„Szükség van arra, hogy egy erős, jól szervezett, működőképes szakszervezet ellensúlya legyen a vállalatvezetésnek, a pénzügyi és a politikai hatalomnak. Ha a hatalmat nem korlátozzák nagyon erősen, akkor az abban résztvevők keze maga felé hajlik. A tudásunkat, a képességünket, a bátorságunkat kell javítani, hogy fontos része lehessünk a fékek és ellensúlyok erős rendszerének” – hangsúlyozta a Szakszervezetek.hu-nak nyilatkozó Földiák András, a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának új elnöke. A tisztséget július 1-jétől betöltő konföderációvezető káderképző megszervezését tervezi fiatal szakszervezeti tisztségviselőknek, akiknek szükségük van magasabb szintű képzettségre a munka világában történő eligazodáshoz, a szakszervezet-szervezéshez,  a PR-munkához.

Budapesten született 1948. március 19-én. Édesapja – a családi hagyományhoz hűen –  órásmester volt. Szívbetegsége tragikusan fiatalon, 42 évesen elvitte. Édesanyja az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumban könyvtárosként dolgozott, emellett történelmet tanított, több évfolyam osztályfőnöke is volt. Utolsó osztályának érettségi bankettjét még megtartotta családi házukban, másnap délelőtt azonban, 60 éves korában, szívrohamban meghalt.

Felesége újságíró, szociográfus, két felnőtt fiuk van.

A Könyves Kálmán Gimnáziumban érettségizett 1966-ban. A szombathelyi tanárképző főiskolán könyvtár-népművelő szakon, majd – levelező tagozaton – az ELTE Bölcsészettudományi Karán szerzett diplomát. Szakmai életútja a közművelődés különböző területein haladt. Dolgozott a Pest Megyei Tanács művelődési osztályán, a Gödöllői Járási Hivatalnál, volt művelődésszervező az újpesti Derkovits Ifjúsági Klubban, vezette az Almássy téri Szabadidőközpontot, 1996-tól öt éven át a Magyar Művelődési Intézetet, elnöki tisztet töltött be a Magyar Népművelők Egyesületénél, majd társelnökit a Magyar Művelődési Társaságnál. Szemináriumot vezetett az ELTE Népművelés Tanszékén, tanított a nyíregyházi és a jászberényi főiskolán. Országszerte szervezett klubokat, irodalmi színpadokat, tanfolyamokat, részt vett falukutatási programokban.

Számos cikket publikált, s több kultúrtörténeti könyve jelent meg. Munkásságát 1991-ben MSZOSZ-, 1994-ben Bessenyei György díjjal ismerték el.
 
Évtizedek óta szakszervezeti tag. A nyolcvanas évek elején az Országos Közművelődési Központ szakszervezeti titkára, 2006-tól a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezete (KKDSZ) fővárosi közművelődési tagozatának vezetője volt. 2008 májusában a KKDSZ rendkívüli kongresszusán alelnökké, egy évvel később elnökké választották. Idén júniusban a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának vezetésére kapott bizalmat, a tisztújító kongresszus küldöttei több mint kétharmadának szavazatát szerezte meg. E tisztségét július 1-jétől látja el.
 
– A sikeresnek mondható szakmai életút miért kanyarodott a szakszervezeti mozgalomhoz?

