Április 10-én lesz éppen 59 éve, hogy Sajóecsegen meglátta a napvilágot, a bányavidéknek éppen nem nevezhető Alföldről származó szülők negyedik gyermekeként. Édesanyja szülésznőként, édesapja MÁV-alkalmazottként dolgozott, ő pedig a miskolci Herman Ottó Gimnáziumban érettségizett, népművelő-könyvtárszakos diplomáját az egri tanárképző főiskolán szerezte. Pályakezdőként a bükkaljai bányaüzem sajószentpéteri művelődési házába került, itt ismerte meg a szakszervezeti munka lényegét is. Innen a Borsodi Szénbányákhoz vezetett az útja, majd 1989-ben a Bányász Szakszervezet fővárosi központjának apparátusába invitálták. Rá öt évre már a szervezet alelnöke megszólítás állt a neve mögött. Egy évvel később az MSZOSZ-nek lett a második embere, ebben a pozícióban két ciklust töltött. 2002-ben tért vissza a Bányász Szakszervezethez, immár elnökként. Jelenleg is a Bánya-, Energia- és Ipari Dolgozók Szakszervezetének vezetője, valamint elnöke az IndustriAll Europe (Európai Ipari Szakszervezetek Szövetsége) szociális párbeszéd szakpolitikai bizottságának. Az MSZOSZ elnökségi tagjaként irányítja a konföderáció szak- és felnőttképzési bizottságát, és beválasztották a tavaly decemberben alakult Magyar Szakszervezeti Szövetség elnökségébe is.
– Népművelő-könyvtárszakos diplomával hogy került a bányászok kemény világába?
– Otthon, a családi beszélgetések nagy részének témája a bányászat volt. Az egyik nővérem a Borsodi Szénbányák titkárságán, a bátyám Lyukóbányán dolgozott, és a sógoraim munkája is a bányaiparhoz kötődött. A felidézett történetek, élmények természetes érdeklődést váltottak ki belőlem a bányászat iránt, és legkisebb gyerekként adott volt, hogy én is ezen a területen keressem a boldogulás útját. Ez a kötődés tovább mélyült, amikor 23 évesen megházasodtam, és pedagógus feleségemmel Sajószentpéteren, egy bányász lakóközösségben letelepedtünk. Kiváló embereket ismertem meg ott, barátságok is alakultak, és az ottani összetartó közösség példája meghatározó volt az életem alakulásában.
– Amikor elvállalta a bányász szakszervezet vezetőjének invitálását, és családjával a fővárosba költözött, már érezhető volt, hogy nagy átalakulás előtt áll az ország. Kihívásnak érezte, hogy abban az izgalmas időszakban szakszervezeti apparátusban dolgozzon?
– Kihívást jelentett számomra már az is, hogy Budapesten kezdetben munkásszállón laktam, és jó egy év után kaptunk lehetőséget arra, hogy lakást vehessünk. Az igazi kihívást a rendszerváltoztatás jelentette, amely a szakszervezeti mozgalom átalakulását is magával hozta. Ez a folyamat nagyon sok feladatot adott. Munkatársként feladatom volt a BDSZ alapszabályának előkészítése, az új szervezeti struktúra kialakítása, az ésszerű működési feltételek kidolgozása. Részt vettem az Építők székházában tartott rendszerváltó kongresszus előkészítésében, lebonyolításában, amelyen több mint ezren vettek részt, közöttük nyolcszáz küldött. Rendkívül izgalmas és változásokat hozó folyamat részese lehettem. Amikor a szakszervezet alelnökévé választottak, elsősorban a szervezetpolitikai kérdések tartoztak hozzám. Én gondoztam a kulturális területet, tartottam a kapcsolatot a közösségekkel, a nyugdíjas szervezeteinkkel. A nagy kihívást azonban a privatizáció beindulása és a bányabezárásokból adódó feladatok jelentették, próbáltuk a bányászok érdekeit védeni. Erre nagy szükség volt, mert az akkori tudatos gazdaságpolitika leépítési hullámot indított el a bányászati területen, elsősorban a szénbányászatban. Meg kellett találni azokat a modern lehetőségeket, amelyekkel el tudtuk érni, hogy a bányásztelepülések ne kerüljenek bele olyan degresszív spirálba, amely válsághelyzetet alakít ki a bányabezárások, a jövedelmek csökkenése, az addigi szolgáltatások megszüntetése miatt. Abban, hogy a települések nagy részén ezt sikerült elkerülni, szerepe volt akkori elnökünknek, Schalkhammer Antalnak, aki kihasználta politikai és nemzetközi kapcsolatrendszerét, és befektetőket is hozott egyes területekre, új munkahelyeket teremtve a bányászoknak.
– Erre az időszakra visszatekintve mi jelentette a legnagyobb sikerélményt?
– A villamosenergia-ipari privatizációs alap létrehozása nagyon fontos volt, az energetikai szénbányászatban dolgozókat is érintette. A villamosenergia-ipari szakszervezet vezetésével közös harcunk eredményeként a privatizációs bevételből ötmilliárd forintot elkülönítettek arra, hogy a munka nélkül maradók lehetőséget kapjanak az újrakezdésre. A támogatást átképzésre, áttelepülésre is igénybe lehetett venni. Arra is büszke vagyok, hogy a BDSZ külön megállapodást is kötött a kormánnyal a szénbányászati aknák utolsó bezárásakor, amely például kétmilliárd forinttal bővítette az alapot. Ennek köszönhetően a bányabezárásokban érintett valamennyi szénbányász megkapta juttatásait. Elértük, hogy ellátatlanul senki nem maradt. A nagyobb baj az, hogy egyes bányásztelepüléseken nem jöttek létre új munkahelyek. Főleg Ózd, Farkaslyuk, Komló térségében feszítő a munkanélküliség, és ez érinti a volt bányászkollégákat is. A külön megállapodás alapján egyébként bányásztelepüléseken élő közösségek, nyugdíjas szervezetek, kulturális intézmények számára pályázati lehetőséget nyitottunk, hogy legalább a szolgáltatások megmaradjanak.
– BDSZ-elnökként nagy tiltakozó akció, esetleg sztrájk nem kötődik a nevéhez. Inkább tárgyaláspárti?
– Megállapodás párti vagyok. Egyébként pedig a bányász szakszervezet vezetőjeként, testületi, közös döntések után több alkalommal utcán is tiltakoztunk, legutóbb idén január 29-én, de a Bajnai-kormány idején a Vértesi Erőmű márkushegyi bányájának a további működtetéséért is szerveztük tiltakozó akciót. Az egy évvel korábbi és a mostani demonstrációnk is a bányászok elvett társadalombiztosítási juttatásairól, illetve a nyugdíjukról szólt. Azt vallom, hogy a tárgyalásnak nincs alternatívája, de ha nem megy, akkor más nyomásgyakorló eszközhöz kell nyúlni. Ilyen a demonstráció. Még alelnök koromban, 1996-ban egyébként részt vettem egy mecseki föld alatti figyelmeztető sztrájk akcióban. Ma nagyon nehéz jogszerűen sztrájkot szervezni, és inkorrekt is lenne a károkozás a munkáltatónak, hiszen nem az ő döntései ellen tiltakozunk.
– Amikor az Emberi Erőforrások Minisztériuma előtt január 29-én tartott tüntetés szervezését megkezdték, mire számítottak? Komolyan hitték, hogy a tárca vezetése az Önök tiltakozásának hatására megváltoztatja az álláspontját?
– Ígéretet kaptunk korábban arra, hogy a szénkülfejtésen dolgozók átmeneti lehetőséget kapnak, és ha kicsit rosszabb feltételekkel is, de újra igénybe vehetik a szakmai nyugdíjukat. Ígéretek voltak arra is, hogy a III. csoportos rokkant bányásznyugdíjasokat a korábban elvett juttatásaik visszaadásával segítik, és újabb rehabilitációs eljárásokat nem indítanak. A bányász átlagkereset-számítási kedvezmény elvétele pedig egyes bányászoknál jelentős első nyugdíjcsökkenést eredményezett, amit elfogadhatatlannak tartunk. A tárgyalások, a minisztériumi ígéretek, levelek alapján arra számítottunk, hogy a kormány állja a szavát. Nem így történt. Az idén január 6-án érkezett államtitkári levélből kiderült, hogy az ígéretek nem teljesültek. A 426/2012. számú kormányrendelet módosításához adott öt javaslatunkból csak egyet vettek figyelembe. Ez elfogadhatatlanul kevés, mert nem adott megoldást az érintett bányászok, bányásznyugdíjasok problémáira. Ezért döntött két nappal később egyhangúlag az elnökségünk, hogy újabb tüntetést szervezünk és szélesebb körű nyilvánosságot teremtünk a bányászköveteléseknek. Ezt a feladatot – úgy gondolom – a demonstráció teljesítette, és a döntéshozók számára világossá tettük, hogy elfogadhatatlan és kezelhetetlen helyzetek alakultak ki. Ezért a bányászok közössége továbbra is ki fog állni jogos követeléseik mellett. Amennyiben a döntéshozók továbbra sem értik meg, hogy nem lehet kilátástalan élethelyzetet teremteni az embert próbáló munkát végző bányászok számára, újabb tiltakozó akciókat szervezünk. Lépéseket tettem annak érdekében, hogy az európai és a globális szakszervezeti szövetségünk is segítse érdekképviseleti akcióinkat. Mindezekről a kormánypárti képviselőket is értesítettem.
– A reagálás minderre az volt, hogy a demonstráció a baloldali pártok kampányának része.
– A legegyszerűbb kormányzati válasz a felvetett problémákra, hogy összemossák a baloldali pártokkal a szakszervezeti követeléseket. Túl egyszerű a jobboldali szavazóbázist azzal nyugtatni, hogy minden rendben van, mert ez csak egy baloldali pártakció. Nem az volt, két és fél éve tartó szakszervezeti akciósorozatról van szó a kiszolgáltatottá vált bányászok érdekében. Ezek az emberek nem tudnak elmenni korengedményes nyugdíjba, mert a kormány megszüntette ezt az intézményt, nem lehetnek korkedvezményes nyugdíjasok, mert nem szerepelnek azon a listán, amelyik biztosította ezt a lehetőséget. 65 éves korukig kellene az egészségkárosító munkát végezniük, amire biztos, hogy nem lesznek képesek. Nem lehet az utcára rakni a korábbi III. csoportos rokkant bányász nyugdíjasokat, nem lehet százezer forint körüli havi veszteséget okozni nekik, ráadásul lehetőségük sincs arra, hogy munkahelyet találjanak, mert már alkalmatlanok a nehéz fizikai munka végzésére.
Nem lehet a föld alól nyugdíjba menő bányászokat vagy a korábban a munkahelyüket elvesztőket megfosztani eddigi nyugdíjátlag-számítási kedvezményüktől úgy, hogy még csak nem is kapnak tájékoztatást várományuk elvételéről sem ők, sem az őket képviselő szakszervezet.
– Volt nyolc év kitérő, amikor a „felettes szervnél", az MSZOSZ-ben dolgozott alelnöki tisztségben.
– Ebben a tisztségemben tudtam a legnagyobb szakszervezeti akciót megszervezni a rendőrségen bejelentett főszervezőként. Még az előző munka törvénykönyvének módosítása elleni tüntetésen, a Hősök terén 60 ezren vettek részt. Az elsők között kezdeményeztem a szakszervezeti konföderációk összefogását, és az ernyőszervezet létrehozásának érdekében elindult, úgynevezett mátraházi csúcs dokumentumainak kidolgozásában is részt vettem. Azt nagyon sajnálom, hogy akkor a fúziós folyamat megszakadt, nem tudtuk végigvinni, mert ma a magyar szakszervezeti mozgalom megosztottság nélkül, egységes fellépéssel erősebb, akcióképesebb és eredményesebb munkavállalói érdekvédelmet tudna ellátni. De én fogtam a tollat abban a bizottsági munkában is, amely az ágazatok közötti együttműködés szorosabbra fűzésén dolgozott, konföderációhoz tartozástól függetlenül. Már tíz éve is azt gondoltuk, hogy erős ágazati szakszervezeteket kell létrehozni, amelyek a magyar munkavállalók meghatározó részét lefedő ágazati kollektív megállapodásokat képesek kötni. Ez a munkáltatók számára is biztosította volna a tisztességes piaci verseny feltételeit. A BDSZ egyébként az elmúlt évtizedben folyamatosan az ipari szakszervezeti összefogás mellett állt, aminek bizonyítéka, hogy fúzióra léptünk a textil-, ruha- és bőripari szakszervezetekkel. Most pedig arra készülünk, hogy a vasasokkal, vegyészekkel, építőkkel, nyomdászokkal, húsosokkal, esetleg más konföderációkhoz tartozó szakszervezetekkel létrehozzuk az ipari szakszervezetet.
– Ami a 90-es évek közepén nem sikerült, most valóra vált: három nagy szakszervezeti konföderáció egyesülésével létrejött a Magyar Szakszervezeti Szövetség, amelynek elnökségi tagjává választották. Nem volt csalódott amiatt, hogy a két héttel ezelőtti demonstrációjukra nem mozgósították az új szervezethez tartozó tagszervezeteket? Ez alkalom lehetett volna a közös erő megmutatására, a szolidaritás tevőleges kinyilvánítására.
– Én úgy éreztem, szélesebb körű szolidaritás volt, mint amit korábban tapasztalhattunk. Olyan szakmák képviselői is ott voltak az Akadémia utcában, akik korábban más szövetséghez tartoztak: pedagógusok, tűzoltók, vasasok, vegyészek, a közlekedésben, a pályavasútnál dolgozók, hogy csak néhány példát említsek. Az egyébként a rendezvény hangulatában is érzékelhető volt, hogy egy új típusú szolidaritás kezd kibontakozni. Ezt a véleményemet megerősítette a Pedagógusok Szakszervezete elnökének a tüntetést követő napon írt levele is, aki úgy látta: körvonalazódik a magyar szakszervezeti mozgalomból évtizedek óta hiányzó szolidaritás.
– Esélyt lát arra, hogy a szövetség létrehozását övező nagy várakozásnak valóban megfelel majd az új szakszervezeti szövetség?
– A napokban arról értesített a dán szakszervezeti szövetség, hogy 237 ezer ipari, kétkezi és adminisztrációs munkát végző dolgozóra kötöttek ágazati kollektív megállapodást, amely 2017-ig érvényes. Hiszek abban, hogy Magyarországon is el tudunk jutni odáig, hogy az általunk képviselt munkavállalóknak legalább 3-4 éves előretekintéssel tudunk kollektív szerződéses biztonságot teremteni. Ezzel elérni, hogy ne kelljen félniük munkahelyeik egyik napról a másikra történő elvesztésétől, hogy jövőjüket kiszámíthatóan tervezhessék. A nagyon-nagyon hiányzó biztonságérzetet adhatnánk meg a munkavállalóknak, a családoknak, amit várnak is a szakszervezetektől. Ezeket a célokat viszont csak erős, területi jelleggel is működő, kiváló szakértői hálózattal rendelkező és mozgósításra, nyomásgyakorlási akciókra képes szakszervezetek tudják elérni. Magyarországon 8-9 erős ágazati szakszervezetre lenne szükség, amelyek képesek ilyen típusú, ágazati kollektív megállapodásokat kötni. Ezen szakszervezeteknek olyan konföderációra van szükségük, amely politikai védőernyőt tud nyújtani a működésükre vonatkozóan, a törvények, jogszabályok megteremtésével, gyakorlati alkalmazásával. A Magyar Szakszervezeti Szövetség képes arra, hogy összefogja és közösséggé formálja az ágazati szakszervezeteket, és építse, erősítse az egymás közötti szolidaritást. Meggyőződésem, hogy a magyar szakszervezeti mozgalomnak ez alapozhatja meg a jövőjét, a jelentősebb tagsági támogatást, és ez teremtheti meg a működéshez a megfelelő szervezeti hátterét. Ezért gondolom, hogy az Magyar Szakszervezeti Szövetség megalakítása történelmi lépés, mert nem a konföderációk közötti versengésre teszi a hangsúlyt, hanem az együttműködésre és most már a közös szervezeti működésre. Ezzel, hogy a három konföderáció összeolvadt és a nyugdíjasokkal együtt több mint 300 ezer fős közösséget hozott létre, az első lépést tette meg a modern szakszervezeti mozgalom irányába. A nagy kihívás az, hogy ezt hogyan lehet tartalommal megtölteni, a közös elhatározásokat a gyakorlatban megvalósítani, hogyan tud a mindenkori kormányzattal partner lenni, és hogyan tudja a munkáltatók képviselőit, szövetségeit eredményes megállapodásokra ösztönözni. Amennyiben meglesz hozzá a társadalmi elismertsége, ha a munkavállalók is érzik, hogy szükség van a szakszervezetekre, akkor felépülhet ez az új mozgalom. Arra büszke vagyok, hogy az új szerveződés alapszabályát előkészítő bizottság egyik vezetőjeként eredményes lépéseket tehettem. Azért is vállaltam az Magyar Szakszervezeti Szövetség elnökségi tagságát, hogy a felhalmozott ismereteimmel próbáljam segíteni a fiatalabb generáció számára is vonzó, új szakszervezeti modell kialakítását.
Kun J. Erzsébet
Portré rovatunkat támogatja:
