Sokkal hatékonyabban, koncentráltabban kellene megjelennünk, hogy megfeleljünk az előttünk álló kihívásoknak. A jelenlegi jogi és egyéb környezethez igazodva újra kell építenünk az érdekvédelmi munkát, újra kell fogalmaznunk azokat a mondatokat, amelyekkel megszólíthatjuk a munkavállalókat. A legfontosabbnak azt tartom, hogy elsősorban a fiatalokhoz juttassuk el az üzeneteinket, és azt, hogy az egyes kormányzati intézkedésekre azonnal reagáljunk. Szerintem a szakszervezeteknek alapvető feladatuk lenne, hogy azonnal reagáljanak bármilyen társadalmi kérdésre, ami szélesebb körben érinti a munkavállalók közösségeit. Ez ma nincs így, és ezen változtatni kell.
Budapesten született 1962-ben. Élete leginkább a XVI. kerület kertvárosához köti, bár jelenleg Maglódon él családjával. Autószerelést tanult, annyira eredményesen, hogy folytathatta az iskolát, így már szakmai oklevéllel a zsebében, húszévesen érettségizett a Fáy András Közlekedésgépészeti Szakközépiskolában. Mert tanulni akart. Eredeti szakmájában rövid ideig dolgozott, a katonai szolgálat után buszvezetőként helyezkedett el a Budapesti Közlekedési Vállalatnál, amelyhez immár harminc éve hű.
Szakszervezeti karrierje is a BKV-nál kezdődik. 1991-től különböző társadalmi tisztségeket vállal, a ranglétrán a bizalmi posztról fokozatosan halad az országos szintű pozíciókig. 2002-től a Közösségi Dolgozók Szakszervezetének, illetve az Egységes Közlekedési Szakszervezet elnöke. 2008-tól tölti be a Városi Közlekedési Szakszervezetek Szövetségének, 2011-től pedig a Közlekedési Szakszervezetek Országos Szövetségének első számú vezetői tisztségét.
Mindig fontos volt számára a tudás, főleg, hogy a tisztségéhez, illetve az ezzel járó felelősséghez megfelelő ismeretei legyenek: 2006-ban a Szent István Egyetem humánerőforrás menedzser szakán szerezte első diplomáját, majd elvégezte a Corvinus Egyetem munkaügyi kapcsolatok szakirány személyügyi szakértő kurzusát. 2010-ben szintén a Szent István Egyetemen okleveles közgazdászként végzett, képesítését vezetés és szervezés mesterfokkal koronázta meg. A nemzetközi kapcsolatok építéséért végzett munkájában nagy segítséget jelent angolnyelv tudása.
Első házasságában két lánya született, ma már mindketten diplomások. Jelenlegi párja két fiút hozott a családba, amelyben közös kislányukat is nevelik.
Az egykori szakácsálom se múlt el nyomtalanul: a házimunkák közül a főzés a reszortja, s ha csak ideje engedi, kirándulásra indul, hogy megismerje az ország legszebb tájait.
– A legtöbb kisfiú gyermekkori álma, hogy buszvezető legyen. Ön is buszsofőr szeretett volna lenni?
– Gyerekkoromban nem gondolkodtam azon, hogy hol találom majd meg a helyem a társadalomban. Amikor 14 évesen pályaválasztás előtt álltam, három dolog körül forogtak a gondolataim. Az egyik a közlekedés, a másik a szakácskodás, a harmadik pedig a számítástechnika. Mivel szinte gyerekként nem tudtam dönteni, a család javaslatára autószerelést kezdtem tanulni a szakmunkásképzőben, ahonnan sikeresen léptem tovább a szakközépiskolába. Autószerelőként alig két évet dolgoztam a Volán Pillangó utcai telephelyén, a Magyar Postához már gépkocsivezetőként vettek fel. Ez jó szakmai gyakorlatnak bizonyult, hiszen a katonaság után, 22 évesen autóbuszvezetőként tudtam elhelyezkedni a BKV-nál.
– A döntés nemcsak szakmai váltást jelentett, hiszen az újjászerveződött szakszervezeti mozgalom a’90-es évek elején karrierlehetőséget kínált: bekapcsolódott az érdekvédelmi munkába. Tudatosan vállalta fel munkatársai képviseletét, vagy az élet sodorta a mozgalomba?
– Mindig vonzott a közösségi élet, szerettem csapatban dolgozni, de inkább háttérszereplőként. 1991-ben a Cinkotai úti buszgarázsban megkeresett az akkori főbizalmi, és megkérdezte, lenne-e kedvem elindulni a választáson. A rendszerváltás után voltunk, amikor az ember már rálátott a világra. Úgy gondoltam, miért ne próbálkozhatnék. Miközben – be kell valljam – nem sokat tudtam a szakszervezeti munkáról. Valamit elindított bennem az akkori társadalmi környezet, például az 1991-ben megszervezett sztrájkok, s az is, hogy a BKV életében is megjelentek az első direkt tiltakozó akciók. Akkor kezdett bennem tudatosulni, hogy itt emberek életéről van szó. Egyre több információt gyűjtöttem, s felismertem a kommunikáció jelentőségét. Szabadidőmben rendszeresen megjelentem az autóbusz végállomásokon, ahol beszélgettünk a kollégákkal az őket foglalkoztató problémákról. Akkor még más volt a közösségi élet, a terep, ahol egy szakszervezeti vezetőnek alkalma nyílt kapcsolatokat kialakítani az általa képviseltekkel. Talán ez is közrejátszott abban, hogy hamarosan már főbizalmivá választottak a munkatársaim, majd elnökhelyettes lettem a BKV egyik meghatározó, a cinkotai autóbusz telephelyén szerveződő szakszervezetében. Ez akkoriban karriernek számított, hiszen a CINASz az egykori SZOT-on belüli közlekedési szervezetek között is jelentősnek számított. A rendszerváltozás utáni időszak a BKV-nál is jelentős változást hozott. Megalakítottuk a Városi Tömegközlekedési Szakszervezeti Szövetséget, amelyet ma Gulyás Attila vezet. Ez a formáció azonban nem felelt meg a kor kihívásainak, inkább megosztottságot eredményezett. A szövetségből elsőként a buszosok váltak ki.
– Sokakban felvetődik, mi indokolja, hogy tucatnyi szakszervezet működik a BKV-nál?
– Az egyesülési jogról született törvénnyel a döntéshozók tudatosan generálták a szakszervezetek közötti megosztottságot. Azok, akik nem találták meg a számításaikat a saját tömörülésükben, új formációkat hoztak létre. Ez pedig az egyes ágazatokban a szolidaritás kihalásához vezetett. A közlekedési vállalatnál is komoly ellentét alakult ki a különböző szakmákat képviselő szervezetek között. A buszosok egyébként azért váltak ki a VTSZSZ-ből, mert egységesen tudtak megjelenni, erőt felmutatni, vagányabban viselkedtek, jobban szervezhető volt a fellépés a bérkövetelés érdekében, vagy bármilyen, a kollektív szerződésben megfogalmazott jogosítvány megvédése érdekében.
– Ahogy haladt a szakszervezeti ranglétrán, úgy igyekezett képeznie magát. Mi hajtotta folyamatosan a legmagasabb szintű, egyetemi kurzusok elvégzésére is?
– A kollégáim egyre magasabb pozíciók betöltésére tartottak alkalmasnak, én viszont éreztem, hogy kevés az a tudás, amivel a rám bízott feladatokat megfelelően el tudom látni. Rájöttem, ahogy a vállalat élén is a menedzser típusú vezetők veszik át a szerepet, ezt a szakszervezetnek is követnie kell. Végül is a kollégák biztatására és támogatásukkal kezdtem el a komoly tanulmányokat a Szent István Egyetemen, illetve a Corvinuson. A legbüszkébb arra vagyok, hogy okleveles közgazdász diplomát is szerezhettem, mester fokon.
– Nem titok, hogy komoly váltásra készül. Az új szakszervezeti konföderáció, a Magyar Szakszervezeti Szövetség novemberi tisztújító kongresszusán a legmagasabb posztok egyikére pályázik. Abban a gigaszakszervezetben, amiről másfél éves megalakulása óta szinte semmit sem tudunk.
– Én is csalódott vagyok, hiszen tavaly május elsején bejelentették a három meghatározó szakszervezeti konföderáció egyesülését. Én is ott voltam a színpadon, ahol hitet tettünk amellett, hogy egy irányba akarunk evezni. Aztán a tavaly decemberben megválasztott vezetők nem tudták az átalakulás folyamatát felgyorsítani. Sokkal hatékonyabb, egységesebb, koncentráltabb erővel kellene megjelennünk, hogy megfeleljünk az előttünk álló kihívásoknak. A jelenleg jogi és egyéb környezethez újra kell építenünk az érdekvédelmi munkát, újra kell fogalmaznunk azokat a hívó szavakat, amelyekkel megszólíthatjuk a tagjainkat. A legfontosabbnak azt tartom, hogy elsősorban a fiatalokhoz juttassuk el az üzeneteinket, és azt, hogy az egyes kormányzati intézkedésekre azonnal reagáljunk. Szerintem a szakszervezeteknek alapvető feladatuk lenne, hogy azonnal reagáljanak bármilyen társadalmi kérdésre, ami szélesebb körben érinti a munkavállalók közösségeit. Ez ma nincs így, és ezen változtatni kell.
– Rendhagyó módon három szakszervezet vezetője közös programmal áll a MaSZSZ novemberi tisztújítása elé. Kordás Lászlóval, a Közmunkások Szakszervezete és Boros Péternével, a Magyar Köztisztviselők és Közalkalmazottak Szakszervezete főtitkárával együtt dolgozták ki azt a javaslatcsomagot, amellyel visszasegíthetik a szakszervezeti mozgalmat az országos politika színterére.
– Még tavasszal többen megkerestek, hogy szóba került a nevem a tisztújítás kapcsán, s vállalnék-e az új vezetésben szerepet. Akkor igent mondtam, hasonlóan a másik két jelölttársamhoz. Mindig csapatban szerettem dolgozni. Jelölttársaimmal csapatot alkotva, közösen azért szeretnénk kiállni a kongresszus elé, hogy alternatívát kínáljunk a Magyar Szakszervezeti Szövetség jövője érdekében. Ha a november 24-i kongresszuson bizalmat kapunk, egy nagyon jól összehangolt team kezdheti meg a munkát, amelyben nincsenek személyi ellentétek. Fő célunk, hogy visszaállítsuk a szakszervezetek hitelét. Úgy látjuk, hogy az indokolatlanul elhúzódó egyesülési tárgyalások lebéklyózták szervezeteink működését. Kizártuk magunkat az egymást követő választások előtti közpolitikai folyamatokból. Mi a tényleges egyesülés oldalán állunk, ezért szeretnénk felgyorsítani és megvalósítani azt. Előéletünk, tapasztalataink, tisztségeink, kompetenciáink alapján lefedjük a piaci és a közszféra egész területét. A kommunikáció, a szervezetműködtetés, a makroszintű kormányzati tárgyalások terén egyaránt jelentős tapasztalataink vannak, és mégis a fiatalítás, a megújulás arcai lehetünk. Arra vállalkozunk, hogy vezetésünkkel ismertté válik a Magyar Szakszervezeti Szövetség, s a politika kikerülhetetlen szereplői leszünk. Csapatunk a szakszervezeti mozgalom jövőjét meghatározó alapvető kérdésnek tekinti, sikerül-e felszámolnunk a kormányzati függőséget, meg tudjuk-e teremteni a dolgozói érdekvédelem tényleges anyagi és szellemi önállóságát. A sikerhez elengedhetetlennek tartjuk, hogy mozgalmi munkánk finanszírozásához, a szükséges szakmai kutatások és szakértelem megvásárlásához elégséges anyagi forrásokkal rendelkezzünk. Mindennek érdekében a tagfelvételi kampányokkal, vezetőképzésekkel meg kell nyernünk az elveszett fiatal generációkat.
– Kulcsszó ma a szakszervezeti mozgalom jövője szempontjából az ifjúság. Reális esély van arra, hogy a fiatalok számára is vonzóvá tudják tenni a szakszervezetet?
– Meg kell találnunk azokat a kommunikációs eszközöket, amelyekkel az ifjabb munkavállalókat is meg tudjuk szólítani. A fiatalokban csak úgy tudjuk visszaállítani a hitet, ha eredményekkel támasztjuk alá a mondandónkat, ha párbeszédet tudunk kialakítani velük. Kitartó munkával érhetjük el, hogy a kormányzat is felismerje, nem kerülheti meg a szakszervezeteket. Ebben nagy szerepe van a szolidaritásnak, ami mára sajnos kihalt a társadalmi rétegekből.
– Vagyis szemléletváltásra van szükség a mozgalomban. Mi ennek az akadálya?
– A szakszervezeteket a saját túlélésük foglalkoztatja, emiatt háttérbe szorul a munkavállalói érdekek erőteljesebb képviselete. A vezetés nagyon elöregedett, a folyamatos generációváltást pedig egyre nehezebb megvalósítani, mert a fiatalok egyáltalán nem, vagy csak túl későn kerülnek a legkisebb pozíciókba is. Ma már nem feltétlenül kihívás szakszervezeti tisztségviselőnek lenni, a karrierépítésben pedig ez már nem is szempont. A szemléletváltozáshoz áldozatokat kell hozni és a megújulást jelentő személyi váltást. Olyan stratégiát kell kidolgoznunk, amelyik a többség számára a legfontosabb szempontként jelenik meg az érdekvédelmi munkában. Újra kell építeni a kapcsolatrendszert, és megtalálni azokat a szakértőket, akik hajlandóak segíteni a szakszervezeti háttérfeladatok kidolgozásában.
– Amennyiben csapattársaival elnyeri a novemberi kongresszusi küldöttek bizalmát, nem csekély feladatra kapnak felhatalmazást. A munka egész embert kíván. Harminc év után elhagyja a BKV-t?
– Hazudnék, ha azt mondanám, nem foglalkoztat ez a kérdés. Nem elsősorban az egyéni ambícióimat tartom szem előtt, hanem a közös ügy, a mozgalom megújítása, és ebben számítok a mostani társaimra is. Ha bizalmat kapok, válaszút elé kerülök, de nem fordítok hátat nekik. Hosszú távon persze a változtatásokkal járó kemény munkát főállásban lehet tisztességgel végezni. A terveink szerint négyéves ciklusra vállalkozunk. Azt ígérjük a negyedik év végére, hogy olyan szakszervezeti szövetséget hozunk létre, amelyik a hazai szociális párbeszéd egyenrangú partnerévé válik, stabil tagsággal a háta mögött, s olyan érdemi eredményeket tud felmutatni akár a foglalkoztatási feltételek, akár az egyéb, a munkakörülmények javítását szolgáló döntések megalkotásában, amit elvár a mai magyar társadalom.
Kun J. Erzsébet
Portré rovatunkat támogatja:
