„Nem lesz sikeres az a szakszervezet, amelynek a vezetői nem mozognak együtt a tagsággal, ugyanakkor nem lehet érdeket képviselni, ha nem mozdul a tagság” – állítja Csóti Csaba, a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezetének új elnöke. Úgy véli, modern szakszervezetekre van szükség, amelyek nem vezérek által irányítottak, jelentős a taglétszámuk és legalább a tagok negyede aktív, nem csak egyszerű tagdíjfizető.    

 1972-ben született Kaposváron.  Élelmiszeripari szakközépiskolában érettségizett, majd 1993 és 1998 között a pécsi tudományegyetem történelem szakán tanult.

Első munkahelyén, a Dunántúli Regionális Vízművek kaposvári üzemigazgatóságán segédvízgépészként alkalmazták, rövid ideig külsős munkatársként is dolgozott a helyi médiában. 1997 óta a Somogy Megyei Levéltár levéltárosa.

Az akkori szokásjog szerint szakközépiskolásként, 14 évesen lett szakszervezeti tag, 1997-ben lépett be a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezetébe. Másfél évvel később már a megyei levéltár szakszervezeti titkára volt. Az elmúlt több mint másfél  évtizedben a KKDSZ megyei elnökeként illetve levéltári tagozatvezetőjeként is dolgozott. 2014-ben választották meg a szakszervezet alelnökévé, idén áprilisban pedig az elnöki teendők ellátására kapott felhatalmazást a tagságtól.  

– Tudatosan készült a szakszervezeti karrierre?

– Részben. A múlt év óta volt tudatos az építkezés és a szerepvállalás. Egyébként nem is hiszem, hogy értelme lenne bármilyen pozíció elvállalásának, ha valaki erre nem akar tudatosan készülni. A szakmai, levéltárosi hivatásom mellett mindig is fontosnak tartottam a szakszervezeti munkát, közösségszervezést, a véleményalakítást, azoknak az érdekképviseletét, akiknek közük van a kultúrához, dolgozzanak levéltárban, múzeumban, könyvtárban vagy művelődési házban. A Somogy Megyei Levéltárban erre elég korában lehetőségem nyílt, hiszen a belépésem után másfél évvel az akkori szakszervezeti titkár keresett valakit, aki a helyébe lépne. Épp úgy egyébként, ahogy a magyar szakszervezeti mozgalomban akkoriban szokás volt. Én vállaltam és a tagság meg is választott. Azóta megyei elnöki, levéltári tagozatvezetői, majd a KKDSZ egyik alelnöki pozíciójában dolgoztam, április 15-től pedig a közszféra egyik legszervezettebb érdekvédelmi szervezetének az elnöki tisztségét töltöm be. Tavaly júniusban elődömet, Földiák Andrást a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának elnökévé választották, én pedig arra a meggyőződésre jutottam, hogy 19 év levéltári szakmai munka után megpróbálom a szakszervezeti elnökséget, ha megválaszt a tagság. Bizalmat kaptam.

– Mit gondol, mivel győzte meg a tagságot arról, hogy Ön a legalkalmasabb az elnöki posztra? Szerepe volt ebben annak, hogy felszólalt az oktatáspolitika elleni Kossuth téri demonstráción?

– Remélem, nem ezért választottak meg, de a kommunikációban, a médiában való megjelenés általában jót tesz az ember reputációjának a kollégák előtt. Azt pedig, hogy a másik jelölttel, az eddigi ügyvezető elnökkel, korábbi alelnök társammal, egyben jelenlegi egyik alelnökünkkel, Papp Katalinnal szemben én kaptam bizalmat, megerősítő visszajelzésnek tartom arra, hogy alkalmas vagyok a feladatra, s a tagság bízik a három pillérre épülő programomban. Ennek elemei a gazdálkodás, a közvetlen közösségszervezés, valamint a kollektív jogok megerősítése, a kollektív szerződések becsületének a visszaállítása. Azt látom, hogy ma a munkavállalók sokkal kiszolgáltatottak, ezért is lehet erősebb vonzereje a közvetlen kontaktusnak a szakszervezeti vezetővel, mint a korábbi 10-15 évben volt. Eddig sokkal kevésbé érzékelték a munkavállalók annak fontosságát, hogy mennyire szervezett a munkavégzésük kerete. Azt is elmondtam a kollégáimnak, hogy az életünk egyharmadát a munkahelyünkön töltjük el és ha annak az ügyeibe nem akarunk beleszólni, akkor az olyan, mintha a saját életünk egyharmadának az irányításáról mondanánk le.

– Milyen változást hoz az, hogy a munkája ezentúl nem Kaposvárhoz, hanem a fővároshoz köti?    

– Elég mozgékony és flexibilis voltam az elmúlt 15 évben, hiszen számos olyan szakmai megbízatásom volt, ami miatt elég sokszor, sokfelé utaztam. A jövőben is sokat leszek úton a kitűzött célom, a szervezettség építése, erősítése érdekében. Jelenleg 14-15 ezren dolgoznak a könyvtárakban, múzeumokban, művelődési házakban, s bár a szervezettség ezen a területen elég magas, közel 20 százalékos, különösen vidéken egyre fogynak a tagok. Nagyon nehéz például a fiatalokat megszólítani, beléptetni a szakszervezetbe. Ezért is tartom a legfontosabb elnöki feladatomnak, hogy személyesen bejárjam az országot, mert nem lehet magukra hagyni a helyi tisztségviselőket. Másfél évtizedes megyei elnöki tapasztalataim is azt igazolják, hogy nem érdemes olyan szakszervezetet szervezni, amely hivatalszerűen működik. Alapszervezeti titkáraink, területi vezetőink társadalmi munkában végzik a feladatukat. A KKDSZ-nek csak az elnöke és az irodavezetője főállású, nincs fizetett apparátusa. Ilyen helyzetben különösen elvárható, hogy a szakszervezet elnöke személyes jelenlétével támogassa a helyi tisztségviselőt munkájában. Fontosnak tartom a modern technikai eszközöket, ezzel élni is kívánok, de az biztosan nem segíti elő a szakszervezet szervezését, ha az elnök nem jelenik meg rendszeresen a kollégák között. Nem gondolom, hogy személy szerint csodát tehetek, de hiszek abban, ha őszintén beszélgetek velük, esély lehet arra, hogy gyarapodik a taglétszám. Tagok nélkül nincs szakszervezeti mozgalom. Nem lesz sikeres az a szakszervezet, amelynek a vezetői nem mozognak együtt a tagsággal, másrészt viszont úgy nem lehet érdeket képviselni, ha nem mozdul a tagság. És persze akkor sem, ha az emberek mindig csak várják, hogy tegyen valamit az érdekvédelmi szervezet, akkor majd belépnek.

– Van példaképe?

– Nincs. Gyerekként volt több is, talán a kedvencem a Tenkes kapitányából a Buga Jakab. Azt azonban nem hiszem, hogy most az ő példáját kellene követnem.

– Szakértők szerint a mozgalomnak karizmatikus vezetőre lenne szüksége. Ön karizmatikus személyiségnek tartja magát? 

– Komoly baj lenne, ha karizmatikus személyiségnek gondolnám magam. Van azonban határozott véleményem, és eszerint próbálok cselekedni. Arról, hogy ez jó vagy rossz, nyilván megoszlanak a vélemények. A hazai szakszervezeti mozgalomnak egyébként pontosan ugyanaz a baja, mint általában a magyar társadalomnak. Nem szeretném, ha a mozgalom attól válna sikeressé – nem is hiszem egyébként, hogy attól azzá válhat –, hogy egy ember a csoda eljövetelét hirdeti. Egy vezetőnek határozottnak kell lennie, amit lehetőleg a megválasztása előtt felmutat az adott tagság előtt. Ez azonban nem a megoldás, csak az ahhoz vezető első lépés kell, hogy legyen. A szakszervezet egy közösség, a vezetőjének pedig célszerű a célkitűzéseit, iránymutatásait minél szélesebb körben megjelenítenie, különösen a modern média korában. Nem hiszek a vezérelvű szakszervezeti vezetésben. A szakszervezeti mozgalom Magyarországon jelenleg olyan alacsony szinten szervezett, a taglétszám annyira lecsökkent, különösen a közszférában, hogy létszükség a szakszervezetek modernizálása.

– Milyen a modern szakszervezet?

– Olyan, amelyik nem vezérek által irányított, ugyanakkor jelentős tagsággal bír és a tagok 20-25 százaléka aktív, nem csak egyszerű tagdíjfizető. Nemzetközi összehasonlítást tekintve csak ez a modell működik.

– A Kossuth téri tüntetésen azzal zárta a beszédét, hogy „Fogjunk össze! Be a szakszervezetbe!”. Mi a véleménye a szakszervezeti egyesülésről? Egyetértett azzal, hogy a Szakszervezetek Együttműködési Fóruma, amelynek a KKDSZ is a tagszervezete, végül nem csatlakozott a Magyar Szakszervezeti Szövetséghez?

– Rendkívül nyitott vagyok az együttműködésre, de az mindig két félen múlik. A KKDSZ-nek helyzeténél fogva a közszférában foglalkoztatottakat képviselő tömörülések az elsődleges partnerei. Velük természetes a szövetség. Ezen kívül a szolidaritási elv mentén számos ügy mellé oda tudunk állni. Az pedig, hogy akit az ember szövetségesnek néz ki, erre nyitott-e, a következő években kiderül. Másrészt kérdés, hogy az adott szakszervezet testülete milyen felhatalmazást ad a vezetésnek, hogy mely szakmákkal, érdekcsoportokkal kössön szövetséget. Az elnök nem diktátor, hanem felelőse egy testületnek. Nagyon fontos, hogy a lényeges kérdésekben testületi döntések szülessenek, s kikérjük a tagjaink véleményét. A Magyar Szakszervezeti Szövetségbe való belépés, nem pedig csatlakozás egy nagyon nehéz kérdés volt és most is az. Előnyei és hátrányai mindegyik megoldásnak vannak, az erről folyó tárgyalások során annak idején az én álláspontom is hol a belépés, hol a távolmaradás volt, a tárgyalások állásának függvényében. Jelenleg azonban ez nem kérdés. Azt, hogy a jövő mit hoz majd, nem tudom megjósolni.

– Tárgyaláspárti, vagy hatékonyabbnak tartja a radikálisabb érdekvédelmi technikát?

– Alapvetően tárgyaláspárti vagyok. Aki nem ilyen, az semmiről nem tud megállapodni. Azt, hogy a tárgyalások idején ki milyen eszközöket alkalmaz, és azokat ki mennyire ítéli radikálisnak, ízlés kérdése. Engem a szakszervezetben meglehetősen radikálisként tartottak számon a Kossuth téri beszédemig, utána pedig a pedagógusok tiltakozó mozgalma kapcsán kaptam már olyan véleményt is, hogy túlságosan kompromisszumkész vagyok. Én azt vallom, hogy a szakszervezet feladata, célja, lényege a közösségszervezés, a munkahelyek emberhez méltóvá tétele, a dolgozók érdekvédelme. Az, hogy a tárgyalások mellett a nyomásgyakorlásnak vannak bizonyos eszközei, mint a tüntetések, a sztrájkok, teljesen normális része ennek a működésnek.    

– Mit gondol a szakszervezetek és a pártpolitika kapcsolatáról?

– Demokratikus berendezkedésű országokban a pártok feladata a politizálás, a szakszervezetek pedig a politikai élet szerves részei. Ha a szakszervezetekre nem tekintünk úgy, mint a politikai élet részére, akkor mi módon nyilváníthatna véleményt az alkalmazott szervezett formában az adórendszerről, a munkajog helyzetéről, a munkavédelemről stb. Ezzel együtt ma a politikai szervezetek nem tudnak mit kezdeni a szakszervezetekkel. Hiszen a politikának lenne dolga a szakszervezettel, mint a társadalmi vélemények egyik megfogalmazójával és nem a szakszervezeteknek kell „alkalmazkodni” a politikához. Ugyanakkor, ha a politikai szerveződések nem hajlandók érdemben foglalkozni a a Ha a szakszervezeti mozgalommal, nekünk kell megpróbálni kommunikálni velük, ám a hatásfok így nyilván nem lesz ugyanaz. A szakszervezeteknek minden párttal kapcsolatot kell tartaniuk. A KKDSZ egyébként az elmúlt években megkereste majdnem az összes parlamenti pártot és egyeztetett a képviselőikkel. Különböző szinten, különböző módon egyeztettünk, de sok hasznunk sajnos nem származott belőle.

Kun J. Erzsébet