„Az utolsó utáni pillanatban vagyunk, össze kell fognunk, mert egy igazolhatóan 220 ezer szervezett dolgozót maga mögött tudó szervezetet nem lehet figyelmen kívül hagyni, a véleménye megkerülhetetlen a döntések meghozatalában. A kérdés az, hogy ma van-e a szakmákban elegendő szellemi erő egy erős konföderáció működtetésére. Ez azért még nem dőlt el” – mondta a szakszervezetek.hu-nak Sáling József, a KASZ elnöke, a Magyar Szakszervezeti Szövetség elnökségének tagja.
Falusi pedagóguscsaládba született 1951. február 20-án. Édesapja számtant és fizikát, édesanyja magyar nyelvtant és irodalmat tanított a mosonszolnoki iskolában. A győri közgazdasági technikumban tett érettségivel a zsebében sikeresen felvételizett az akkori Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre. Tanulmányai megkezdése előtt azonban előfelvételisként Kalocsán katonáskodott egy évet. S bár eredetileg matematikusnak készült, 1974-ben a közgáz kereskedelmi karán vehette át közgazdász diplomáját, s ugyanitt szerzett egyetemi doktori címet. A munka világát első munkahelyén, a Pest Megyei Tanácsánál ismerte meg, munkaköre vállalatirányítással függött össze. Négy év után váltott, az Állami Biztosítóhoz igazolt át, ahol két évig főkönyvelőként dolgozott a biztosító legnagyobb fiókjánál, s közben megismerhette a biztosítási szakmát is. Egy újabb csábításnak engedve a Központi Népi Ellenőrzési Bizottságnál folytatta, ahol a Pest megyei kereskedelmet felügyelte hivatalnokként. 1982 váratlan fordulatot hozott az életébe: a KPVDSZ apparátusához került, amelynek szétválásakor a Fogyasztási Szövetkezetek Dolgozóinak Szakszervezete elnökévé választották, 1993-tól pedig bizalmat kapott az akkor alakult Kereskedelmi Alkalmazottak Szakszervezetének vezetésére. Ezt a pozíciót immár több mint húsz éve tölti be. Azóta tagja a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége elnökségének, és tavaly decemberben beválasztották az akkor alakult Magyar Szakszervezeti Szövetség 18 tagú elnökségébe is.
Az egyetem után megnősült, a rendszerváltozásig tartott házasságában két fia született. Az egyik közgazdászként dolgozik egy multinacionális cégnél, a másik újságíró. Jelenlegi felesége mezőgazdász. A nyolc unokával bővült családdal töltött idő fontos számára, csakúgy, mint az, hogy egykori katona-, illetve egyetemi társaival havonta kártyapartin vitatják meg az aktuális politikai ügyeket.
– Rendhagyó módon került a szakszervezeti mozgalomba, a hivatalnoki munkát cserélte fel az érdekvédelmire. Egyáltalán, szakszervezeti tag volt?
– Faluhelyen nőttem fel, ahol mindenki ismer mindenkit. Megtanultam, hogy ha egy közösséghez tartozom, ott alkalmazkodni kell, figyelni a másikra. Az őseim ráadásul paraszt emberek voltak, akik olyan időszakban éltek, amikor a parasztok jelentős része baloldali gondolkodású volt, hiszen a szegényebb világhoz tartoztak. Velük sokat beszélgettem, ami formálta az értékrendemet. Apám tanár, meg kántortanító is volt, alapfelfogását tekintve ő is becsülte a kisembert, bár igazán a szakemberekre nézett fel, mert „azok tudnak valamit". Visszatérve az eredeti kérdésére, semmi közön nem volt a szakszervezethez, de a kereskedelmet ismertem. Olyan munkahelyeken és munkakörökben dolgoztam, amit az élet nagy iskolájának nevezek, mert töményen megtapasztaltam mindazt, ami a szakmát jellemezte, és sok mindent megtanultam, aminek később hasznát vettem. Az ott uralkodó légkört, a hierarchiarendszert azonban egy idő után nehezen viseltem. Tudatosult bennem, hogy az államigazgatásban, például minisztériumban egy pillanatig se akarok dolgozni. Szerencsémre az ágazati szakszervezetek éppen abban az időszakban – a nyolcvanas évek elejére – jutottak el abba a fázisba, hogy olyan szakértőket voltak kénytelenek az utcáról felvenni, akik nem feltétlenül az identitásuk szerint kerültek az apparátusokba. Szükség volt a munkájukra, hogy a szakszervezeti vezetőket felkészítsék a minisztériumok tisztviselőivel, akár a legfelsőbb vezetőkkel folytatott tárgyalásokra. Az, hogy én is ide jöhettem, annak volt köszönhető, hogy együtt kosárlabdáztam a KPVDSZ titkárával, aki felajánlotta ezt a lehetőséget.
– Az átigazolás hátterében azért ott volt a karriervágy?
– Valóban karrierlehetőségnek tekintettem az érdekvédelmi munkát, de az is vonzott, hogy szakszervezetisként minden anyagot megismerhettem, ami a minisztériumban a kereskedelemmel kapcsolatban készült, részt vehettem a tárcánál folyó műhelymunkákban. A rendszerváltáskor egyébként azért választottak meg titkárrá, mert azt feltételezték rólam, hogy sok mindent tudok a szakmáról, a cégek működéséről, mert az volt a dolgom, hogy a munkahelyeken működő szakszervezeti tisztségviselőknek elmagyarázzam, mi a bérszabályozás, az üzemitanács-rendszer, mi a szerepe az áfának. Egyébként tagja voltam annak a bizottságnak, amelyik az áfa ügyét szabályozta a kereskedelemben. Vonzott az is, hogy a munkát anyagilag is elismerték, sőt, a fizetést ki lehetett egészíteni tanítással, könyvírással, szakmai anyagok szerkesztésével. Elég szabad volt a mozgástér. Aztán a rendszerváltás 1989-ben a szakszervezeti mozgalmat is elérte, létjogosultságot kaptak azok a javaslatok, amelyek a szakmai ágazatok szétszedését szorgalmazták. A KPVDSZ is „szétment": belkereskedelmi, külkereskedelmi, szövetkezeti, vendéglátó-ipari és pénzintézeti szakszervezetek alakultak, azzal a szándékkal, hogy később újra egyesülünk. Engem a Fogyasztási Szövetkezetek Dolgozóinak Szakszervezete elnökévé választottak. 1993-ban végül a kereskedelemben szerveződő szervezetek egyesültek, és megalakították a Kereskedelmi Alkalmazottak Szakszervezetét, amelynek kezdetektől az elnöke vagyok.
– A ’90-es évek elejétől indult privatizációs folyamat megrendítette a mozgalmat, drasztikus csökkenésnek indult a szakszervezeti taglétszám a kereskedelemben is. Szakszervezeti vezetőként ezt hogy élte meg?
– A kereskedem nagyon gyorsan magánvilággá alakult. A magyar szakszervezetek jellegzetessége, hogy cégen belül szerveződnek és működnek. A privatizáció nagy kihívás elé állította a KASZ-t is, mert a kisboltokban lehetetlen volt, a cégeknél meg újra kellett szervezni a szakszervezetet. Ez elég izgalmas dolog lett, amit tetéztek a politikai harcok, mint amilyent például a tb-önkormányzatválasztás hozott. Ezt az állampolgári szavazást a szakszervezetek megnyerték, és ezzel jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy 1994-ben a baloldal megnyerte a választásokat. A mozgalom számára viszont ez veszteséggel járt, mert a politikailag profi szakszervezeti vezérkar, benne Nagy Sándorral, úgy döntött, politikai karriert épít, és továbblépett. Ha Nagy Sándor, aki akkor az MSZOSZ elnöki székéből távozott a politika világába, marad, képesek lettünk volna a szakszervezetet cégként felépíteni. A szakszervezetek ugyanis háttér, állami feladat és vagyon nélkül maradtak. Nem volt meg az a biztos anyagi támasz, amely lehetővé tette volna rászorulók segélyezését, szolgáltatások nyújtását, az oktatás profi módon történő megszervezését, ami a „céget" modernné tette volna. Ez a mai napig nem történt meg. Bármennyire is bírálták a SZOT-beli szervezeteket és a kötelező szakszervezeti tagság intézményét, nagyon profi módon meg volt szervezve a képzés, a karriervonal, mert a működésnek megvoltak a feltételei. Ezért tudott dolgozni a szakszervezet-kutató, a továbbképző, a megyei székházak sora. Ezt az MSZOSZ-ben és a szakmákban nem sikerült felépíteni. És ez minden ágazatra igaz. Az elaprózódott mozgalom nem volt alkalmas a cégszerű működésre, hogy ezeket a fontos feladatokat finanszírozni lehessen. A privatizáció hatására ráadásul szinte a teljes vállalati szociális vagyont is elveszítettük, mert el kellett adni. Makroszinten pedig még az a minimális szerepük is megszűnt a konföderációknak, hogy aktívan részt vegyenek a munkavállalókat érintő döntések megvitatásában, miután a mostani kormány ciklusának elején „bezárta" az Országos Érdekegyeztető Tanácsot. Mindez oda vezetett, hogy a szakszervezetek meggyengültek, a szakmai apparátusok leépültek, a tagság pedig jelentősen megritkult. Ez a helyzet megerősítette azt a felismerést, hogy nem tartható tovább a pluralizált mozgalom, hat konföderáció működtetésének nincs létjogosultsága. Azért döntött az MSZOSZ kezdeményezésére az Autonóm Szakszervezetek Szövetsége és a Szakszervezetek Együttműködési Fóruma az egyesülésről, mert azt gondoljuk, hogy együtt erősebbek leszünk, az anyagi bázis és szakértői apparátus „összetolásával" hatékonyabban tudjuk képviselni és védeni a munkavállalók érdekeit. Az utolsó utáni pillanatban vagyunk, össze kell fognunk, mert egy igazolhatóan 220 ezer szervezett dolgozót maga mögött tudó szervezetet nem lehet figyelmen kívül hagyni, a véleménye megkerülhetetlen a döntések meghozatalában. A kérdés az, hogy ma van-e a szakmákban elegendő szellemi erő egy ilyen erős konföderáció működtetésére. Ez azért még nem dőlt el.
– Tavaly december 6-án megalakult a Magyar Szakszervezeti Szövetség, amely elnökségének Ön is tagja. Úgy tudom, az illetékes hatóság már be is jegyezte az új szervezetet, tehát hivatalosan nincs akadálya a szuperszakszervezet tényleges működtetésének. Ennek pedig feltétele, hogy a még nyitott kérdésekről megegyezzenek. Nincsenek már késésben?
– Valóban sok minden nem dőlt még el, az idő pedig halad. A technikai kérdések megoldása elveszi az energiát attól, hogy politizálni is lehessen. Az MSZSZ-nek a mai napig nincs politikai programja, hiszen az alakuló kongresszus csak programnyilatkozatot fogadott el. Sok fontos, a munkavállalókat érintő ügyben meg kellene már szólalnunk, akár tízezreket megmozgatva nyomatékot adni követeléseinknek. Még nem állt össze az a szervező csapat se, amelynek a mozgósítás lesz a feladata, hogy amikor egy-egy szakma bajban van, és a kialakult konfliktus miatt már az utcára kényszerül, valamennyien mögé álljunk. A kihívás nagyon nagy, mert a gazdasági válság nagyon szétzilálta a munkaügyi viszonyokat, és plyen körülmények között a szakszervezet nem nagyon tud segíteni, ha az embereknek nincs normális munkájuk, jövedelmük. Fontos feladat lenne megtartani a piacgazdaság körülményei között is a jólétnek legalább a minimumait. Ehhez kevés a minimálbér intézményének fenntartása. Kihívás az is, hogy a szakszervezetekhez kötődő jogszabályok – mint a munka törvénykönyve vagy a munkaügyi bíráskodás – fennmaradjanak. Mindeközben egyre nagyobb a düh az emberekben, mert öt évvel a válság után még mindig nem látnak maguk előtt pozitív jövőképet, ezért inkább a szakszervezetből is kimaradnak.
– Miből gondolja azt, hogy ha kialakul az új konföderációban a szervező csapat, tízezreket tud majd mozgósítani?
– A magyar emberből hiányzik a szolidaritás, ezért is látszanak erőtleneknek a szakszervezetek. Azért álltunk össze, hogy ezen a helyzeten is változtassunk. Ma nem nagyon vannak szociális szempontok a politikában, hiszen az a mondás tartja magát, hogy mindenki annyit ér, amennyije van. A közgondolkodást meg kellene változtatni, hogy merjünk kiállni azokért, akik bajban vannak, legyünk egymással szolidárisak. Csak a szakszervezet képes arra, hogy megvédje a munkavállalókat, de ezt csak akkor tudja megtenni, ha megvan hozzá a háttere, a szervezett dolgozók hada. Ezért is szervezzük meg a fix magot, amelyik mindig megmozdítható, kialakítunk egy hírláncot, információs rendszert, mozgósítási platformot a mai modern eszközöket felhasználva. Ezt azonban profi módon, a mai kornak megfelelően kell megcsinálni. Ettől várnánk sikereket, azt, hogy az emberek választ kapjanak arra a kérdésre, hogy mit ad a szakszervezet.
– Ha az átmeneti időben, ígéretük szerint az év végéig a még vitatott kérdések rendeződnek, tisztújító kongresszust tart az MSZSZ. Megkerülhetetlen a kérdés: ki lesz az új elnök?
– Arról már döntöttünk, hogy feláll a jelölőbizottság, elkezdi a munkáját. A korábbi jelölőbizottságnak tagja voltam, akkor megkérdeztük a szakmákat, milyen vezetési struktúrát szeretnének. A mostani működésének minden feltétele adott, de az látható, hogy erre az új világra új ember kell a szervezet élére. Egy konföderációvezetőnek kritériumai vannak, például az, hogy legyen tapasztalata az érdekvédelmi munkában, fontos a beszédkészség, a jó kisugárzás. A felkészültség alapvető, némi rutinnal, hiszen nemcsak apparátust, testületeket mozgat, hanem miniszterek, pártvezetők lesznek a tárgyalópartnerei. Meg fogjuk találni a megfelelő embert, akinek persze élveznie kell a többség bizalmát.
Kun J. Erzsébet
Portré rovatunkat támogatja:
