakuljanak. Mert egy társadalmi fordulatra, szemléletváltozásra is nagy szükség van. Szégyen, ahogy a rendszerváltás után negyed századdal bánunk az elesettekkel, az idősekkel, egymással és saját gyerekeinkkel” – fogalmazott a nyílt levelével közismertté vált miskolci gimnáziumi tanár.
Tősgyökeres miskolci: a borsodi megyeszékhelyen született 1968 augusztusában. Szülei egy vasúti járműjavítóban dolgoztak. Édesapja mérnök volt, emellett másodállásban szakmai tárgyakat tanított felnőtteknek esti képzésben. A helyi gimnáziumban érettségizett, majd 1992-ben a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem matematika-fizika szakán szerzett diplomát. Az egyetemen ismerte meg későbbi feleségét. Tíz évvel később az egri tanárképző főiskolán a biológia szakot is elvégezte, képesítését 2016-ban közoktatás-vezetői oklevéllel fejelte meg.
Szakmai pályája is Miskolchoz köti. Az itteni gimnázium és szakképző iskolában kezdett tanítani a feleségével együtt, ahol két műszakban főleg szakmunkásokat és szakközépiskolásokat oktatott. Két évvel később lehetősége nyílt az Avasi Gimnáziumba „igazolni”, ahol három év megszakítással 16 évig dolgozott. Ugyancsak itt három évig igazgatóhelyettes is volt. A Herman Ottó Gimnáziumban immár negyedik éve tanítja a matematikát és a fizikát. Az osztálya most végzős.
Jelenleg a gimnázium közalkalmazotti tanácsának elnöki tisztét is betölti, s egyik életre hívója a Tanítanék Mozgalomnak. Az oktatásban történő változtatásokat követelő, nagy port kavart nyílt levelével tett szert országos hírnévre.
– Miért választotta a tanári hivatást?
– Pályaválasztásomra bizonyára hatással volt, hogy alig múltam 6 éves, amikor iskolába kerültem, így könnyen átérzem, milyen is legfiatalabbnak, legtapasztalatlanabbnak lenni egy új közösségben, ahol ráadásul teljesen új feladatok várnak egy gyerekre. Példát adott az is, ahogy a szakmai tárgyakat tanító édesapám éjszakánként piros ceruzával javította a szakrajzokat, dolgozatokat. Egyébként a testvérem is tanár lett. Az első munkahelyem aztán hamar meggyőződhettem arról, hogy szép, de kemény pálya a pedagógusé. Egy olyan intézményben kezdtünk tanítani a feleségemmel együtt, ahol akkoriban szakmunkásképzés, szakközépiskola és gimnázium is működött egyszerre. Száz osztályban körülbelül 150 tanár és oktató foglalkozott több mint háromezer diákkal délelőtti és délután műszakban. Én főleg szakmunkásokat és szakközepeseket tanítottam. Az Avasi Gimnáziumban azért sokkal jobban éreztem magam. Itt 16 évet töltöttem el, igaz, három év megszakítással, amikor az oktatási rendszeren kívül tevékenykedtem, de akkor is hasznosítva pedagógiai tapasztalataimat. Ma is büszke vagyok arra, hogy abban az időszakban mindenféle intézményi ellenőrzésen maximális eredményt mutattunk. Jól ment az iskola, sokan tényleg második otthonunknak tekintettük, és egyfolytában azon gondolkodtunk, hogyan javíthatnánk még az eredményeinken, mi válhatna leginkább tanítványaink hasznára. Aztán utolsó ottani évemben igazgatóváltás történt, a pályázatok elbírálásánál nem a papírforma teljesült és minden megváltozott. Hívtak a Hermanba, nem volt miért gondolkodnom, hogy elfogadom-e az ajánlatot. Jól döntöttem, az itteni tantestület tele van remek szakemberekkel, a diákok nagyon céltudatosak, s annak ellenére, hogy rengeteget kell tanulniuk, nagyon szeretnek ide járni.
– Milyen indíttatásra vállalta el a Herman közalkalmazotti tanácsának elnöki tisztségét?
– Jelöltek, mint természetesen rajtam kívül másokat is, majd – annak ellenére, hogy nem régen vagyok a testület tagja – megválasztottak. Úgy gondolom, hogy ezt a bizalmat meg kell becsülnöm.
– Váratlanul csöppent a közéletbe télen, amikor nyílt levélben követelték az oktatási rendszer megváltoztatását. Volt némi „mozgalmi” múltja?
– Nem volt. Ha csak az annak idején kötelező kisdobos és úttörő élet annak nem számít. Ezekkel kapcsolatban viszont van pozitív véleményem is, hiszen közösséget jelentettek a gyerekeknek, megszűnésükkel nem igazán kaptak helyette mást. Most alig-alig van az iskolai találkozásaikon kívül személyes kapcsolatuk. Csak virtuálisan élik a közösségi életet. Ez a szocializáció szempontjából nagyon rossz.
– Mi motiválta a tüntetéssorozatot elindító levél megírását?
– Ez nem egyszemélyes akció volt. A nevelőtestületben múlt ősszel megfogalmazódott, hogy valamit tennünk kell a mind elviselhetetlenebb helyzet miatt. Egyre többet kellett, s kell ma is dolgoznunk. Ez már veszélyezteti a felkészülést a tanórákra, a gyerekekkel való törődéstől veszi el az időt és az energiát. Ráadásul a növekvő terhek java része értelmetlen, pedagógiai haszon nélküli, álságos. Mikor az akkori államtitkár azt mondta, hogy „a pedagógusok jól érzik magukat”, akkor döntöttük el, hogy nyílt levélben tájékoztatjuk a közvéleményt arról, hogy ez bizony közel sincs így, sőt, óriási problémák vannak az egész oktatási rendszerben, amiről magunk között vagy a fenntartónak, a KLIK-nek hiába beszélünk. Magyarországon senki nem akarta észrevenni a bajt. A szakszervezetek és más szakmai szervezetek vészjelzései egyszerűen nem érték el sem a döntéshozók, sem a társadalom ingerküszöbét, pedig a gyerekeinkről van szó. A jövőnkről.
– Számított-e arra, hogy a levél egy mozgalmat indít el?
– Nem. Mi naivan azt hittük, az oktatáspolitika belátja, hogy változtatnia kell és megkezdi a szükséges lépések megtételét. Ezért sem a sajtónak küldtük el azonnal a levelet, hanem a fenntartónak, rajta keresztül a minisztériumnak és csak egy hónap csönd után jelentettük meg. A beismerés végül megtörtént, de a valóban szükséges, oktatási-rendszerátalakító lépéseknek hírét sem halljuk.
– Nem tartott retorziótól, illetve számon kérték-e a nyilvános fellépéseit?
– A fenntartó arra kérte iskolánk igazgatóját, hogy ne nyilatkozzon a témában, ezt viszont én, mint közalkalmazotti tanács-elnök megtehettem. Így nem is kérték rajtam számon. Mondhatom, hogy eleve elrendelve kerültem az események fősodrába. Először időm sem volt félni, aztán azzal nyugtattam magam, hogy természettudományos szakosként biztos van rám valahol szükség, vagy lehetek vállalkozó is. Bár szeretek tanítani, de ha a családom megélhetése múlna rajta, ennyi pénzért mást is tudnék csinálni. Mostanra pedig már megszoktam a helyzetet.
– Hogy fogadták a kollégái a közszereplését?
– Kezdetben sorra jöttek elmondani, hogy itt láttak, ott hallottak, ezt olvasták. Aztán megszokottá vált ez is. Persze kezdettől fogva támogattak. Az első pár hét nagyon húzós volt. Akkor még mozgalom sem nagyon volt, Törley Kata és Pukli István is valamivel később lettek az ügy képviselői. Januárban a tantestület titokban egy nagy csomag csokit gyűjtött össze nekem köszönetképpen és hogy bírjam a tempót. Jó sok volt – hetekig kitartott az édesség, amit sajnos nagyon szeretek.
– Hogyan képzeli el közéleti pályafutását?
– Nem nagyon szoktam ezen gondolkodni, pláne nem tervezni. Itt a Tanítanék Mozgalom, amit próbálunk minél eredményesebbé tenni: a társadalmat folyamatosan tájékoztatni a valós helyzetről, az oktatást a figyelem középpontjában tartani, hogy legyen arra esély, hogy valóban olyan oktatási rendszer működjön itthon, ami méltó a korábbi híréhez és tanítványaink eredményeik, tudásuk révén újra előkelőbb helyre kerülhetnek az európai mezőnyben. A pedagógusok egyébként sem nagyon tervezik hosszú távlatokban gondolkodva a pályafutásukat, hiszen egy tanár a munkába állása első napján is gyerekek között van és tanít, nevel, jó példát kell, hogy mutasson, és 40 évvel később így megy nyugdíjba. Sok minden nem változik az alapvető teendőiben. Ezért is mondom, hogy a hangzatos életpálya-modell nem létező kifejezés. Itt nincs olyan előmeneteli lehetőség, mint akár egy gyorséttermi láncnál.
– Politológusok szerint a civil kezdeményezések, mozgalmak élére állók valójában így készítik elő a politikusi karrierjüket. Ön mit gondol erről? Vannak ilyen ambíciói?
– A politikusok saját maguk tehetnek leginkább arról, hogy a foglalkozásuk és maga a politika szó is elértéktelenedett mára. Sőt... Mivel társadalmi problémával foglalkozunk, így természetesen mi is politizálunk. Ez szakpolitika, nem állnak pártok mögöttünk, nem pártpolitikával foglalkozunk. Hisszük, hogy az oktatásnak pártok felett álló, nemzeti ügynek kell lennie. Az iskola az, ahol nagy lehetőségeink vannak a kitörésre – ezt az egyes személyekre és az egész országra is érthetjük –, megosztott, széthúzó társadalmunk meggyógyítására. Mindezekért az oktatással kapcsolatban sokszor megfogalmazott céljainkon túl feladatunknak érezzük a politika becsületének visszaadását is. Ehhez nem kell feltétlenül politikussá válnunk. Szakpolitizáló civilek vagyunk. Egyébként politikusi ambícióim nincsenek, nem tervezem ezt sem.
– Keresték már pártok kapcsolatépítési szándékkal?
–Igen. Azonban nem lehetünk biztosak abban, hogy ez milyen szándékkal történik. Nem csak potenciális választói tömegeket akarnak-e megszerezni a mozgalom népszerűsége révén. Már kezdenek a következő választásokra készülve stratégiákat megfogalmazni – ebből minket leginkább az oktatással kapcsolatos elképzeléseik érdekelnek. Ha a társadalom komolyan akar dönteni, akkor ezeket mindenkinek fontos megismernie. Újra mondom, az oktatástól függ a jövő.
– Közalkalmazotti tanács elnökeként miért nem a szakszervezeteket próbálta mozgósítani a felvetett problémák megoldása érdekében?
– A közalkalmazotti tanácsok, üzemi tanácsok és a szakszervezet két eltérő műfaj. A kt-knak sokkal szűkebbek a lehetőségeik, egy kisebb közösség csoportos érdekképviseletét látják el a munkáltatóval szemben ezen keretek között. A szakszervezetek országos szervezeti szinten és a „nagypolitikával” szemben védik egy egész szakma érdekeit, de akár az egyének érdekképviseletében is részt vesznek, sokkal több jogosítvánnyal. Ugyanakkor minden dolgozó, például közalkalmazott részt vesz munkahelye közalkalmazotti tanácsának megválasztásában, így joggal bízik közös érdekeik képviseletében. Ugyanakkor nem mindenki szakszervezeti tag, így érdeksérelem esetén egyéni védelemre nem számíthat. Igaz, a szakma egészére vonatkozóan elért eredményekből viszont részesül ennek ellenére. Szóval nem tartottam volna jogosnak, ha a helyi problémát – merthogy a nyílt levél egy ilyen közösség „terméke” – egyszerűen „átpasszoltuk” volna megoldandó feladatként a szakszervezeteknek. Ugyanakkor éppen a pedagógus szakszervezetek az elsők között voltak, akik támogatták véleményünket, törekvéseinket, s jelenleg is jó kapcsolat van a mozgalom és a szakszervezetek között. Közösek a céljaink, mások a lehetőségeink és eszközeink, így összefogva talán tovább juthatunk. A „Gyermekeinkért” összefogás keretében azóta más, nem ágazati szakszervezetek is támogatásukról biztosították a Tanítanék Mozgalmat. Úgy gondolom, hogy ebben a tömörülésben még nagyon sok lehetőség és erő van. Ugyanakkor a szakszervezeteknek a nyugati demokráciákhoz mérten sokkal kisebb beleszólását látom a társadalmi kérdésekbe. Problémás a tagsági létszám alakulása is, ami nem javít ezen a helyzeten. Ráadásul a hazai sztrájktörvényünk olyan, hogy szinte lehetetlen élni a sztrájkhoz való joggal. Lehet, hogy a szakszervezeteknek közösen kellene sztrájkolniuk egy új sztrájktörvényért.
– Személyes sikerként éli meg, hogy ilyen nagy létszámú tüntetéseket sikerült megszervezniük?
– Személyesnek semmiképp. Bármelyikről is van szó, mindegyik csapatmunka volt. Benne voltak a szakszervezetek, a Civil Közoktatási Platform és annak tagszervezetei is és még sokan mások. Kiemelném az egészségügyieket – Sándor Mária vezetésével –, akik kezdettől fogva minden pedagógus-megmozduláson kiálltak a törekvések mellett.
– Őszre keményebb akciókat helyeztek kilátásba. Mit terveznek?
– Pontosan nem azt mondtuk, hogy az akciók lesznek keményebbek, hiszen nem célunk, hogy a megmozdulások elfajuljanak, eldurvuljanak. Továbbra sem akarunk „randalírozó pedagógusokká” válni. Akcióinkkal meg akarunk maradni az értelmiségi keretek között, de ott tervezünk, gondolkodunk eddig még ki nem használt lehetőségeken is. A „forró őszbe” belefér a nyíltan felvállalt, de nem pártpolitizálás, a kormány folyamatos szembesítése a legújabb ötleteik kártékony hatásával, az országjárás, melynek során mindenkihez szeretnénk eljuttatni a valódi információkat. S szeretnénk jó példákat is felmutatni arra, hogyan is kellene tenni annak érdekében, hogy dolgaink máshogy alakuljanak. Mert egy társadalmi fordulatra, szemléletváltozásra is nagy szükség van. Szégyen, ahogy a rendszerváltás után negyed századdal bánunk az elesettekkel, az idősekkel, egymással és saját gyerekeinkkel.
– Nem tart attól, hogy ha a követeléseik továbbra is süket fülekre találnak, lassan kifullad a lendület, ami az utcára viszi az embereket?
– Az embereket nem lehet folyamatosan utcára vinni. A pohár telik-telik, aztán a kivonulás ennek következménye és levezetése is. A mostani ad hoc oktatási intézkedések azt hiszem, hamarosan új muníciót adnak a tömegeknek, csak meg kell érteni, saját vagy gyerekünk bőrén megtapasztalni azok hatását. Mi azon leszünk, hogy mielőbb megértessük ezeket. Épp ez most a civil szervezetek legfontosabb feladata: tájékoztatni, elmagyarázni, ezáltal közösséget építeni, szemléletet formálni.
– A környezetében milyen visszajelzéseket kapott arra a kijelentésére, hogy akcióiknak nem a kormánybuktatás a célja?
– Amire hivatkozik, valamikor február és március fordulóján, mondhatni a kezdetekkor már elhangzott, most mégis többen meglepődtek. Nem akarunk olyanok lenni, akik hetente mást állítanak, belőlük sajnos több is van, mint kellene. Egy oktatási mozgalomnak nem ez a célja. Mi szakmai érvek és mindennapi tapasztalataink alapján fogalmazunk meg kritikákat és javaslatokat, s e mentén haladunk. Ezzel szemben ott van a kormány szakmaiatlansága, a mindennapi problémákat még csak ismerni sem, nem hogy kezelni nem akaró koncepciótlan ötletelése. Ha bukik az oktatási rendszer, akkor mindannyian bukunk, de bukik a kormány is. Ennyire egyszerű az összefüggés. Persze létezhetne olyan kormány is, amelyik megerősíti az oktatást, ami fellendülést hoz gazdaságilag is, s ezzel hosszú időre bebetonozhatja magát a hatalomba. De ez nem megy rövidtávú érdekek mentén. Az oktatásban a pozitív hatások évek múlva jelentkeznek, így nincs sok időnk tétlenkedni.
– A családja hogyan tolerálja, hogy ismert emberré vált, és nyilvánvalóan kevesebb ideje marad a magánéletre?
– Eddig mindent megoldottunk különösebb érdeksérelem nélkül. Azért próbálok ragaszkodni bizonyos időkeretek betartásához. Ha hét közben kevesebbet vagyok itthon mondjuk pesti utazások miatt, akkor a hétvégén vagyunk többet együtt. Azt pedig, hogy megjelenek a médiában, már megszokták. A nagyobb eseményeket ők is figyelemmel kísérik. Például a februári Kossuth téri tüntetésre írt mesét elpróbáltam előtte itthon, és kértem a fiamat, hogy mérje az időt, mert a szervezők 5 perces időkeret betartására kértek mindenkit. Alig pár másodperccel csúsztam ki. Aztán megnézte a tévében is. Mikor hazaértem, megjegyezte, hogy „A sok beszélő közül te voltál az egyik legjobb apa, de 6:12 volt!”.
– Ha mégis van szabadideje, azt mivel tölti? Van hobbija?
Szeretek olvasni, keresztrejtvényt fejteni, színházba járni, főzni, főleg sütni. Imádom az állatokat. Szerencsére ezzel a családomat is sikerült megfertőzni, de itthon csak halaink és egy teknősünk van. Ezért is a legkedveltebb kikapcsolódásunk ellátogatni valamelyik állatkertbe.
Kun J. Erzsébet
