„Komolyan kellene venni végre, hogy megváltozott a világ körülöttünk, ehhez a szakszervezeteknek is alkalmazkodniuk kellene. Meg kell újulni, tagság nélkül azonban nincs megújulás. Járni kell az országot, a munkahelyeket, kontaktust kell teremteni az emberekkel, személyes beszélgetéseken kell meggyőzni őket a szakszervezet szükségességéről” – mondta a Szakszervezetek.hu-nak Schneider Istvánné, a Társadalombiztosítási Dolgozók Szakszervezetének elnöke, az Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülés és a Közszolgálati Szakszervezeti Szövetség alelnöke. Az érdekvédő a gondok között sorolta, hogy rossz a szakszervezeteken belüli információ, az egyes szakszervezeti vezetők nem közösen döntenek a helyi vezetőkkel egy-egy kérdésben, hanem öntörvényűen határoznak, és később jelentik azt be.
„Visszagondolva a pályafutásomra, mindig nyitott voltam a problémákra és arra, hogy azt hogyan lehet közösen megoldani. Ma ez az indíttatás hiányzik" – hangsúlyozta.
Budapesten született, családjával XVI. kerületi családi házukban él. Nagyapja épületszobrász volt, szobrai számos fővárosi épület homlokzatát díszítik. Édesapja stílbútorokat készített, varrónő édesanyját városrész szerte jól ismerték.
A helyi Zalka Máté Gimnáziumban érettségizett, majd hamarosan férjhez ment. Televízió műszerész férje a hazai tv-készülék gyártás kezdetétől negyven évig, egészen nyugdíjazásáig az Orion szervizben dolgozott. Immár ötven éve tartó harmonikus házasságukban két fiút neveltek, s ma már a négy unokával együtt tízen élnek a családi fészekben.
Érettségi után a Bélyeggyűjtők Országos Szövetségénél helyezkedett el, a monográfiákkal kapcsolatos adminisztratív ügyekkel és kapcsolattartással foglalkozott. Két évvel később, 1966-ban egy közeli rokona javaslatára az akkor szakszervezeti irányítás alatt működő társadalombiztosítási központhoz, az SZTK-hoz „igazolt át", ahol az ellenőrzés területére kerül. Az egészségügy, a kultúra, az oktatás és a közigazgatás területén működő, társadalombiztosítási kifizetőhelyi munkát ellenőrizte. Ismeretei szerteágazóak, munkáját, mindig a hatályos törvények, valamint az ehhez kapcsolódó jogszabályok – költségvetés, pénzügyi, számviteli, munkaügyi, bér – ismeretében végezte. Ma is figyelemmel kíséri a hatályos jogszabályokat, hogy ismereteit hasznosíthassa érdekvédő munkájában.
Munka mellett tanult, szakmai felsőfokú végzettséget szerzett.
A helyi szakszervezeti bizottság tevékenységébe szinte a kezdetektől bekapcsolódott, bizalmiként állt ki kollégái érdekeiért. 1994-ben pedig, amikor az SZB-titkár nyugdíjba vonult, utódjául választották. Mivel az akkori háromezres taglétszámú szervezet SZB-titkári teendőit képtelenség lett volna a szakmai munka mellett elvégezni, főállású érdekvédő lett. 1998-ban az országos szervezet, a Társadalombiztosítási Dolgozók Szakszervezetének alelnökévé, 2002-ben elnökévé választották. A Közszolgálati Szakszervezetek Szövetségének alelnökeként a második ciklusát tölti, és az Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülés legutóbbi tisztújító kongresszusán másodszor kapott bizalmat az alelnöki feladatok ellátására.
– Egy ilyen családtörténettel nehéz összehozni a választott munkáját. Az otthoni gyökerektől elszakadva mi vitte a TB-hez, majd a szakszervezetbe?
– Büszke vagyok a családomra, és bár más pályán indultam el, az otthon tanultak vezettek el a szakszervezeti munkához. A szüleim és a nagyszüleim is végtelenül empatikus emberek voltak. Varrónő édesanyám például sokszor segített, ha valaki rosszabb anyagi helyzetbe került, mindig megtalálta a módját, hogy enyhítsen a gondokon. A kedvességért és segítőkészségért a környéken mindenki tisztelte és szerette. Vélhetően anyai nagybátyám felismerte bennem a rátermettséget, hogy emberekkel foglalkozzak, ezért javasolta, hogy jelentkezzek az SZTK-nál. Az ellenőrzésen a társadalombiztosítási ellátások elbírását, folyósítását és a járulékok bevallását, a befizetéseket, valamint a bejelentési kötelezettség ellenőrzését végeztem. Elég hamar csoportvezető, majd osztályvezető helyettes lettem. Ez nagy felelősség volt, hiszen a csoportban 18 -20 ellenőr, az ellenőrzési osztályon mintegy 120 kolléga dolgozott, akiknek a munkáját kellett összehangolni. Feladatom volt az új munkatársak oktatása is. A kollégák bátran fordultak hozzám, ha problémájuk volt, mert mindig segítettem. Ez is a szakszervezet irányába terelt.
– A szakmai feladatai mellett kollégái érdekeinek védelmét is felvállalta. Hogy tudta összeegyeztetni a két feladatkört?
– A Fővárosi és a Pest megyei Tb-n egy 40 ezres példányszámú szakszervezeti könyvtár működött. A könyvtárossal és a kultúrfelelőssel már kezdetektől jó kapcsolatban voltam, és „kiszúrták", hogy érdekel az emberek problémája. Bevontak a helyi szb munkájába, amit nagyon szívesen csináltam. Már bizalmi voltam, amikor kineveztek osztályvezető helyettesnek. 1994-ben azonban döntés elé kerültem. A kollégáim agitáltak, hogy vállaljam el a jelölést a megüresedett szb-titkári pozícióra. Az akkor több ezres taglétszámú szervezetet képtelenség lett volna a munkám mellett megfelelően irányítani, így kénytelen voltam főállásban elvállalni, de a kifizetőhelyi ellenőrök oktatásában továbbra is részt vettem. Az elmúlt húsz évben végigjártam a szakszervezeti ranglétrát, különböző vezető tisztségek betöltésére kaptam bizalmat azokban a testületekben, amelyekhez a társadalombiztosításban dolgozó szakszervezeti tagok tartoznak. Úgy érezem, a munkám nem hiábavaló.
– A pályafutása alapján pontos képe van a szakszervezeti mozgalom helyzetéről. Ön szerint mi vezetett a szakszervezetek presztízsvesztéséhez?
– Hosszú folyamat eredménye, ahová eljutottunk. Saját területemet hozom példának. 1994-ben az alapszervezetemnél háromezer fő volt a taglétszám, a nyugdíj- és az egészségbiztosítás szétválasztása utáni is. 1999. januártól a járulékbevallás az APEH-hoz került, és ekkor már alig maradt 1300 tagunk. 2000-ben a családtámogatás területét a Kincstárhoz csatolták. Ám nemcsak a feladat, a munkatársak egy része is távozott, ezzel megint csökkent a taglétszám. Az átszervezéstől az emberek frusztrálódtak, és az új intézményben már nem léptek be a szakszervezetbe, ez pedig nyilvánvalóan veszteséget jelent. Saját dolgozóink közül is sokan kiléptek, mert azt látták, hogy senki nem védi meg őket. És be kell vallani, nem tudtunk semmit tenni, el kellett fogadni az átszervezésről hozott döntéseket.
2011-ben megalakultak a kormányhivatalok. Ezt megelőzően, 2010 októberében létrejött a KSZSZ-en belül a kormányhivatali tagozat, amelynek a vezetője lettem. Ekkortól lehetőségem volt egyeztetni a misztérium illetékeseivel és az alapszervezeti titkárokkal a felmerült problémákról. Személyesen mégis nagy kudarcként éltem meg azt, hogy a kormányhivatalokba átkerült munkatársak nem kapják meg azokat a juttatásokat, amelyeket korábban igen, például: a képzettségi vagy a nyelvpótlékot. Helyi és országos szinten is megpróbáltuk kiharcolni, hiszen ugyanazt a munkát végzik a dolgozók, mint korábban. Ez a küzdelmünk egyelőre nem vezetett sikerre. 2012. júliustól újabb átszervezés volt a területünkön, a nyugdíjbiztosításból kivált és megalakult a Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatal. Az akkor felmerült problémák a mai napig nem oldódtak meg.
– A kudarcok ellenére vélhetően sikerélmények is érték. Mire a legbüszkébb?
– Úgy érzem, elfogadnak azok, akik bizalmat szavaztak, megbíztak azzal, hogy képviseljem az érdekeiket az érdekegyeztetés különböző szintjein. Azt gondolom, azért választanak be immár két évtizede a szakszervezeti testületekbe, mert értékelik a munkámat. Sikerként értékelem azt, hogy a Közszolgálati Szakszervezeti Szövetségben és az ÉSZT-ben, mint konföderációban is vezetőként dolgozhatok. A TBDSZ országos szervezet az egészségbiztosításban, nyugdíjbiztosításban, a rehabilitációs és szociális területen is van alapszervezetünk. Sikerként értékelem, hogy az „anyaszervezetem", az Országos Egészségbiztosítási Pénztár területén szinte valamennyi, szociális ügyekkel foglalkozó testület, az üdülési, a lakás- és a szociális segélybizottság munkájában részt veszek. A vezetés is nyitott arra, hogy a felmerülő problémákat megbeszéljük. Ezt azzal magyarázom, hogy a szakmai tudásomat is elismeri. Sajnos, ilyen lehetőségem a kormányhivatalban nincs, pedig nem vagyok radikális, inkább a tárgyalásos utat választom mindig. Ugyanakkor nem hiszem azt, hogy sikeres szakszervezeti vezető lennék. Sokat vívódok azon, hogyan lehetne jobban, másként végezni az érdekvédelmi munkát. Mert másként kellene, hiszen folyamatosan csökken a taglétszám. Láthatóan általában az idősebb korúak szakszervezeti tagok, a fiatalokat sajnos nem tudjuk bevonni, nem tudjuk vonzóvá tenni számukra a szakszervezetet. És ez nagy feladat, amit meg kell oldani, mert ha ez a folyamat nem fordul meg, akkor nemcsak tag nem lesz, de szakszervezet se. Meg kell újulni, hogy tovább működhessünk.
Büszke vagyok arra, hogy a TBDSZ-ben a korábban kivívott pozícióit megtartottam, annak ellenére, hogy talán a legjobban a mi szervezetünket tépázták meg az átszervezések.
– Ön szerint milyen szakszervezet lenne képes megfelelni a kor kihívásainak?
– Nehéz ezt megmondani. Mint azt már említettem, tudomásul kellene venni, hogy megváltozott körülöttünk a világ. Ehhez a szakszervezeteknek is alkalmazkodni kell, ami azt jelenti, hogy sokkal ütőképesebben, hatékonyabban, koncentráltabban kell működnünk.
A szakszervezeteknek azonnal és hathatósan kell reagálniuk azokra a döntésekre, amelyek a munkavállalók érdekeit hátrányosan érinti. Eredményeket kellene felmutatni, de azt meg csak úgy lehet elérni, ha van fogadókészség rá. Karizmatikusvezető nélkül nincs esély a megújulásra. Persze egyedül, hátország nélkül ő sem tehet csodát. Az emberek ma félnek, nem mernek kiállni az érdekeikért. A fiatalokkal el kellene hitetni, hogy a szakszervezet az ő érdekeiket is képviseli. Ez ma láthatóan nem megy. Mi abban az időszakban nőttünk fel, amikor természetes volt, hogy ha beléptünk egy munkahelyre, belépünk a szakszervezetbe is. A mi korosztályunknak még közösségi élményt adott egy ifjúsági tábor. Baj, hogy a mai fiatalok nem érzik, milyen jó egy közösséghez, például egy szakszervezethez tartozni. Az unokáim mellettem megtanulták, hogy mi a szakszervezet, amelytől segítséget lehet kérni, ha gond van. Komoly dolognak tartják, hogy kiállok egy közösségért, a közszférában dolgozókért. Ez a tapasztalat azonban nem jellemző az ifjú generációra, otthon nem kaptak ehhez megfelelő információt. Az lenne a feladat, hogy elmenjünk az iskolákba, az egyetemekre, hogy megismertessük a fiatalokkal a szakszervezeti életet. Az ÉSZT-ben közösen készítettünk egy stratégiát, az ÉSZT stratégiáját, amit a kongresszusunk elfogadott. Ennek leglényegesebb pontja az alapoktól elinduló tagszervezés és a tömörülés működtetésének jövője. E stratégia mentén elindulhatna az újraépítkezés, aminek egyelőre az a gátja, hogy nem határoztuk meg lépésről lépésre a megvalósítás útját, a feladatokat. Komolyan kellene venni végre, hogy tagság nélkül nincs megújulás. Járni kell az országot, a munkahelyeket, kontaktust kell teremteni az emberekkel, személyes beszélgetéseken kell meggyőzni őket a szakszervezet szükségességéről. Nagyon nagy gondnak látom, hogy rossz az információáramlás, ez minden szintre igaz. Gond az is, hogy a szakszervezeti vezetők nem közösen döntenek a helyi vezetőkkel egy-egy kérdésben, hanem öntörvényűen határoznak, és azt csak később jelentik be. Visszagondolva az indulásomra, az életpályára, mindig nyitott voltam a problémákra és arra, hogy azt hogyan lehet közösen megoldani. Ma ez az indíttatás hiányzik.
– Lát olyan fiatalt a környezetében, aki átvehetné a stafétabotot?
– Úgy látom, az ifjú generáció általában nem ismeri a szakszervezetet, ezért nincs ambíció arra, hogy belépjenek. Nálunk ez egy kicsit másképpen működik. A TBDSZ-ben a helyettesem, az alelnök, egy fiatal jogász, nagyon jól végzi a szakszervezeti munkáját. Mindig számíthatunk rá, elismerjük a tevékenységét. A békéscsabai szakszervezeti titkárral komoly munkát végeznek, TBDSZ- tagként, az ÉSZT dél- alföldi régió munkájában és a területünket érintő nemzetközi munkában. A TBDSZ ifjúsági tagozatában is van egy aktív fiatalember, három nyelven beszél, és ő is ráérzett arra, hogy van jövője az érdekvédői munkának. A KSZSZ nemzetközi tevékenységébe is becsatlakozott, az EUROFEDOP nemzetközi szervezetbe, és jól teljesít. Bennük látom a jövőnket, de még sok ilyen fiatal kellene.
– Három nagy konföderáció az erők egyesítésében látja a megújulás lehetőségét. Az ÉSZT a fúziós tárgyalásokon kezdetben részt vett, végül úgy döntöttek, egyelőre nem csatlakoznak az új szuperszakszervezethez, a Magyar Szakszervezeti Szövetséghez. Jól döntöttek?
– Én is azt gondolom, hogy az egységben van az erő, közösen, összefogva lehet csak eredményeket elérni. Azzal is egyetértek, hogy egy szakszervezetnek pártsemlegesnek kell lennie, de politikamentes nem tud lenni, minden parlamenti párttal egyeztetnie kell a munkavállalókat érintő ügyekben. Amit másként gondolok, az, hogy a kialakult helyzetben szerencsésebb lenne, ha egy konföderáció működne a versenyszférában és egy másik a közszférában. Ez nehéz, mert sokan nem így gondolják. Véleményem szerint össze kell hangolni a két munkavállalói réteg érdekeinek hatékony képviseletét. Azért is, mert nagyon sok ponton kapcsolódás van, ilyen például a minimálbér, a különböző juttatások vagy a foglalkoztatás ügye. Az ÉSZT egyelőre megpróbálja a saját elképzeléseit megvalósítani. Vezetői szerint még nem jött el az ideje a változtatásnak, ez még várat magára.
Véleményem szerint azonban meg kell újulni, és át kell gondolnunk az ÉSZT jövőjét is, dönteni kell abban, hogyan tovább.
Kun J. Erzsébet
Portré rovatunkat támogatja:
