1956. június 1-jén született Mezőcsáton. A leninvárosi Kun Béla Gimnázium és Ipari Szakközépiskolában érettségizett, itt szerezte általános gépész alapképzettségét. Nagyon szűkös körülmények között nevelkedett. Édesapja hivatásos tűzoltóként szolgált, majd a Tiszai Vegyi Kombinátnál darukezelőként, később vegyipari gépkezelőként dolgozott. Fiatalon, 50 éves korára rokkant nyugdíjas lett. Édesanyja ekkortól vállalt munkát: először az iskola konyháján, majd a TVK-ban üzemi takarítóként alkalmazták.
Első munkahelye a Tiszai Erőmű volt, innen a Tiszai Vegyi Kombinát olefingyárába került, ahol a kazángépészi munkát cserélte KISZ-titkári funkcióra, majd szakszervezeti vezetőire. Függetlenített „főnöki" fizetését a vegyészszakszervezettől kapja máig. 2009-ben került az akkori elnök, Paszternák György felkérésére a Vegyipari Dolgozók Szakszervezetéhez, amelynek alelnöke. Tagja az MSZOSZ elnökségének, és beválasztották a másfél hónapja alakult Magyar Szakszervezeti Szövetség elnökségébe is. Felesége – a beregdaróci „menyecske" – Fehérgyarmaton végezte el a közgazdasági szakközépiskolát. A környéken nem volt munkalehetőség, így került nagyon sok beregi, szabolcsi, szatmári sorstársával az akkori Leninvárosba, ahová a fejlődő ipar „szívta" a munkaerőt. Most ő is Budapesten dolgozik, mert megszűnt a korábbi munkahelye. Az ifjúsági szervezetben találtak egymásra, 1985 óta házasok. Egyik fiuk hadmérnök, a másik most készül diplomamunkája megvédésére. Vallja, hogy ennek a munkának a biztos, kiegyensúlyozott családi háttér az egyik záloga. Szabadidejében szeret horgászni, barkácsolni, kertészkedni, szívesen vesz részt hagyományőrző rendezvényeken.
– Úgy tűnik, az ifjúsági mozgalom szakszervezeti káderképzőnek is tekinthető, számosan kötelezték el magukat fiatalon, mint ahogy Ön is az érdekvédelmi munka mellett, ami végül meghatározta az életútját. A karrierjét nem segítette volna jobban egy diploma?
– A családi pénzből nem jutott a továbbtanulásra, és nem gondolkodtam azon, hogy politikai pályára kerülhetnék. Érettségi után munkába kellett állnom. A Tiszai Erőműnél kezdtem dolgozni Tiszapalkonyán, ahol még szenes kazánok működtek. Én viszont kicsit többnek éreztem magam annál, hogy azt a munkát végezzem, műszaki pályára vágytam. Elég jól beszéltem oroszul, ezért azt terveztem, felvételizek a kijevi hőerőgépészi vagy a harkovi villamoserőgépészi egyetemre. Az akkori főnököm nem engedélyezte a továbbtanulást, mondván, hogy épül az új erőmű, számítanak rám. Én azonban továbbálltam, ismerőseim ajánlásával a Tiszai Vegyi Kombináthoz kerültem, ahol négy műszakban dolgoztam kazángépészként. Itt kapcsolódtam be az ifjúsági szervezetbe, ami nagyon sok színt hozott az életembe. Már itt megmutatkozott a szervező készségem, ami a szakszervezeti munkában is erősségem. Volt vállalati ifjúsági klubunk, a MOBIL, és az én feladatom volt, hogy KISZ-esként a politikai és anyagi segítséget megadjam a működtetéséhez. Széles körű volt a programunk: versenyeket szerveztünk szakmunkásoknak, technikusoknak, sőt mérnököknek is. A legjobban teljesítők egyébként később csoport- és üzemvezetők lettek, sőt néhányan felsővezetővé váltak. Nagyon jó „bánya" volt a klub, az ifjúsági szervezet, ahonnan a tudást felszínre lehetett hozni. Teret adtunk a fiatal mérnökök és közgazdászok tanácsának is, amely a TVK és a város fiatal értelmiségének közösségi színtere lett. A MOBIL klubban filmklubot hoztunk létre, s számos olyan alkotást levetítettünk, amelyeket a mozik nem mutattak be. Emellett Tiszaszederkényben néptánc együttest, irodalmi színpadot működtettünk, magam is táncoltam és tanítottam is. Az ifjúsági parlament megszervezésével pedig elértük, hogy a vállalatvezetés szembesült a 30 év alattiak problémáival. 1985-ben tíz fiatal szocialista városban egy új mozgalmat is elindítottunk, át akartuk venni a hatalmat az idősektől. A jövőnk a tét címmel programot írtunk, elképzeléseket dolgoztunk ki. Nem politikát akartunk mi csinálni, hanem esélyt adni a mi korosztályainknak, a „párt" azonban lemosott minket.
– A KISZ-ből mégse a változtatás lehetőségét kínáló nagypolitika felé vezetett az útja, hanem a szakszervezeti mozgalomba.
– 1985-től voltam a TVK KISZ-bizottságának titkára, két évvel később áthívtak a szakszervezetbe dolgozni. Elfogadtam az invitálást. A döntésemet segítette, hogy 31 éves voltam, és már megéltem, hogy egy pályakezdő szakmunkás csókolommal köszönt. Az embernek éreznie kell, hogy mikor kell felállnia egy székből. A TVK-nál a szakszervezeti bizottság függetlenített szervező titkárává választottak. Nem sokkal később meghalt az szb-titkár és ügyvezető szakszervezeti „főnök" lettem. A munkáltatóm akkor és most is a Vegyipari Dolgozók Szakszervezete. Az országban példa nélküli módon pályázatot írtunk ki a titkári pozícióra, ami akkor eretnek gondolat volt. Akkor még nem tartottam magam alkalmasnak a pozícióra, de jeleztem, hogy csak akkor maradok, ha olyan vezetője lesz a szakszervezetnek, akivel egy csónakban evezünk. Maradtam, és bejelentettük, hogy mi beszüntettük a szakszervezet transzmissziós szerepét. Teljesen önálló szakszervezetet akarunk, amelyik valóban a munkavállalók érdekvédelmére, érdekképviseletére épít. Ez akkor nagyon jól hangzott, és nagyon ki is kaptunk érte. Közel jártunk a rendszerváltozáshoz, és egyre többen felismerték, hogy egy szakszervezet akkor végzi jól a feladatát, ha nem függ a munkáltatótól. Mi is elhatároztuk, hogy kilépünk a TVK-tól és létrehozzuk a TVK Vegyészszakszervezetet. Attól kezdve a tagok tartottak el minket, és ez ma is így van. Igaz, ehhez partner volt a TVK, mert kellő támogatást adott az induláshoz. A 90-es évek elején, a privatizációs törvény hatályba lépésétől volt tennivalónk, a dolgozók elégedetlenkedtek, mert elmaradtak a béremelések. Sztrájkot szerveztünk, a munkavállalók 86 százaléka támogatta a sztrájkfelhívásunkat. Ennek meglett a hatása. A sztrájkőrség éjszakai ügyeletese voltam éppen, amikor jött a telefon az ÁPV Rt. felügyelő bizottságából, hogy most van napirenden, hogy fizessenek ki nektek 13. havi pénzt. Másnapra volt a figyelmeztető sztrájk meghirdetve. Megnyugodtunk, amikor le kellett fújnunk. A sztrájk nagyon komoly, veszélyes fegyver, csak akkor szabad elővenni, amikor már rákényszerülünk. A „végeken" ma se fenyegetőzik vele senki megalapozatlanul, mert annak súlyos következményei lehetnek. A nagyvállalattól kft-be kiszervezett embereket nem hagytuk magukra, minden cégnél szakszervezetet szerveztünk.
– Ha sztrájkot ritkábban is szerveznek, szaporodnak az utcai demonstrációk, mert egyre több munkavállalói csoport döbben rá, hogy kiszolgáltatottá vált, megfosztották szerzett jogaitól.
– Okkal tüntetnek a munkavállalók az ellen, hogy megszüntették a korkedvezményes és a korengedményes nyugdíjakat, egészségileg megrokkant emberektől veszik el a megélhetésüket biztosító járandóságaikat. A vegyiparban is azt látjuk, hogy a veszélyes, egészségre káros munkakörökben idegileg is tönkremennek az emberek. Súlyos tragédiákhoz vezethet, ha egy folyamatosan üzemelő, egymásra épülő rendszerben üzemzavar keletkezik, és egy láncszem gyengének bizonyul, mert például a kora miatt már nem alkalmas a több műszakos munkára. Egy szakszervezet nem hagyhatja az általa képviselteket magukra a problémáikkal, ki kell állni értük, és ha a tárgyalóasztalnál elfogynak az érvek, tüntetéseket kell szervezni, hogy a döntéshozók odafigyeljenek követeléseikre, a szakszervezeti fegyvertár elemeit ésszerűen és megfelelő súllyal kell alkalmazni.
– Izgalmas, tartalmas élete volt Tiszaújvárosban, mi csábította a fővárosba?
– A kilencvenes évek közepén felmerült, hogy a gazdasági élet szereplői – az adófizetők – szóljanak bele a helyi és az országos politikába is. A szakszervezettel az élen alakítottunk egy egyesületet Együtt Tiszaújvárosért néven, amelyhez sok magánszemély, még munkaadók is csatlakoztak. 1998-ban elindultunk a helyhatósági választásokon. Egyéni jelöltként közülünk senki nem jutott be a városi önkormányzatba, viszont a töredékszavazatok alapján az egyesület egyik munkaadó tagja bekerült a testületbe, majd négy évvel később én képviselhettem az egyesületet. Több bizottságban és tanácsnokként is dolgoztam, de a tiszteletdíjam nagy részét az egyesület működtetésére, karitatív célokra felajánlottam, sok képviselőtársammal együtt. 2006-ban választottak meg a már említett Petrolkémiai Dolgozók Szakszervezete vezetőjének. 2009-ben azonban az „anyaszervezet", a VDSZ akkori elnöke, Paszternák György arra kért, vállaljak jelölést az esedékes VDSZ kongresszuson. Abban a térségben én mindent elértem, amit lehetett. A munkatársaimmal is kiváló volt mindig a kapcsolatom, annak ellenére is, hogy őszintén megmondtam, amit gondoltam. Úgy tartom ma is, hogy nem kell szeretni, de tisztelni kell egymást, és ehhez hozzátartozik az őszinteség. Lökést adott a döntésemhez, hogy több mint húsz éve végeztem ugyanazt a munkát. Nem mondom, hogy rutinból, hiszen éjjel-nappal készen álltam arra, hogy ha valahol gond van, vagy segítség kell, ott legyek. A munkaadók szemrebbenéséről tudtam, hogy mire számíthatunk, és erre igyekeztem is felkészíteni a kollégáinkat. Azzal a feltétellel vállaltam a megbízatást, hogy a ciklusom kitöltöm Tiszaújvárosban, addig csak heti két-három napot dolgozom a központban. Új kihívás volt, komolyan gondoltam, hogy tudok valamit hozzátenni a szövetség munkájához, hiszen a pályám kezdete óta ismerem az iparágban, a szakmában dolgozókat. Óriási tartása van a vegyész népnek, ideértem a VDSZ érdekkörébe tartozó valamennyi szakágazatot is. Elvárásaik vannak, és ha olyan vezetőjük van, akiben megbíznak, azt vakon teszik. A bizalmat nem lehet eljátszani, mert akkor mindennek vége. Ezt a szemléletet hiányolom most a mozgalomból. Tiszaújvárosban nagyon komoly csapatmunka folyt, és bizalom volt egymással szemben. Ha valakinek gondja volt, megosztotta, mert tudta, hogy ha lehet, megoldjuk. Kiváló kollektívát hagytam ott.
– Mi a feladata a VDSZ-ben?
– Az elnökkel egyfajta munkamegosztásban végezzük a napi tennivalókat. Sokrétű a feladat, sokat kell menni, egyezkedni, de ez az én lételemem. A tagszervezetek egy részével én tartom a kapcsolatot, szervezem a tagszervező kampányokat, az elnökség elé készülő előterjesztéseket készítem, és a szakszervezeti ingatlanokkal is nagyrészt én foglalkozom. Tagja vagyok az MSZOSZ elnökségének is, ügyvivőként a társadalombiztosítási ügyeket bízták rám. Ebben a minőségemben is csalódott vagyok amiatt, hogy a hatalom nem érti, nem érzi, hogy egy bizonyos kor után bizonyos munkakörökben a dolgozók elhasználódnak, és még azt a lehetőséget se adja meg a munkáltatónak, hogy ezt a munkában elfáradt embert elengedje korengedményes nyugdíjba. Súlyos dolog, hogy ebben az ügyben semmilyen eredményt nem sikerült eddig elérnünk.
– Most újabb kihívás előtt áll, hiszen a három konföderáció egyesülésével december elején alakult Magyar Szakszervezeti Szövetség is az elnökségébe emelte. Mire számít? Együtt erősebbek lesznek, hatékonyabban harcolnak a munkavállalók érdekeiért?
– Nagyon nagy megtiszteltetésként élem meg a bizalmat. A kezdetekből elkötelezett híve voltam a szövetségkötésnek. A szakszervezeteken belüli megosztottságot azonban nagyon rosszul viselem. Az ellentéteknek részben politikai, részben személyi okai vannak. 2010-től nagyon sokat voltunk az utcán, de láthatóan az emberek félnek, egyre kevesebben jönnek a hívó szavunkra. Ennek oka az is, hogy országos szinten a szakszervezetek nem igen tudtak eredményt felmutatni, mert a hatalom nem állt szóba velünk. Ez is erősítette az integrációs folyamatot, kikényszerítette a fúziót, amely üzenet a mindenkori hatalom felé, hogy 250 ezer taggal megkerülhetetlenek vagyunk, és meg kell hallgatni a véleményünket, javaslatainkat.
– Gyors változásra számít?
– Most egy átmeneti időszakot élünk, az MSZSZ alapjainak a letétele történt meg. Én is azon vagyok, hogy a jövő szakszervezetének működését alapozzuk meg, tapossuk ki az ösvényt és adjunk lehetőséget a fiatalabb generációnak egy modern szakszervezet működtetésére. A következő lépések nehezebbek lesznek, de mindig azt kell szem előtt tartanunk, hogy a munkavállalói érdek szent. Ma a szakszervezet akkor lehet jó, ha a hatalomnál minimális eredményt ki tud harcolni, és olyan szolgáltatást nyújt, amitől olcsóbbá, egyszerűbbé válik a tagok élete. Az ő szolgálatukba kell állítani a szakszervezeti vagyont. Az új szerveződés azért lesz más, mert megszűnik például az eddigi gyakorlat, hogy a három konföderációban több azonos szakmai szakszervezet működik. Az új felállásban az azonos érdekek, célok mentén összerendeződhetnek, attól nem veszítik el az identitásukat. Az MSZSZ megalakulásával reményeink szerint országos szinten is az elvárt mértékben lesznek képviselve a versenyszférában dolgozók érdekei. Az erők, a szakértői gárda, a vagyon egyesítésével, a közös kommunikációval talán hatékonyabb és egységesebb lesz az érdekvédelmi munka is. Ezeknek az elrendezése a következő hónapok feladata lesz, csakúgy, mint a szakszervezeti vezetői képzés elindítása. A nagy kérdés, hogy kiket tudunk a képzésekre küldeni, mert az alapszervezeteink nagy része a munkahelyeken szerveződik, oda pedig ritkán vesznek fel fiatalt. Rövid időn belül bizonyítanunk kell, hogy ez a fúzió a tagok érdekét is szolgálja.
– Elindult a választási kampány. A szakszervezeteknek lehet ebben szerepük?
– Nagyon észnél kell lennie az új szövetségnek a politizálással, főleg a kampány idején. A tagság nagyon összetett, tükrözi hazánk lakosságának politikai sokszínűségét. Nem lenne jó, ha ez törésvonalat jelentene, nem a különbözőségeket, hanem az azonosságokat kell keresni. Munkavállalói érdekképviselőkként elvárásokat kell megfogalmaznunk a mindenkori hatalommal szemben. Kíváncsinak kell lennünk a foglalkoztatáshoz kapcsolódó valamennyi körülményre, a pártok elképzeléseire.
Kun J. Erzsébet
Portré rovatunkat támogatja:
