Akinek nincs empátiakészsége, az ne legyen szakszervezeti vezető – ez a hitvallása a Vasasszakszervezet 60 éves elnökének, aki eddigi életútján végigjárta az érdekvédelmi munka összes lépcsőfokát. A tavaly decemberben alakult Magyar Szakszervezeti Szövetség elnökségi tagja úgy véli, aki munka után nem zuhanyozott együtt a piszkos ruhájukból kibújt társaival, és nem hajtott le velük egy pohár sört, nem igazán ismeri a gondjaikat se.
Ezt a gondolkodást megalapozta, hogy egy ízig-vérig iparos családba született Szentsimonban, egy Ózd melletti kis faluban 1953. szeptember 17-én. A nagyszülők és az édesapja is a kohászatban dolgozott, a három fiútestvérnek azonban könnyebb sorsot szántak, és arra ösztönözték őket, hogy tanuljanak, képezzék magukat, hogy ők többre vigyék. Egyenes út vezette a diósgyőri kohó- és öntőipari technikum kohász szakára, s bár technikusként végzett, az Ózdi Kohászati Művek finomhenger üzemében egyszerű melósként kezdett dolgozni, három műszakban. A munkás élet az Acélműben a tüzeléstechnikánál folytatódott. Egy év múlva azonban barátai – közöttük mai felesége – a Diósgyőri Gépgyárba csalogatták, ahol óriási hagyományai voltak a munkásmozgalomnak. S bár maradt a szakma közelében, gyakorlatilag itt kezdődött a mozgalmi élete, ami a mai napig is meghatározó számára.
– Az természetes volt, hogy az ifjúsági mozgalomban már középiskolás koromban is részt vettem, és ezt folytattam a munkahelyemen is. Az igazi szakszervezeti indíttatásom mégis csak Ózdon történt, ahol édesapámmal egy műszakban dolgoztam. Egyik éjszakás műszak után azt mondta, fiam, most nem megyünk haza, mert találkozunk Horváth Feri bácsival. Ő volt a gyárban az egyik főbizalmi, apám meg az ő területén a bizalmi. Leültek velem beszélgetni. Feri bácsi azt mondta, apád is szakszervezeti bizalmi, lépj be te is. Egy jó közösségbe kerülsz, ahol segítünk egymáson, szolidárisak vagyunk egymással. Fél óra múlva aláírtam a belépési nyilatkozatot. 1973-at írtunk akkor, de ma is azt mondom, modernebb eszközökkel, de így kellene megnyerni a mozgalomnak a fiatalokat. Amikor átkerültem a DIGÉP-hez, rövidesen én képviseltem a mintegy 2500 fiatalt a vállalati szakszervezeti tanács ülésein, majd az apparátus tagja lettem. Ott tanultam meg: a szakszervezet olyan, mint a levegő, akkor tudod meg, amikor nincs. Innen egyenes út vezetett az úgynevezett függetlenített, profi munkához. Egyre több olyan feladatot kaptam, amelyekkel felkeltettem az akkori vasas, a Vas-, Fém- és Villamosipari Dolgozók Szakszervezete Borsod megyei vezetőjének a figyelmét is: utódjának nézett ki. Amikor 1990-ben, a rendszerváltozáskor nyugdíjba vonult, ő és a budapesti „káderesek" meggyőztek arról, hogy vállaljam el a megyei szervezet titkár munkáját.
– Az ország életében izgalmas időszak volt ez, a munka világát is jelentősen átrendezte. Hogy élte meg, hogy egykor biztosnak vélt munkahelyek szűntek meg, több százezer ember megélhetése került veszélybe?