– Mindig fontosnak tartottam az érdekvédelmi munkát, a szakszervezethez, ezen belül a KKDSZ-hez is nagyon régen közöm volt. A Művelődési Intézetben töltött évek idején például szb-titkári teendőket is elláttam. Szoros kapcsolatot ápoltam a KKDSZ egy korábbi elnökével, Vadász Jánossal, részt vettem példáulaz 1997-ben elfogadott múzeumi, könyvtári és közművelődési alaptörvény kidolgozásában, amiről elmondhatom, hogy a szakmának soha nem volt ilyen fontos törvénye. Természetesen a törvény Magyar Bálint kulturális miniszternek és Vitányi Ivánnak köszönhető, aki akkor az Országgyűlés Kulturális Bizottságának az elnöke volt, de a KKDSZ-nek is fontos szerepe volt benne. A szakszervezeti „ranglétrán" én is feljebb léptem, amikor 2006-ban lemondott a budapesti közművelődési tagozat vezetője. Azzal kerestek meg, hogy lennék-e a tagozatvezető. Elvállaltam. Akkorra már mély konfliktusok alakultak ki a KKDSZ-ben, többen kritizálták az államtitkárrá avanzsált Vadász János utódjának szakszervezeti munkáját. A sors úgy hozta, hogy Fenyves Kornél ellen bizalmatlansági indítványt adtak be a helyzet miatt összehívott kongresszuson, és a küldöttek megszavazták a visszahívását. Ezt a döntést Fenyves megtámadta, perre vitte az ügyet, ami két évig húzódott. Közben a korábbi tízezerre tehető tagság jó része kilépett a szakszervezetből. Ebben a válsághelyzetben szegezte nekem a kérdést Gál Iván, a KKDSZ egyik emblematikus alakja, hogy nem akarok-e a szakszervezet elnöke lenni. Kihívásnak éreztem a lehetőséget és igent mondtam. Az azóta eltelt immár hét év alatt sikerült elérnem, hogy a KKDSZ erős, országosan reprezentatív, sokak által elismert és jó szakszervezetként megmaradt.
 
– Ez, ha szerény is, szép eredmény. Mit élt meg kudarcként a hét év alatt?

– Azt éreztem, hogy a tagság bízik a KKDSZ-ben és bennem. De azt is megtapasztaltam, hogy nem sikerül mozgósítani őket. Nincs benne a reflexekben, hogy saját magunkért ki kell állni. Azt gondolják, hogy előretolnak valakit, aki majd megteszi ezt helyettük. Idén január 20-án, a Magyar Kultúra Napja előtti délután ugyan sikerült egy határozott, elfogadható létszámú demonstrációt megszerveznünk és ezt sikerként éltem meg, ugyanakkor tény, hogy a szolidaritás hiányzik a tagságból. Ha más szakszervezet szervez tüntetést, alig néhányan megyünk. A másik konkrét kudarc, hogy minden törekvésünk ellenére eddig nem értük el a béremelést, pedig mind az embert, mind a szakmát, mind a kultúrát tönkreteszi ez a nyomorúságos bérszínvonal.      
 
– A szolidaritás hiánya az egész mozgalomra jellemző. Ön milyennek látja a hazai szakszervezetek helyzetét?   

– A szakszervezetek helyzetét olyannak látom, mint az országét, bár azért egy árnyalatnyival talán jobb. A mozgalom az „új világban" is megmaradt, erős tömeget képvisel, hiszen mégis csak van közel 500 ezer tagja. És ami nagyon fontos, hogy a problémák, belső viták ellenére tisztességes szervezet maradt. Ugyanakkor sajnos nem tudunk megszabadulni a ránk ragadt bélyegtől, hogy a szakszervezet szocialista maradvány. Pedig szükség van arra, hogy egy erős, jól szervezett, működőképes szakszervezet ellensúlya legyen a vállalatvezetésnek, a pénzügyi és a politikai hatalomnak. Ha a hatalmat nem korlátozzák nagyon erősen, akkor az abban résztvevők keze maga felé hajlik. A tudásunkat, a képességünket, a bátorságunkat kell javítani, hogy fontos része lehessünk a fékek és ellensúlyok erős rendszerének.
 
– Ehhez a szakszervezetek közötti együttműködést is erősíteni kell. Ön fúziópárti?

– A három nagy konföderáció egyesülésének, a Magyar Szakszervezeti Szövetség (MASZSZ) megalakulásának előkészítésében a SZEF is aktívan részt vett, s bár csatlakoztunk, végül nem adtuk fel függetlenségünket. Ennek oka szerintem, hogy nagyon rosszul volt előkészítve a fúzió. Nem volt elég idő arra, hogy az egyesüléssel járó dolgokat, mint például a jogi, alapszabályi és pénzügyek, rendezzük. Nagy bajnak gondolom, hogy ma a mozgalmon belül is mindenki azzal foglalkozik, hogy egyesülünk-e, azzal sokkal kevésbé, hogy jó szakszervezetet kell csinálni. Ezt lehet együtt és külön is. Egyébként nem vettem észre, hogy a MASZSZ gyökeres változást hozott volna. Az vitathatatlan, hogy a jelenlegi öt konföderációnál kevesebbre van szükség, ideálisabb lenne, ha csak kettő működne. A jelenlegi helyzetben azonban meggyőződésem, hogy a rossz hagyományok és a visszahúzó belső bürokrácia miatt a sok belső problémát egyelőre külön maradva könnyebben meg tudjuk oldani. Ezért döntött úgy a SZEF, hogy nem olvadbe. Személyes véleményem szerint legalább két év kell, hogy megerősödjünk, hatékonyabb érdekképviseletet valósítsunk meg, és akkor majd újra fel kell tenni a kérdést. A válasz eldöntésekor figyelembe vesszük majd, hogy merre jut a Magyar Szakszervezeti Szövetség.       
  
– Július 1-jétől átveszi az elnöki teendőket Varga Lászlótól. Mi lesz az első hetek menetrendje? 

– Meg kell kezdeni a szervezet hatékonyságának nagyon erős javítását. Ebbe beleértem az apparátus munkáját, frissességét, reagáló képességét. Prioritásnak tekintem a külső és a belső kommunikáció rendbe tételét. Azt tapasztaltam, hogy sok fontos dologról beszélünk naphosszat a székházban, amiről fogalma nincs a tagságnak, nem jut el a szükséges információ a szerveződési területünk munkaadójához, a kormányhoz, a megfelelő tárcákhoz. Ezen sürgősen változtatni kell. 
 
– Miért vállalta el 67 évesen a közszférában szervező legnagyobb konföderáció, a belső vitáktól sem mentes Szakszervezetek Együttműködési Fórumának vezetését?

– Azért vállaltam el, mert a fiatalok nem jelentkeztek. Csak az éveim számai miatt persze komolyan aggaszt a dolog, de egyébként túl a hatvanon is nagyon aktív vagyok. Számtalan szakszervezeti fórumon veszek részt, amelyeken életkor szerint valószínűleg én vagyok a legöregebb, de a legfiatalabbnak érzem magam. A különböző szintű szakszervezeti vezetőkön azt látom, hogy kicsit megfáradtak, beletörődöttek, óvatosak, „ne menjünk fejjel a falnak" elvet vallanak. Én nem változtam, elképzelni nem tudom, hogy mi lehet az oka.  Egyébként a mozgalomban se látok olyan fiatal, karizmatikus személyiséget, aki az élre állhatna. Ennek az is oka, hogy nem voltak alkalmak, fórumok, ahol az utóbbi évtizedekben kiformálódhatott volna egy tehetség. A SZEF elnökeként az egyik fontos feladatomnak tartom, hogy egy komoly, rangos vezetőképzőt, úgynevezett káderképzőt indítsunk szakszervezeti tisztségviselőknek, akiknek szükségük van magasabb szintű képzettségre a munka világában történő eligazodáshoz, szakszervezet-szervezéshez, PR-munkához. Ha ez sikerül, és megtaláljuk a leendő új vezetőket, akkor nem is akarom a négyéves ciklusomat kitölteni.
 
Kun J. Erzsébet

Portré rovatunkat támogatja:

Eseménynaptár

loader
Társ-szerkesztőségünk:

Sztrájk 2.0



Meg­je­lent Ber­ki Er­zsé­bet tu­do­má­nyos i­gé­nyű össze­fog­la­ló mű­ve a mun­ka­harc esz­kö­ze­i­nek ma­gyar­or­szá­gi al­kal­ma­zá­sá­ról.
A Sztrájk 2.0 el­ér­he­tő e‐book for­má­ban.

További információ

Megvá­lasz­tot­tak — Mi lesz most?



A szem­lé­le­té­ben teljes mér­ték­ben újdon­ság­nak szá­mí­tó könyv egy­részt meg­oldást nyújt a ma­gyar szak­szer­ve­ze­te­ket is súj­tó fo­lya­ma­tos tag­lét­szám­csökkenés meg­állí­tá­sá­ra, más­részt se­gít át­te­kin­te­ni a mun­ka­he­lyi tiszt­ség­gel já­ró fe­la­da­to­kat, va­la­mint azok si­ke­res el­lá­tá­sá­hoz gya­kor­la­ti ta­ná­csok­kal lát­ja el a mun­ka­he­lyi szak­szer­ve­ze­ti tiszt­ség­vi­se­lőket.

To­vábbi in­for­má­ció