„Ma az a szakszervezeti vezető, aki nem a szakmából jött, az nem tudja, hogy mi van a területén, mert nem szerzett tapasztalatot ” – mondta a szakszervezetek.hu-nak Szűcs Viktória. A Bölcsődei Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének elnöke szerint a magyar társadalom még nem érett meg arra, hogy a legmagasabb szinten nő vezessen egy szakszervezetet.
A Tolna megyei Pincehelyen született 1977. július 8-án, 14 éves koráig Simontornyán élt. Édesapja kőműves volt, édesanyja munkaügyesként[ dolgozik. Az általános iskola befejezése után kirepült a családi fészekből, kollégista lett Szekszárdon, ahol egészségügyi szakközépiskolában érettségizett, majd elvégezte a pécsi Egészségügyi Szakképző Intézet gyermekápoló szakát. 1996-ban a Baranya Megyei Kerpel-Fronius Ödön Gyermekkórházban helyezkedett el, hogy a belgyógyászati osztályon három műszakos gyermekápolóként gyakorlatot szerezzen. Ez feltétele volt ugyanis annak, hogy jelentkezhessen a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Főiskolai Karára, ahol levelező tagozaton egészségügyi szakoktatóként diplomázott. A sikeres felvételi után nemcsak lakóhelyet, hanem munkahelyet is váltott:1999-ben Budapestre költözött, és a Madarász utcai Gyermekkórházban dolgozott a sürgősségi betegellátásban, a baleseti ambulancián. Az ezredforduló évében már a csepeli közgazdasági szakközépiskola igazgatóságán iskolatitkár, feladatai közé tartoztak gyermekvédelmi ügyek is. A főiskola utolsó évében a Fodor József Egészségügyi Szakközépiskola óraadó tanára lehetett egy tanévre. Bölcsődei pályafutása Csepelen kezdődött: 2004 és 2008 között a XXI. kerületi önkormányzati egyesített bölcsődék szaktanácsadója, majd intézményvezetője volt. Közben folyamatosan bővítette ismereteit, egyebek mellett 2005-ben a Szentágothai Szakképző Intézetben csecsemő- és kisgyermekgondozó, majd egy évvel később az ELTE TTK-n gyermekjóléti alapellátás témakörben szociális szakvizsgát tett. 2011-ben a Corvinus Egyetemen emberi-erőforrás menedzser, személyügyi szakértő végzettséget szerzett.
2008 óta vezeti a Bölcsődei Dolgozók Demokratikus Szakszervezetét, e tisztéből adódóan ügyvivője a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának. 2009-től tagja a Népesedési Kerekasztalnak. Tavaly decemberben beválasztották a Magyar Szakszervezeti Szövetség elnökségébe.
Élettársi kapcsolatban él, menyasszonynak mondhatja magát. Kevés szabadidejében társalgási szintű angol nyelvtudását bővíti, a hétvégeken gyakran indul párjával városlátogatásra, ül be egy-egy színházi előadásra. Érdeklődési köre széles, a pedagógiát, a pszichológiát, a szociológiát, az egészségnevelést, az orvostudományt, a jogot és az informatikát is felöleli.
– Önről azt tartják, hogy munkamániás, szakmai önéletrajzából pedig az is kiderül, hogy szinte megszállottan képezi magát. Ráadásul olyan területet választott, ahol hiányzik az anyagi megbecsülés. Miért?
– Édesanyám közgazdásznak szánt, hozzám viszont a biológia, a kémia és a fizika tantárgyak közelebb álltak. Mindig szerettem volna az embereken segíteni, ezért is választottam 14 évesen az egészségügyi területet. A gyermekkórházakban szerzett „ágy melletti" gyakorlat pedig arra is jó volt, hogy végképp elkötelezzem magam a legkisebbek ügye mellett. A gyermekápolói ismereteimet ezért is tartottam fontosnak kiegészíteni az egészséges gyermekek fejlődésével kapcsolatos szakképesítéssel. Bölcsődei pályafutásomat szaktanácsadóként kezdtem, majd amikor az elődöm nyugdíjba ment, megpályáztam a csepeli egyesített bölcsődék vezetői helyét. Ez munkáltatói jogkörrel bíró státusz volt. Bizonyára az önkormányzat legnagyobb sajnálatára kiderült, hogy nagyon dolgozóbarát munkáltató vagyok, mert a kerületi bölcsődékben dolgozók elmaradt pótlékait három évre visszamenőleg kifizettettem az önkormányzattal. Ennek híre ment.
– Ez is közrejátszhatott abban, hogy a BDDSZ előző elnöke megtalálta, amikor az utódját kereste. Váratlanul érte a megkeresés?
– A bölcsődevezetői kör egyik találkozóján merült fel a kérdés, hogy mit gondolnék egy szakszervezeti vezetői pozícióról. Hosszú gondolkodás után döntöttem. Egy építkező munka elején voltunk Csepelen, számos újításba kezdtünk bele, hogy még jobban családbaráttá legyenek az intézmények. Nehéz volt meghozni a döntés arról, hogy lezárom-e a megkezdett folyamatot, vagy továbblépek. Aztán engedtem a nyomásnak, és a kongresszus elsöprő többséggel bizalmat adott az elnöki poszt betöltésére.
– A döntését befolyásolta a karrierépítési vágy?
– Más volt a háttérben. Alig múltam 30 éves, még nem tudtam bizonyosan, hogy a szakszervezeti tisztség karrierépítési lehetőséget rejt. Inkább az befolyásolta a döntésemet, hogy nem volt szabadkezem az önkormányzati intézménynél. Azért mondtam igent a felkérésnek, mert úgy gondoltam, azt, amit addig csináltam, országos szinten lehet a dolgozók javára fordítani.
– Azóta hat év telt el. Jól számított, tudja hasznosítani az ottani tapasztalatokat?
– Sokat segít a munkámban, hogy a szakmából jöttem, mert komplex szemléletmódot tudtam kialakítani, amit segített a családokkal folytatott kapcsolattartás is. Szakszervezeti vezetőként a gyakorlati tapasztalataimból építkezem elsősorban. Természetesen ma is napi kapcsolatban vagyok a bölcsődékben dolgozó kollégákkal, akiktől azonnal értesülök a munkámhoz nélkülözhetetlen információkról, arról például, hogy hol, milyen szakmai, jogi és egyéb problémák vannak, tudom, milyen gondot jelent a gyermekétkeztetés kiszervezése, stb.. . Szerintem ma az a szakszervezeti vezető, aki nem a szakmából jött, az nem tudja, hogy mi van a területen, mert soha nem szerzett tapasztalatot. Ismerem a munkáltatói „szemüvegeket" is, hiszen abban a székben is ültem , és tudom, hogy milyen fejjel gondolkodik egy munkáltató a saját intézményénél, illetve azzal is tisztában vagyok, hogy kényszerűen meg kell felelniük az önkormányzati elvárásnak. Egyébként abból az indíttatásból kezdtem el a Corvinuson is a tanulmányaimat, hogy a szakszervezeti munka elméleti részével is tisztában legyek, mert ez is egy külön tudomány. Jogi, közgazdasági és vezetéselméleti ismeretek mellett hasznos információkat szereztem az unión és az országon belüli munkaügyi kapcsolatok rendszeréről.
– A BDDSZ elnökeként a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának ügyvivője. Milyen feladatokat visz?
– Bábáskodtam az ifjúsági tagozat megalapításánál, és megkaptam a nőügyeket is. A SZEF-nél ugyan nincs női tagozat, viszont a tagság 75-80 százaléka nő. Az ügyvivői szerepem révén 2009-ben tagja lettem a Népesedési Kerekasztalnak. Ugyan a SZEF elnökét kérték fel, hogy részt vegyen a munkában, Varga László azonban nem érezte magát annyira kompetensnek, mint egy fiatal, szülő korban lévő és még a bölcsődei dolgozókat is képviselő. Ebben a szerepemben sikert is elkönyvelhettem, mert a testület elfogadta a család és a munka összeegyeztetésének témájában készült előterjesztésemet.
– Ön szerint miért nem népszerűek a szakszervezetek?
– A tagság fogyásának vannak szemléletbeli és generációs okai is. Azok, akik abban az időben szocializálódtak, amikor még kötelező volt szakszervezeti tagnak lenni, most már nyugdíjba vonulnak, a mai fiatalok pedig azt gondolják, hogy egyénileg mindent el tudnak intézni, meg tudnak oldani. Az élet majd be fogja bizonyítani, hogy ez nem feltétlenül van így. A rendszerváltás idején fejeztem be az általános iskolát, még megéltem, hogy milyen kisdobos-, majd úttörőcsapatban együtt dolgozni. A mai fiataloknak ez az élményük nincs meg. Ebből adódik, hogy a szakszervezetet rossz sztereotípiák jellemzik. Mi egyébként sokkal kevésbé éltük meg a fogyó tendenciát, mint más szakszervezetek, nincs az a kritikus állapot, mint akár a verseny-, akár a közszférában. A bölcsődei területen a szervezettség 30 százalékos.
– A BDSZSZ is tagja az ágazati sztrájkbizottságnak, amit a szociális területen dolgozók anyagi ellehetetlenülése miatt hoztak létre. Képesek lennének sztrájkot szervezni?
– Nagy a sztrájkhajlandóság a dolgozók körében, mert nagy az elkeseredettség és az elszántság a jövedelmi viszonyok miatt. Az elszántságot mutatja, hogy abban a tudatban álltak a munkabeszüntetés mögé, hogy egy fillért nem kapnak arra az időre. A sztrájktörvény miatt azonban nehéz helyzetben vagyunk, az elégséges szolgáltatásról szóló megállapodásról ugyanis hónapok óta nem sikerül megegyeznünk a kormány illetékesével. Az új szerveződésnek annyi hozadéka már van, hogy a demonstrációinkon egyre több szervezet képviselteti magát. A szociális ágazat nincs magára hagyva, velünk vannak, támogatnak, segítenek a társ szakszervezetek is. Ez igencsak pozitív elmozdulás.
– Mit vár az új szakszervezettől?
– Az én elvárásaim sokkal nagyobbak, mint ami december 31-ig történik. Az építkezés időszaka lenne a mostani, de nem látom, mennyire építkezünk. Ebben is van magyar sajátosság, azt mondjuk, csináljuk, de csinálja meg valaki, viszont senki nem mondja meg, hogy ki. Így mindenki azt hiszi, hogy a másik csinálja, és semmi nem történik. Még a szervezeti és működési szabályzatról se tudtunk megegyezni. A helyzet kulcsa, hogy néhány kérdésen túl tud-e lendülni a szervezet testülete és meg tudja hozni a kompromisszumokat. Azt remélem, hogy lesz annyira felnőtt és megfontolt az elnökség és a teljes szövetséget alkotó tagszervezetek köre, hogy a cél érdekében képes megállapodni, mert az ügy, amit képviselünk, mindennél fontosabb. Egyébként nem feltétlenül a szakszervezeti vezetőkben keresem az okokat, hogy miért tartunk még csak itt. Visszamegyek a társadalom közönyösségéhez, a beletörődéshez, a kiskapuk kereséséhez, amiben nagyon jók a magyarok. De amíg nem értik meg, hogy csak összefogva lehet a problémákat megoldani, addig nem lesz súlya a szakszervezetnek, amely segíthet, hogy a munkavállalók helyzete javuljon. Az átlagembernek az az elvárása, hogy ő fizeti a tagdíjat, s lehetőleg a tízszeresét kapja vissza valamilyen juttatás formájában a szakszervezettől, és csatába küldi a hadvezért, akit megválasztott, hogy oldja meg egyedül a gondokat. Egy csata megnyeréséhez hadseregre is szükség van.
– Mitől változhatna meg ez a helyzet?
– Változás akkor lesz, ha a hadsereg ott lesz a vezetők mögött, és valóban szolidárisak tudunk lenni egymás ügyeihez. Amikor a három konföderáció meghozta a döntését az egyesülésről, abban benne volt, hogy valami újat szeretnének. Az újításhoz hozzátartozik a fiatalítás, hiszen maguk mondták ki, hogy legalább két generáció hiányzik a szakszervezeti vezetők közül. A fiatalítás elvárás az új szerveződéstől, mégis meglepett, amikor nagyon sok jelölést és támogatást is kaptam az elnökségbeli funkcióra. Azt gondolom, minden testületben szükség van az egyensúlyra a döntések meghozatalában, és ez igaz a szakszervezetre is, amit adott esetben a nők jelentenek. Szükség van az egyensúlyra, ami előre lendíthet egy ügyet. Amikor elvállaltam az elnökségi tagságot, abban az is szerepet játszott, hogy az új szervezetet és annak elnökségét is fiatalokkal kell erősíteni. A társadalomnak nem igen van pozitív véleménye a szakszervezetekről, ezért sürgető a megújulás, amelynek egyik útja, hogy a fiatalok részt vegyenek a döntéshozatalban. Így esély lesz arra, hogy egyre többen látják értelmét a szakszervezeti tagságnak. Nekem megvan az a szerencsém, hogy fiatal és nő vagyok, így e két elvárásnak megfelelek. Egyébként, ha körülnézünk a szakszervezeti vezetői palettán, kevés a merítési lehetőség. Nincs túl sok nő és fiatal se. Ennek szerintem az az oka, hogy az idősebbek nem engedik a fiataloknak még az asztal sarkát se megérinteni. A mi elnökünk, amikor nyugdíjba ment, mindenképpen fiatalt képzelt az utódjának, és ma is azt hangoztatja, hogy jó döntést hozott a szervezet, amikor nekem bizalmat szavazott.
– Az év végéig el kell dönteni, hogy ki legyen az MSZSZ új elnöke. Ön szerint lehet nő a befutó?
– Nem tartom elképzelhetetlennek, de úgy látom, a magyar társadalom nincs megérve arra, hogy legmagasabb szinten nő töltse be a szakszervezeti vezetői posztot, mert nem biztos, hogy elfogadott lenne. Nem lenne könnyű dolga annak a nőnek, aki ebben a férfivilágban felvállalná, hogy az MSZSZ elnöke legyen. Nem véletlen, hogy mind a hat konföderáció vezetője férfi. Én fiatalként és szőkeként megéltem a nőiességem minden hátrányát azok között a férfiak között, akiknek azért megvannak a tradícióik, beidegződéseik és más típusú elképzeléseik. Működik egy társadalmi beidegződés, hogy mi nők a férfiaktól várjuk a tutit, a megoldást a problémákra, és a nők nem biztos, hogy erre képesek. Hátha egyszer…
– Elvállalná a posztot, ha mégis felkérnék?
– Több okból se gondolom, hogy nekem kellene vezetnem az MSZSZ-t. Rendkívül nehéz és rendkívül hálátlan feladat lenne. Ha lennének felkérők, lennének ellentáborok, sőt haragosok is. Az MSZSZ elnökének olyan személynek kellene lennie, aki az érdekképviselet terén elfogadott, meg tudja teremteni a szakszervezetek és a társkonföderációk között a szükséges koherenciát és megfelelő tárgyalópartnere a mindenkori kormánynak.
Kun J. Erzsébet
Portré rovatunkat támogatja:
