„A Magyar Szakszervezeti Szövetség létének kérdése nem önmagában a szervezetről szól, hanem arról, hogy lesz-e az elkövetkező évtizedekben olyan társadalmi erő, amely világos érdekek mentén csak és kizárólag a dolgozók érdekeit nézi” – mondta a Szakszervezetek.hu-nak Pallagi Gyula, az Építő, Fa és Építőanyag-ipari Dolgozók Szakszervezeti Szövetségének elnöke, aki a mozgalom egyik bajának azt tartja, hogy nagyon kevés a szervezetek közötti keresztirányú mozgás, az információáramlás. A MaSZSZ elnöki pozíciójára jelölt érdekvédő a mainál politikusabb, cselekvő és szolidáris szakszervezetet hirdet programjában, amelyben egyszerre vállalja fel a hazai mozgalom legszebb hagyományait és keres megoldást a kor társadalmi és technológiai kihívásaira.

1975-ben született Budapesten. Édesapja egy építőipari vállalat szakszervezeti titkáraként dolgozott, édesanyja banktisztviselő. Párjával két kisgyermeket nevelnek.
A fővárosi Radnóti Miklós Gimnáziumban érettségizett, majd a Pécsi Tudományegyetem közgazdasági szakán szerzett diplomát, amit jogi szakreferens oklevéllel egészített ki.
A munka világában az első évek az útkeresés jegyében teltek. Több mindent kipróbált, tapasztalatokat szerzett az állami és a versenyszférában, multi cégeknél. A Szerencsejáték Rt.-nél például bukmékerként, a kozmetikumokat forgalmazó L’Oreálnál marketing-értékesítési vonalon dolgozott, bútoripari cégnél irodavezetőként alkalmazták. Egyik barátjával saját céget is működtetett.  
 
Az ezredfordulót követő éveket már a szakszervezeti mozgalomban éli meg: az ÉFÉDOSZSZ-ban kisebb feladatokkal bízták meg, 2004-ben pedig felkérték, hogy legyen az akkor szerveződő építőipari ágazati párbeszéd bizottság titkára. 2007-től az ÉFÉDOSZSZ elnöke. A Magyar Szakszervezeti Szövetség egyik elnökjelöltje.
 
– Miért választotta ezt az életutat?
 
– Volt egy családi indíttatás, édesapám példája. Amikor megkerestek, hogy legyek az építőipari ágazati párbeszéd bizottság titkára, már dolgoztam az építőipari szakszervezeti szövetségben. Mivel jól beszélek angolul, tolmácsként többször én utaztam külföldre az akkori elnökkel, Csorvás Józseffel. Egy-két év után már önállóan képviseltem Magyarországot a különböző nemzetközi rendezvényeken, uniós fórumokon. Amikor az elődöm úgy döntött, hogy abbahagyja az aktív szolgálatot, érdekes helyzet alakult ki, mert nem igazán tudta kinek átadni a stafétabotot. Az elnök és az alelnök ugyanis egyszerre ment nyugdíjba. Végül az akkori jelölő bizottság vezetője meglepődésemre azzal keresett meg, hogy vállaljam el a jelöltséget. Sikerült meggyőzni, elvállaltam.
 
– Felcsillant a karrierlehetőség?
 
– Ezen nem gondolkodtam akkor. Megtisztelőnek éreztem a bizalmat, azt, hogy ilyen fontos feladatra alkalmasnak találtak. Az anyagi dolgok nem is foglalkoztattak, hanem inkább az, hogy mivel, hogyan tudnám előrébb vinni a szervezet működését, a rendkívül nehéz körülmények között is minél hatékonyabbá tenni az érdekvédelmi munkát. Egyébként úgy vélem, ha valaki karriert akar építeni Magyarországon, vagy nagy anyagi jólétre vágyik, az ne a szakszervezetekben keresse a jövőjét. Mi például a tagdíjból és a saját vagyonunkból gazdálkodunk. A versenyszférában nincs állami tulajdon, nem kapunk támogatást. Külső forráshoz csak pályázat útján juthatunk. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy többet költsünk, mint a bevételünk, mert akkor a jövőnket élnénk fel. Azt pedig nem lehet tiszta lelkiismerettel megtenni, hiszen akkor éppen a mozgalom alapjait számolnánk fel. Mi több alágazat szövetsége vagyunk, kicsi apparátussal dolgozunk. Én például nemcsak elnök vagyok, hanem főtitkár, meg a székház gondnoka is.
 
– Még csak 40 éves, de már nyolcéves szakszervezet-vezetői múltat tud a háta mögött.
 
– Ez a kor csak a szakszervezetben számít fiatalnak, a versenyszférában 40 éves korra egész magas pozícióba el lehet jutni.
 
– Most Ön is elég magas pozícióba juthat, ha elnyeri a MaSZSZ kongresszusi küldötteinek bizalmát.     
 
– Régóta elindult a gondolkodás arról, hogy ki lehetne a vezetője az új szervezetnek. Az én nevem is felmerült. Egy hétvégét kértem, hogy átgondoljam, elvállalom-e a jelöltséget, mert nem olyan szintű döntést kellett hoznom, amit egy beszélgetés alapján meg lehet hozni. Átgondoltam, megfontoltam, és úgy döntöttem, belevágok. Azt látom egyébként, hogy bárki kerül az elnöki posztra, az első időszakban nem lesz egyszerű a dolga, hiszen meg kell szervezni a konföderáció működését. A Magyar Szakszervezeti Szövetség létének kérdése nem önmagában a szervezetről szól, hanem arról, hogy lesz-e az elkövetkező évtizedben/évtizedekben olyan társadalmi erő, amely világos érdekek mentén csak és kizárólag a dolgozók érdekeit nézi. Hatalmas elvárások vannak a tagság körében. Nagyon sok a csalódott ember, akik azt hitték, hogy a három konföderáció (az Autonómok, az MSZOSZ és a SZEF) 2013. május elsején meghirdetett fúzióját megfelelően előkészítették, nem pedig azt, hogy beleugrottunk a sötétbe.
 
– Hogyan változtatná meg a mostani szakszervezeti mozgalmat?  
         
– Nem ismerem annyira jól, hogy mit csinálnak más szakszervezetek, hogy azt merjem mondani, én jobban csinálnám. Ma az egyik baja a mozgalomnak, hogy nagyon kevés a keresztirányú mozgás, az információcsere. Alig ismerjük egymást, kevés az olyan találkozás, ahol kommunikálni tudnának az ágazati vezetők, titkárok, pedig sok mindent megtanulhatnánk egymástól. Lenne rá lehetőség, helyszín, de azt érzékeltem, hogy igény nincs. Általában is azt tapasztalom, hogy az emberek befelé fordulnak, egyre kevésbé érdeklődőek. A szakszervezetnek nagy problémája, hogy elvesztette a mozgalmi jellegét, ami a gyökerekben meghúzódott, amikor a tagok összejártak, dalárdákat, színjátszó köröket alakítottak. Az Építőknek például sportegyesületük volt, ami egyfajta közösségépítő szerepet is játszott. Nyilvánvalóan társadalmi igény-hiány van ma már az ilyen jellegű közösségi létre. Amikor a mozgalom indult, nem volt tévé, szűkösek voltak a szórakozási lehetőségek. Nem mindenki tudott könyvet venni, ezért is tudtak megszerveződni a könyvklubok, felolvasó estek. Nagy kihívás a mozgalom számára, hogy megtalálja azokat a mozgató rugókat, amelyek újra fel tudják éleszteni a régi jellegét. Ne szégyelljük a múltunk minden darabját, hanem keressük meg, és mutassuk fel azok ékköveit. Ezekre építve megteremthetjük a 21. századi modern szakszervezeti mozgalom alapját.
 
–  Ez így szépen hangzik, mégis hogyan lehetne visszaállítani a szakszervezeti presztízst?     
 
–  Mutassunk fel eredményeket a szakszervezeti munkában szövetségi, ágazati és munkahelyi szinteken, hogy legyen jobb bérmegállapodás, a munkavállalók számára előnyösebb munkatörvény. Fontos, hogy legyen egy karizmatikus vezér az új konföderációban, de egy ember semmit nem tud csinálni. A szakszervezet mindig egy közösségről szól, amelyik azt vallja, együtt erősebbek vagyunk, de úgy nem lehetünk erősek, hogy csak a vezetőtől várjuk mindenre a megoldást. Sajnos az átlagembernek nagyon hiányosak a szakszervezet-politikai ismeretei, és többnyire tévesek is. Ezen a téren óriási deficit van. Ez a szakszervezetek hibája is, de az oktatás szerepe sem hagyható figyelmen kívül. Fontos lenne, hogy olyan munkavállalókat képezzenek, akik tisztában vannak a munka világával, annak szereplőivel és a feladataikkal. Ennek a hiánynak az áthidalására javaslatot teszek arra, hogy a MaSZSZ indítsa el a Mónus Illés Dolgozói Akadémiát, a mi munkás akadémiánkat. A névadó gondolatai újrafogalmazva mottója lehetnének az új konföderáció belső megújulásának. Mónus Illés ugyanis azt írta: nincs más kivezető út, mint a parasztságnak kezet kell fogni az ipari munkássággal. És a polgárságnak, ha élni akar és fiainak diploma mellé kenyeret biztosítana, akkor, tanulva az elmúlt évtized politikai történetéből, segíteni kell, hogy eltakaríthassuk az útból a feudalizmus maradványait. 
 
– A szakszervezetek létkérdése, hogy megfelelően képzett, szakszervezet-politikai ismeretekkel felvértezett fiatalok számára tegyék vonzóvá az érdekvédelmi munkát, mert láthatóan hiányzik a mozgalomból az új generáció.
 
Súlyos problémát jelent, hogy nehéz a tagszervezés, különösen a fiatalok körében. Nem egy, hanem két generáció hiányzik. Sokszor szembesülünk azzal, hogy idősebb titkáraink, bizalmijaink elmennének nyugdíjba, de senki nem akar a helyükbe lépni. Nehéz érvelni amellett, hogy bárki a szabadidejét beáldozva, esetleg az előmenetelét kockáztatva a kollektíváért, a közösségért tegyen valamit.
 
Érték már kudarcok az érdekvédelmi munkában?
 
– Ágazati szakszervezet nem tudja függetleníteni magát a versenyszférát érintő dekonjunkturális hatásoktól. Az építőipar kapacitása a 2006-os évhez képest 50 százalékkal csökkent, és ez meghatározza egész működésünk kereteit. Amikor nem arról tárgyalhatunk, hogy mekkora legyen a béremelés, hanem azért harcolunk, hogy ne rúgják ki az embereket, akkor ez teljesen más kontextusba helyezi a szakszervezeti működést.
 
– Ön konfliktuskerülő vagy inkább bevállalós szakszervezeti vezető?  
 
– Vannak bizonyos konfliktusok, amiket az embernek be kell vállalnia. Mindig a tárgyalásos megállapodások híve voltam. Annak, hogy ha lehetséges, üljünk le, beszéljük meg, és keressünk olyan megoldást, amelyből mindenki profitálhat. Ez általában jó stratégia, normális országban működik. Arról el lehet vitatkozni, hogy Magyarország mennyire ilyen ország. Sajnos több olyan kérdés van, amiben a tárgyalásos megoldáskeresésnek vagy nincs fóruma, vagy annyira beszűkült, hogy nem vezethet eredményre. Ilyenkor kell egy kiélezettebb konfliktust felvállalni. Ehhez már megfelelő háttér kell, hogy akcióképesek legyünk. Egy modern szakszervezet pedig akkor lesz akcióképes, ha meg tudja szólítani a tagságát. Ezért meg kell teremteni a technikai lehetőségét annak, hogy közvetlenül az emberektől kérdezhessünk, illetve számukra információt adhassunk.   
 
– Mit gondol a szakszervezet és a politika viszonyáról?
 
– A szakszervezet is politizál, hiszen társadalmi kérdésekről alkotunk véleményt, és egy társadalmi porondon próbáljuk a munkavállalók érdekeit képviselni több-kevesebb sikerrel, képességeink szerint. Nagy baj Magyarországon, hogy a politikát leszűkítjük pártpolitikára. Rosszul kialakult a rendszer, amelyben mindennek a pártpolitika a terepe. Egy szakszervezet számára viszont nem előnyös ebben a helyzetben pártokhoz csapódni, pártok kiszolgálóinak lenni. Ez ingoványos talaj. Amikor ez megtörtént, mindig veszteség érte a mozgalmat. Konkrét ügyekben együttműködni a mi érdekünk is, de az elmúlt évek tapasztalatai azt igazolták vissza, hogy a pártok biankó csekket adnak a támogatásunkért cserébe. A választások után, amikor a csekket be kellene váltani, mindig kiderül, hogy nincs mögötte semmi. A szakszervezeti mozgalom a baloldali pártoktól soha nem kapta meg azt a támogatást az eredményesebb munkához, amit a választások előtt ígértek. Ezért állítom azt, hogy szakszervezet nem lehet se elkötelezettje, se lekötelezettje semmilyen politikai pártnak.  
 
Kun J. Erzsébet

Portré rovatunkat támogatja:

Eseménynaptár

loader
Társ-szerkesztőségünk:

Sztrájk 2.0



Meg­je­lent Ber­ki Er­zsé­bet tu­do­má­nyos i­gé­nyű össze­fog­la­ló mű­ve a mun­ka­harc esz­kö­ze­i­nek ma­gyar­or­szá­gi al­kal­ma­zá­sá­ról.
A Sztrájk 2.0 el­ér­he­tő e‐book for­má­ban.

További információ

Megvá­lasz­tot­tak — Mi lesz most?



A szem­lé­le­té­ben teljes mér­ték­ben újdon­ság­nak szá­mí­tó könyv egy­részt meg­oldást nyújt a ma­gyar szak­szer­ve­ze­te­ket is súj­tó fo­lya­ma­tos tag­lét­szám­csökkenés meg­állí­tá­sá­ra, más­részt se­gít át­te­kin­te­ni a mun­ka­he­lyi tiszt­ség­gel já­ró fe­la­da­to­kat, va­la­mint azok si­ke­res el­lá­tá­sá­hoz gya­kor­la­ti ta­ná­csok­kal lát­ja el a mun­ka­he­lyi szak­szer­ve­ze­ti tiszt­ség­vi­se­lőket.

To­vábbi in­for­má­ció