– 1989-ben a Vasasszakszervezet kongresszusa új vezetést választott, azt követően engem az új struktúrában a szövetség megyei titkárának választottak meg. Akkor már lehetett érezni, hogy a „magyarországi Ruhr-vidék" – a kohászat, a gépgyártás, a bányászat, a vegyipar – is átalakul. A folyamat az Ózdi Kohászati Üzemek szétdarabolásával, majd bezárásával kezdődött. Új fogalmakkal kellett ismerkednünk, mint felszámolás, csődegyeztetés, demonstráció, figyelmeztető sztrájk. Ezeket elsőként mi kezdtük. Utólag bevallom, nem túl profi módon. Akkor jártam a közgazdasági egyetem vállalatvezetés-szervezési szakára. Az ott tanultakat rögtön tudtam a gyakorlatban is hasznosítani. Sok esetben még a gazdasági vezetőnél is felkészültebb voltam a tárgyalásokon, az életben is jól vizsgáztam például konfliktuskezelésben vagy szervezésben. Nagyon nehéz és fájdalmas időszak volt ez, mert a sok keserűség mellett rádöbbentünk arra is, hogy az akkori szakik egymás ellenségei lettek. Sorskérdés lett ugyanis, hogy kit küldenek el és ki marad. Nekem különösen nehéz volt ezt végigélni, hiszen sajnos a testvéreim, a rokonaim is megismerték a munkanélküliséget, a szegénységet, és volt, akinek az élete tragédiába torkollt a kilátástalanság miatt. Bár sok esetben jó érzékkel tudtam kezelni a problémákat, magam is számtalanszor keserű szájízzel mentem haza, mert nem tudtam segíteni. Közben a fővárosi központból is azt várták tőlünk, hogy tartsuk meg a tagokat, és találjunk a problémáikra megoldást. Nagy volt a kihívás, hiszen akkoriban a munkanélküliség 27 százalékra felkúszott, amire mi úgy feleltünk, hogy megalapítottuk a vasas munkanélküliek alapítványát, és különböző oktatások, képzések, tréningek szervezésével próbáltuk a tagjainkat megtartani a munkaerőpiacon, ebben egyébként a vasas mindig is erős volt. Ennek ellenére a gyárbezárások miatt a taglétszámunk drasztikusan csökkent, ezért a szervezeti struktúránkat is át kellett alakítani. 1993-ban régiós szervezeteket hoztunk létre, engem az észak-magyarországi régió irányításával bíztak meg: regionális ügyvivő lettem. A szakszervezetünk 1999-es tisztújító kongresszusa előtt többen úgy gondolták, magasabb funkció betöltésére is alkalmas lehetek, ezért meggyőztek, hogy jelöltessem magam az elnöki posztra. Erre a tisztségre azonban csak öt év múlva kaptam bizalmat, addig alelnökként dolgoztam a Vasasszakszervezetben. Elnökként a második ciklusomat töltöm. Ezt a munkát azonban csak a nyugodt családi háttérrel tudom végezni, amelyben kiemelkedő szerepe van a feleségemnek, aki azért, hogy felköltözhessünk a fővárosba, feladta a munkáját. Korábban a Gáz- és Olajszállító Vállalatnál dolgozott műszaki rajzolóként, később szerkesztőként, majd titkárnőként. . Fontos számomra, hogy a ma már diplomás két lányom is támogatja elhivatottságomat. A családom támogatása nélkül semmilyen eredményt nem tudtam volna elérni, hiszen a szakszervezeti tagoktól arra kaptam bizalmat, hogy személyesen vegyek részt az emberek problémáinak megoldásában, és ez azzal jár, hogy gyakran vagyok távol akár hosszabb időre is az otthonomtól.
– Mennyire csapatjátékos, a kollégáit, az apparátust bevonja a döntések előkészítésébe, meghozatalába?
– 1990 óta a munkám 90 százalékában valamilyen konfliktusra vagy gondra kellett közösen megoldást találnunk. Azt mindig igényeltem, hogy a kollégáim elmondják véleményüket a felmerülő kérdésekről. A saját álláspontomat a mai napig megütköztetem az övékével.
– Több mint három évtizedes tapasztalattal a háta mögött hogy látja, miben változott meg a szakszervezet szerepe a társadalomban?
– A rendszerváltás előtt a szakszervezetnek nagyon szorosan együttműködő és transzmissziós szerepe volt. Az elvárás az együttműködésre továbbra is megmaradt, de ma már vállalni kell az ütközést is, mert jellemzően nem azonosak az érdekei adott vállalat tulajdonosának vagy a menedzsmentnek és a munkavállalóknak. Abban azonban mindannyian érdekeltek vagyunk, hogy a cég működőképes legyen, foglalkoztasson, bért fizessen és minél nagyobb eredményt érjen el, mert akkor többet lehet elosztani. És ma itt jön be a szakszervezet szerepe: hiába van meg az eredmény, a tulajdonos, a munkáltató „csak úgy ezt nem adja". Ki kell harcolni, hogy a munkavállaló is részesedjen a munkájával elért javakból. Ennek két útja lehet. Az első, aminek a híve vagyok, és „be is jön", hogy szakértelemmel, érvekkel igyekezzünk meggyőzni a másik oldalt, úgy, hogy megállapodás legyen. A másik út, hogy ha erre szükség van, demonstrációt, sztrájkot szervezek, hogy felhívjam a nyilvánosság figyelmét a problémára. Az elmúlt 30 évben megtapasztaltam, hogy a „másik útnak" óriási a szerepe abban, hogy a társadalomhoz eljusson, itt munkavállalók bizonyos csoportjának nyomós oka van arra, hogy a követeléseiért kiálljon. Ez azonban egység, összefogás, szolidaritás nélkül nem megy. Ez ugyan 110 éves szlogen, de száz év múlva is érvényes lesz.
– A múlt év végén a versenyszféra két meghatározó konföderációja, az Autonóm Szakszervezetek Szövetsége, a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége és a közszféra szervezett dolgozóit képviselő Szakszervezetek Együttműködési Fóruma az egyesülés mellett döntött. Mitől lesz más az új konföderáció, mint az alapítók?
– Az alapértékek természetesen nem változhatnak, és ezt a programunkban is vállaltuk. El kell azonban ismerni, hogy nemcsak a felismerés vezetett ide bennünket, hogy a hatékony érdekérvényesítéshez elkerülhetetlen az erőink egyesítése, hanem a kényszer is. A hatalomnak is köszönhetjük, hogy „összetolt" bennünket, mert külön-külön nem tudnánk már olyan erőt képviselni, amivel hathatós eredmény érhető el.
– Egzisztenciális félelem miatt egyre kevesebben vesznek részt a különböző szakszervezeti akciókon. Mi változik konföderációk egyesülésével?
– Egyes területen valóban pártpolitikai félelem is fellelhető. A szakszervezet elsősorban az egzisztenciális érdekeket próbálja kezelni. Jó példaként tudom említeni a Dunaferr-t, ahol a munkavállalók felvállalták, hogy beszüntetik a munkát, amikor azt látták, hogy veszélyben van a munkahelyük. Bebizonyították, hogy össze kell fogni, hogy valami történjen. A Magyar Szakszervezeti Szövetség megalakulását jelentő új „minőség" abban is fellelhető, hogy a verseny- és a közszféra egy nagycsaládot alkot, amire az európai szakszervezeti mozgalomban nem igen van példa. A tulajdonosi, irányítói struktúra a jövőben se változik, a szakszervezet előtt viszont egy új kihívást jelent, hogy a két munkavállalói kör képes legyen egymás érdekében fellépni, tevőlegesen is szolidaritást vállalni. 1990-től nagyon sok sztrájkbizottságában vettem részt, de sok esetben hiányoltam más szakszervezetek szolidaritását. Ma már kevés a szolidaritásról biztosító email vagy faxüzenet, oda kell állni mindannyiunknak akkor is, ha a bányászok, vagy ha a szociális ágazatban dolgozók vonulnak az utcára, esetleg sztrájkolnak. Rá kell ébreszteni a szervezett dolgozókat arra, hogy akkor is mozdulni kell, ha nem rólam van szó, mert lehet, hogy holnap már rólam lesz szó.
– Az egyesült konföderációk közül csak az MSZOSZ a tagja a Versenyszféra és a Kormány Konzultációs Fórumának. Ez nem jelent majd problémát?
– Az egyesüléssel is azt szeretnénk üzenni, hogy át kell alakítani a párbeszéd jelenlegi intézményrendszerét, és a változtatást az elnevezésében is érzékeltetni kell. Ennek követelésére is alakult meg a szervezetünk, hiszen nemcsak a felismerés, az anyagi kényszer, hanem a politikai ráhatás, a párbeszéd hiánya is ösztönzött bennünket arra, hogy egyesíteni kell erőinket. Idő van, hiszen a választások előtt vagyunk. A konszenzussal elfogadott programunkban is megfogalmaztuk, hogy nagy az ország sorsának alakulása iránt érzett felelősségünk, és ezért is ki kell harcolnunk, hogy ott lehessünk a munkavállalókat érintő kérdésekről folytatott tárgyalásokon. A pártsemlegességet azonban erőteljesen hangsúlyoznunk kell.
– Az MSZSZ alakuló kongresszusán azt mondták, átmeneti időre választották meg a vezetőket és az elnökséget, amelynek ön is tagja lett. Meddig tart az átmeneti idő?
– Amíg a Fővárosi Bíróságon nem jegyzik be az új szervezetet, az alapítók önállóan működnek. A mostani politikai környezetben nincs hatásunk arra, hogy jogilag mikor jegyzik be az MSZSZ-t. Amíg ez nem történik meg, számos feladatot el kell végeznünk. Még nem állítottuk fel az új munkaszervezetet, és bár az alapdokumentumot már elfogadtuk, a következő kongresszuson azt várhatóan ki kell egészíteni. Ezen is dolgozunk közösen mint ahogy azon is, hogy megtaláljuk a legalkalmasabb személyt a szövetség élére. Nincs egységes kommunikációnk, ki kell alakítani az új székhelyet, és egy olyan oktatási-képzési bázist is létre kell hozni, amely alkalmas lesz az új kihívásoknak is megfelelő szakszervezeti tisztségviselők képzésére. Egyébként a szakszervezeti vezetés minden szintjén magam is mindig igyekeztem a tudásomat megújítani. a meg A nemzetköz A nemzetközi szervezetek meghívásait úgy fogadtam el, hogy a kongresszusaikon elhangzottakat felhasználom az itthoni munkám során. Ráadásul 50 éves koromban újra egyetemista lettem, a Corvinus Egyetemen vállalatvezetés-szervezés mellett humán menedzser szakon is diplomát szereztem. Ez óriási biztonságot ad ahhoz, hogy amikor akár egy gazdasági vezetővel vagy egy HR-essel tárgyalok, kész legyek a konstruktív vitára.
– Kétségtelen, hogy jól tájékozott a munka világának bonyolult kérdéseiben, és az is, hogy az érdemi vitákhoz a tapasztalataiból meríti a muníciót. A mozgalmi munka melletti kevés szabadidejében hódol valamilyen hobbinak?
– A borászkodás mindig vonzott. Bár a fővárosban élek, Borsodban megvan a házam, a telkem, a pincém van, ahol a barátaimat mindig szívesen látom, hogy megkínálhassam őket a hordóból felszívott vörös vagy fehér borommal. Az ilyen találkozásokra ma még kevés az időm. Ha az időm engedi, szívesen horgászom. Az utóbbi időszakban olyan ajándékokat kaptam a családomtól, hogy elmondhatom, fél profi horgász lettem.
Kun J. Erzsébet
Portré rovatunkat támogatja:
