Egy szakszervezeti vezető akkor tud valamiért kiállni, ha sokan vannak mögötte  és támogatják. Ha ez nincs meg, nem lehet harcba indulni – vallja dr. Antmann Katalin, az Orvosegyetemek Szakszervezeti Szövetségének elnöke, az Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülésnek alelnöke. „Soha nem volt az a célom, hogy a szakszervezet elnöke legyek, de az élet így hozta. Azt azonban tudom: a dolgozók mai, kiszolgáltatott helyzetén csak az a szakszervezet tud érdemben fellépni, amelyiknek főállású vezetője, elnöke van. Ehhez pedig pénz, paripa és fegyver kell” – mondta a Szakszervezetek.hu-nak.

Orvoscsaládba született 1961-ben Budapesten. Tüdőgyógyász édesapja és mikrobiológus édesanyja hivatása példaadónak bizonyult, hiszen már hétéves korától orvosnak készült. A középiskolában ugyan a tanári pálya is vonzónak tűnt számára, végül mégis az orvosi egyetemre felvételizett. 1985-ben diplomázott a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen, majd közegészség-járványtan szakvizsgát tett. A diplomaosztás óta a Semmelweis Egyetem a munkahelye, jelenleg az egyetemi kórház higiénés főorvosaként dolgozik. 2008-ig népegészségtant és közegészségtant is tanított az egyetemen.
1985-től tagja a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Szakszervezetének. Előbb tag, bizalmi, majd elnökségi tag, két éve pedig már elnök, Emellett elnöke az Orvosegyetemek Szakszervezeti Szövetségének, s alelnöke az Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülésnek.
Két felnőtt gyermeke van.
 
– Miért tartotta fontosnak, hogy orvosi és oktatói munkája mellett kollégái érdekeinek képviseletét is ellássa?

 –  A tanítási szándék és az orvosi hivatás tisztelete találkozott, amikor az oktatói munkát is felvállaltam a Semmelweis Egyetemen. A világ legszebb tudományát taníthattam. Ezért is elkeserítő számomra, hogy az emberek egyre kevésbé törődnek az egészségükkel. Értem ennek az okát, azt, hogy a munka világában mára kialakult helyzetben az emberek nem mernek betegállományba menni és sokan nem képesek megfizetni a magán egészségügyi ellátást, nem tudják megvenni a gyógyszereket. Borzasztó ez a helyzet és erre még rápakol egy lapáttal az egészségügy bizonytalan és senki nem tudja, hova vezető állapota. Annak, hogy a szakszervezeti munkába bekapcsolódtam, több magyarázata is van. Közösségi ember vagyok, már az általános iskolában feladatnak tartottam, hogy úttörővezető legyek. Nyári szünetben jó közösségépítő programnak bizonyultak az úttörővezető-képző táborok, a közös kirándulások. A nyolcvanas évek elején kerültem be az egyetemre, itt lettem munkavállaló is, és akkor majd’ mindenki belépett a szakszervezetbe. Amikor a szakszervezeti titkárt kinevezték tanszékvezetővé, kerestük az utódját. Akkor már egyre sűrűbben jártam a szakszervezeti bizalmi értekezletekre, s azt láttam, ott értelmes dolgokat csinálnak. Szinte természetes volt, hogy beválasztottak a szakszervezeti bizottság vezetőségébe. A kollégáim érdekeit azóta is társadalmi munkában képviselem. Soha nem volt az a célom, hogy a szakszervezet elnöke legyek, inkább úgy gondoltam, és ma is azt érzem, a szervezőkészségemet tudom jól kamatoztatni a köz érdekében. Az élet úgy hozta, hogy Berki Zoltán lemondott az Orvosegyetemek Szakszervezeti Szövetségének elnöki, ezzel az Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülés alelnöki tisztségéről, kollégáim pedig úgy gondolták, hogy nekem szavaznak bizalmat a megüresedett posztok betöltésére. A tisztújító kongresszusokon nem volt versenytársam.

– Miért vállalta el az elnöki tisztséget?

– Alelnökként úgy gondoltam, megpróbálom a feladatot ellátni addig, amíg nem találunk egy fiatalabb, esetleg hatékonyabban dolgozó utódot. Ezen dolgozunk, hogy legyen minél nagyobb merítési lehetőség.

– Össze tudja egyeztetni a szakmai és a szakszervezet vezetői munkáját?

– A tapasztalatok azt mutatják, hogy egy jól működő, hatékony, a tagokért minden területen kiálló szakszervezet élén nem társadalmi munkásra van szükség. A szakmámat egyelőre nem szeretném feladni, viszont azt látom, hogy rettenetesen nagy a probléma a munkahelyeken, ahol a dolgozók kiszolgáltatottak és csak az a szakszervezet tud érdemben fellépni, amelyiknek főállású vezetője, elnöke van. Ehhez pedig pénz, paripa és fegyver kell.

– Meg az elkopott presztízs visszaépítése.

– Az emberekben még mindig ott él a szocializmus idején természetesnek tartott elvárás, hogy mindenki lépjen be a szakszervezetbe. Másrészt olyan nagyon nem tapasztalták meg, hogy a szakszervezetek ki tudnak valamit harcolni, hogy kiállnának a munkavállalók érdekében. Persze ennek is van oka, és ez egy nagyon összetett dolog. Egy szakszervezeti vezető akkor tud valamiért kiállni, ha sokan vannak mögötte és támogatják. Ha ez nincs meg, nem lehet harcba indulni. Ráadásul, ha szegények vagyunk, nincs sztrájkalapunk, a legkeményebb érdekérvényesítő módszert se tudjuk bevetni. Ma már a törvény is ellehetetleníti a sztrájkot, de amíg erre megvolt a lehetőség, akkor se tudtunk élni vele. Csalódásként élem meg, hogy a tagjaink a tüntetésekre se jönnek el. Nem sikerült megértetni velük, hogy ha hallatni akarjuk a hangunkat, minél többünknek ott kell lennünk egy-egy demonstráción. Igaz, a tagjaink jelentős része egészségügyi szakdolgozó, akik nagyon rossz anyagi körülmények között élnek és másodállások vállalásával tudják kiegészíteni a jövedelmüket. Idő hiányában a maguk érdekében se tudnak kijönni az utcára.

– Ön szerint mit várnak el ma a tagok a szakszervezettől?

– A Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezetével közösen készítettünk egy felmérést az általunk lefedett területen. Arra törekedtünk, hogy a megkérdezettek több mint fele ne szakszervezeti tag legyen. Az egységes kérdőíven szereplő egyik kérdéscsoport éppen erre vonatkozott, hogy a megkérdezett mit vár el a szakszervezettől. Több mint 3200-an töltötték ki a kérdőíveket. A válaszok szerint a klasszikus, hagyományos célokat tartják fontosnak, a munkahelyek megvédését, a bérharcot, a tisztességes, törvény által előírt munkaidő betartatását. Vagyis nem a szolgáltató, a kedvezményes üdültetést biztosító szakszervezeté a jövő, ez világosan kitapintható. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy jó lenne, ha a szakszervezetek munkahelyen kívül szerveződnének, a szakszervezeti titkárnak nem a munkaadójával, szakmai felettesével kellene tárgyalnia például a kollektív szerződésről vagy a béremelésről.

– Három évtizedes érdekvédő munkájára visszatekintve mit tart kudarcnak?

– Személyes kudarcként élem meg, hogy nincsenek körülöttem új, a szakszervezeti tevékenységet felvállaló fiatalok. Felnőtt egy generáció, a mostani negyvenévesekig, akik nem ismerték meg azt a közösségi létet, amiben mi szocializálódtunk. Az úttörőszövetség, a KISZ megszűnéséért nem kaptak cserébe semmit, nem épültek ki jól megszervezett közösségek, amelyek utat mutattak volna számukra ahhoz, hogy felismerjék, mennyire fontos a másikért, az egymásért való kiállás. Meggyőződésem, hogy az embereknek újra meg kell tapasztalniuk azt az érzést, hogy csak együtt tudunk bármit elérni. Persze nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a szakszervezetek klasszikusan mindig az iparban voltak aktívak. Az elmúlt évtizedekben viszont nagyon megváltozott a munka világa. Rengeteg egyéni, főleg kényszervállalkozó van, ők pedig nem tekinthetők potenciális szakszervezeti tagoknak, pedig nekik is ugyanúgy munkajogi védelemre lehet szükségük, mint az alkalmazásban állóknak.

– Milyennek látja a hazai szakszervezeti mozgalmat?

– Nem vagyok bizakodó. Kihalt az emberekből az egymás iránti szolidaritás, a jelenlegi vezetők körében meg eluralkodott a személyeskedés, és ez borzasztó. A jövőt teszik kockára a múlt emlegetésével. Mindenki látja, hogy valamit tenni kell. Egy tízmilliós országban, ahol négymillió a munkavállaló, nem lehet hat konföderációt működtetni. Csaknem két éve elkezdődött valami, amikor három konföderáció bejelentette az egyesülési szándékát.

– Az ÉSZT ebből miért maradt ki?

– Nagy dilemma előtt álltunk. Az ÉSZT vezetése arra az álláspontra jutott, hogy nem csatlakozunk a Ligához, ugyanakkor a tagszervezetekkel együtt fenntartásaink voltak az új szerveződéssel, a Magyar Szakszervezeti Szövetséggel szemben, mert nem volt világos a cél. Úgy döntöttünk, megvárjuk, mi lesz az egyesülésből. Ma is várakozó állásponton vagyunk. Úgy tűnik, az élet minket igazol. Mindeközben létrehoztunk egy másfajta, szerintem példaértékű együttműködést az egészségügyben. Az Őszintén az Egészségügyért akciószövetség konföderációkon átívelő szerveződésnek az a célja, hogy közösen kényszerítsük ki az ágazati vezetésnél a rendszeres egyeztetést. Azt kezdeményezzük, hogy alakuljon meg az egészségügyi érdekegyeztető tanács, mert nagy bajok vannak az egészségügyben és a felsőoktatásban is. Nem engedhetjük meg például, hogy az egészségügyet az ágazatban dolgozók rovására szervezzék át. Személyesen azért is dolgozom, hogy a szakszervezetek, és természetesen a tagjaik, álljanak ki magukért, vegyenek részt a demonstrációkon, mert ha ezt nem tesszük, leírjuk magunkat a palettáról.

– Lám, az ipari és a vasutas szakszervezetek mintáját követve Önök is megtalálták a módját, hogyan tudják összeterelni az érdekek mentén az egyes szakszervezeteket a hatékonyabb fellépés érdekében. Szükség van ma a konföderációkra?

– Jogosnak tűnik a kérdés. A válaszom mégis az, hogy igen. Az érdemi munkánkhoz szükség van olyan szakirányú szolgáltatásokra, amelyeket ma csak a konföderációk tudnak biztosítani. Ilyen a jogi vagy a gazdasági tanácsadás. Egy kisebb taglétszámú szakszervezet még egy független vezetőt se tud „kitermelni", különösen azóta, hogy az új munka törvénykönyve miatt elvesztették a munkaidő megváltást. A Ligánál, a SZEF-nél jól képzett szakértő apparátus dolgozik, amelynek a munkáját, egyebek mellett a jogsegély szolgálat segítségét a tagszervezetek is igénybe tudják venni. Ezért gondolom azt, hogy a „kicsiknek", mint amilyen az ÉSZT is, előbb-utóbb el kell mozdulnia, hogy a tagszervezetei is meg tudjanak felelni a kor kihívásainak.
 
Kun J. Erzsébet

Portré rovatunkat támogatja:

Eseménynaptár

loader
Társ-szerkesztőségünk:

Sztrájk 2.0



Meg­je­lent Ber­ki Er­zsé­bet tu­do­má­nyos i­gé­nyű össze­fog­la­ló mű­ve a mun­ka­harc esz­kö­ze­i­nek ma­gyar­or­szá­gi al­kal­ma­zá­sá­ról.
A Sztrájk 2.0 el­ér­he­tő e‐book for­má­ban.

További információ

Megvá­lasz­tot­tak — Mi lesz most?



A szem­lé­le­té­ben teljes mér­ték­ben újdon­ság­nak szá­mí­tó könyv egy­részt meg­oldást nyújt a ma­gyar szak­szer­ve­ze­te­ket is súj­tó fo­lya­ma­tos tag­lét­szám­csökkenés meg­állí­tá­sá­ra, más­részt se­gít át­te­kin­te­ni a mun­ka­he­lyi tiszt­ség­gel já­ró fe­la­da­to­kat, va­la­mint azok si­ke­res el­lá­tá­sá­hoz gya­kor­la­ti ta­ná­csok­kal lát­ja el a mun­ka­he­lyi szak­szer­ve­ze­ti tiszt­ség­vi­se­lőket.

To­vábbi in­for­má­ció