Júliusban lesz ötven éve, hogy Budapesten megszületett, pontosabban július 18-án kerül majd az ötven szál gyertya a születésnapi tortára. A rák jegy szülötte, ezért is volt mindig meghatározó számára a család. Édesanyja női fodrász volt, édesapja Nyíregyházáról költözött még egészen fiatalon a fővárosba, előbb egy asztalosipari cégnél, később a hajógyári öntődében dolgozott, majd raktáros lett az Agrokernél. Egy szerencsétlen orvosi műhiba szakította el a munkától, fiatalon rokkant nyugdíjas lett, így onnantól életét és idejét „egyke” lánya töltötte ki, alapos menetrendekkel készültek az iskolára, pályaválasztásra, ami rengeteg fejtörést okozott. A szülők a tágabb családi példákat látva nem akarták, hogy Andrea cukrász legyen, de az egészségügyet sem gondolták egy nyugodt és sikeres jövőnek.

Úgy döntöttek, hogy gimnáziumba kell menni, és tovább kell tanulni, aztán majd kiderül, merre viszi Andreát az élet. És nem tévedtek, lányuk, miután a Petőfi Sándor Gimnáziumban leérettségizett és a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskolán földrajz-könyvtár szakon diplomát szerzett, később rátalált arra, ami az élete lehet: a munkaügyi kapcsolatok, amit a Corvinus Egyetemen emberi erőforrás menedzsment szakán tanult. A szakszervezeti mozgalomba a rendszerváltozás idején került. A Szakszervezeti Ifjúsági Szövetségnél lett alkalmazott, 1992- ben pedig titkár. Alelnöke, majd elnöke volt a Ruházatipari Dolgozók Szakszervezetének, az MSZOSZ alelnöki tisztségében második ciklusát tölti.

Amennyire meghatározó volt számára mindig is a család, a sors furcsa fintora miatt saját családi életében a szülői mintát kevés ideig követhette. Társát korán elveszítette, és egyedül nevelte fel ma már sikeres cukrász lányát. Kevés szabadidejében nem éppen női hobbinak hódol: oszlopos tagja volt az MSZOSZ horgász csapatának, szívesen barkácsol, házuk méretre készült bútorait maga készítette, ugyanakkor azért szíve a konyhába is húzza, szívesen készít süteményeket, kedvenc kutyája is meghatározó része az életének, de nem hagyna ki egyetlen LGT koncertet sem, persze a küzdőtéren „bulizva".

– Miért hagyta, hogy a szülők döntsenek a pályaválasztásáról?

– Mint minden elsőgenerációs diplomást nevelő családban, úgy gondolták a szüleim, hogy nekem sokkal könnyebb lesz az életem, ha tanulok, és nem a szakmunkás létet választom. Édesapám egyik húga gyógyszerész, ezért nekem is ezt a pályát gondolták ki. Bár a kémia nagyon távol állt tőlem mindig, nem nagyon vitatkoztam, mert akkor az volt a rend, amit a szülők megmondtak. Harmadikos gimnazistaként döbbentem rá arra, hogy a gimnáziumi érettségi nem jó semmire. Kitaláltam, hogy földrajz-matematika szakos tanár leszek. A felvételi előtt derült ki, hogy a matematika helyett mást kell választanom. Ez a biológia lett, de kevés időm maradt a felkészülésre. Természetesen első próbálkozásra nem is vettek fel a főiskolára, ezért munkát kerestem. Képesítés nélküli óvónő lettem a BKV Budakeszi úti óvodájában, amit nagyon szerettem. Egy speciális világot ismertem meg, a BKV-s létet, ami azt jelentette, hogy a pici gyerekeket hajnalban beadták az óvodába, hogy a szülők üzemkezdésre beérjenek a remizbe. Váratlanul ért, amikor szembesültem azzal, hogy a munka világa igazából nem olyan laza, lötyögős, mint amilyennek az iskolapadból tűnik.

– Ezért is döntött úgy, hogy a következő felvételinek nekifut?

– Abban az időben sajátos helyzet volt: nagyon sok volt a gyerek és kevés a tanító. Rengeteg képesítés nélküli pedagógus dolgozott a szakmában, ami tarthatatlan volt. Az illetékesek ezért egy speciális tagozatot indítottak el a Budapesti Tanítóképző Főiskolán, egy tanévbe sűrítették a legszükségesebb tananyagot. Aki vállalta, egy év nappali képzés után iskolában dolgozhatott, a további két évet pedig levelező tagozaton végezte el. A tanárképzőről engem is a speciális tagozatra irányítottak, ahol el is kezdtem a hallgatói életet, bár tisztában voltam vele, hogy jó tanítónő nem lesz belőlem, hiszen problémáim vannak a készségtárgyakkal, nem tudok például énekelni. A vágyam az volt, hogy földrajzot taníthassak. Gondoltam egy merészet, leléptem a főiskoláról. Otthon ezt nem mertem elárulni, a gimnáziumom iskolatitkárához rohantam, aki anyánk helyett anyánk volt a suli idején, hogy Jutka néni, baj van. Ő azt mondta, hogy ebből cirkusz lesz, gyorsan munkahelyet kell találni. Felhívta a lányát, aki maszkmester volt a filmgyárban, és másnap már ott dolgoztam. A családom összes álmát romba döntöttem ezzel a lépéssel, de nagyon szép időszaka kezdődött az életemnek. Csodálatos emberekkel találkoztam. Megcsapott a mozdony füstje, csak egy ugrás választott el attól, hogy egy „sehova nem megyek innen" létté váljon. Közben megérkezett a szerelem is, a későbbi férjem is ott dolgozott a filmgyárban. Olyan csodálatos embereket látni munka közben, mint például Dajka Margit, teljesen elvarázsolt, a továbbtanulásról el is feledkeztem, életem később párja azonban elővett, hogy mégis csak tanulni kellene. Biztatására utánanéztem, hol lehet levelező tagozaton földrajzot tanulni. Földrajz csak könyvtár szakkal párosítva indult, így kerültem a nyíregyházi főiskolára. A felvételire nem mentem volna el, ha Gábor fel nem rak a vonatra.

– Hogy tudta összeegyeztetni a főiskolai kötelezettségeit a filmgyár nem szokványos időbeosztású világával?

– Egy idő után el kellett dönteni a jövőt. Lehetőséget kaptam, hogy a józsefvárosi Erdélyi utcai általános iskolában egy gyesre ment tanárnőt helyettesítsek. Ott dolgoztam egy tanéven át, de aztán a gyeses kolléganő visszajött, nekem meg nem volt hova mennem, mert már egyik iskolában se volt hely. Ismét a véletlen sietett a segítségemre. Egy régi népzenész ismerőssel, akivel még filmgyári koromban Zánkán üdültettünk gyerekeket, egy étteremben beszélgettünk, ahol csatlakozott hozzánk egy zenész kollégája. Miután kiderült, hogy állást keresek, sőt könyvtár szakos is vagyok, az ismerős azt mondta, az egyik főiskolán a veje médiatárat tervez összerakni, a gyűjtemény kialakításához, és a tanszékek tematikájához igazodó módszertani ajánlások készítéséhez munkatársat keres. Ez az intézmény a Politikai Főiskola volt, amelynek az informatikai és oktatás-módszertani osztálya készült kialakulni 1985-ben. Video stúdió épült, oktatófilmek, szemléltető anyagok készítésére alkalmas modern eszközökkel, amelyeket a tanárokkal is meg kellett szerettetni. Nagy kihívás volt ez nekem, de nagyon hálás feladat, ráadásul nagyon jó csapat állt össze. Ancsel Évával és Montagh Imrével oktató filmet csinálni különleges élmény volt. Ez a boldog időszak addig tartott, amíg az aktuális politika úgy nem döntött, hogy az 1989-90-es tanév az utolsó, a Politikai Főiskola megszűnik.

– Közben megszületett a lánya.

– 1987-ben jött Eszter, akivel mindössze egy évet voltam otthon. Ha belőlem nem is, a lányomból cukrász lett, az első süteményét négyévesen sütötte. Ő céltudatosan ötödikes korától cukrásznak készült. Bár sosem beszéltünk otthon az én régi vágyamról, neki első perctől ez a szakma volt az álma, lehet, hogy ez is genetika? A saját tapasztalataim alapján nem szóltam bele a pályaválasztásába, annyit mondtam, az a fontos, hogy amit csinál, azt akarja jól csinálni, és abban legyen a spiccen. Nagyon büszke vagyok rá, hogy ez sikerült. A Gundelben végzett. Kilencedikes korától Osváth Babi néninél tanulta a szakmát Diósdon, először iskola mellett önszorgalomból, majd érettségi után a szakképző évek alatt a szakképzés részeként. Országos Tanulóversenyen szabadult, gyönyörű dísztortákat és finom sütiket készít, ma már csak a barátok és a család örömére. Ma egy csokoládé manufaktúra üzemvezetője.

– A Politikai Főiskoláról merre vezetett az út?

– Az ELTE kapta meg az objektumot, és hirtelen mi is ELTE-sek lettünk. Az egyetem ugyanis úgy döntött, hogy átveszi a komplett informatikai és oktatás-módszertani csapatot. Rövidesen kiderült, hogy nem gondolták végig, mit is akarnak tőlünk. Nehezen viseltem, hogy bementem a munkahelyemre, eltöltöttem a napot, aztán hazamentem, semmi dolgom nem volt, csak hogy ott legyek. És megint jött a véletlen. Összetalálkoztam egy gyerekkori barátommal, akihez középiskolás koromban külön angolra jártam, és aki az MSZOSZ nemzetközi osztályán dolgozott. György Károlyról van szó. Megemlítette, hogy az ifjúsági szervezetbe olyan munkatársat keresnek, aki ismeri a szakképzést, és aki bevállalná a fiatalokkal, főleg a szakmunkás tanulókkal való foglalkozást. Azt mondtam, nekem mindegy, csak csináljak valami értelmeset, mert megbolondulok a céltalan semmittevésben, ami körülvesz. Átmentem a Dózsa György út 84/b-be Széles Sándorhoz, az akkoriban alakult Szakszervezeti Ifjúsági Szövetség titkárához, aki elmondta az elképzeléseit a szakmai munka felépítéséről. Tetszettek az elgondolásai. Hozzá kell tenni, hogy ez a rendszerváltozás utáni törvényalkotás időszaka volt, amibe mindenki, aki tehette, igyekezett bedolgozni. Akkoriban alakult ki a foglalkoztatási törvény, a munkavilágával kapcsolatos számos új jogszabály, és akkor jött szembe először igazából az a probléma, hogy rengeteg munkanélküli lett, és azt se látta senki, hogy mi lesz a pályakezdő fiatallal, ha kikerül az iskolapadból. Úgy láttam, hogy van feladat, és értelmes, jó dolgot lehet csinálni.

– Tehát véletlenül került a szakszervezeti mozgalomba is.

– A szakszervezet nem állt tőlem messze, mert az apai nagyszülők, akiknél a nyaraimat tölthettem, régi szocdemesek voltak, és igen aktívan részt vettek a munkahelyükön a szakszervezeti munkában is. Az pedig természetes volt, hogy az első BKV-s munkanapomon megkérdeztem, hol lehet belépni a szakszervezetbe. Nagyon örültem, amikor megkaptam a tagságomat igazoló első kék könyvemet és az első bélyeget, és nem azt kérdeztem, hogy mit ad nekem a szakszervezet. Nem volt kérdés, hogy oda kell tartoznom. Mint ahogy az is természetes volt, hogy az újabb munkahelyeimre a szakszervezeti kartonommal együtt vittem a tagkönyvemet és kerestem a szakszervezetet. A közösségi munka már gimnazistaként megfertőzött, a gimnázium és a KISZ I. kerületi csapatában részt vettem számos kulturális rendezvény szervezésében, a filmgyári szakszervezet aktivistájaként pedig gyerekeket kísértem nyaralni.

– Tanárnak készült, nem bánja, hogy nem a katedrát választotta?

– Óraadó tanárként már a Politikai Főiskola mellett is tanítottam egy vasas iskolában, ismertem a szakmunkás tanuló gyerekek gondjait, problémáit. A SZISZ-ben is sok volt a fiatal, közülük ma többen is – például Rabi Ferenc, Székely Tamás – szakszervezeti vezetők. A szakszervezeti mozgalom átalakulásakor próbáltuk megtalálni a helyünket, a szakszervezeti törvények kapcsán kialakult acsarkodásban, huzakodásban valamiféle híd szerepet betölteni. Akkor a fiatalokkal való foglalkozás minden szervezetben evidencia volt, aztán egy időre elvesztették a kedvüket, és talán most próbálják újra megszólítani az ifjú generácót. Amikor 1990-ben a SZISZ-hez kerültem, még 152 ezer 35 évesnél fiatalabb tagja volt, három évvel később már csak 50-60 ezren lehettek. Szinte nem volt olyan ágazat, az MSZOSZ szerveződési területén biztosan nem, ahol ne lettek volna tanulói alapszervezetek, amelyek már az iskolapadban nevelték a leendő szakszervezeti tagságot. Rengeteg lehetőség kínálkozott, a sportrendezvényektől a munka világára felkészítő programokig. A SZISZ-esek is dolgoztak azon, hogy kormányrendelet szülessen például a pályakezdők elhelyezkedését segítő programról, a gyakornoki foglalkoztatásról, a képzőhelyen történő továbbfoglalkoztatásról, hogy a fiatalok valamiféle aktív eszközökkel találkozva eséllyel indulhassanak el az életbe. A ’90-es évek jó időszaka volt az ifjúsági szervezetnek, mert hasznos dolgokat csináltunk, eredményeket lehetett elérni. A középiskolásokat is meg tudtuk nyerni a programokkal, mert eltűntek a régi közösségi élmények, újak pedig nem lettek.

– Partnernek tekintették az ifjúsági szövetséget?

– Az ágazati szakszervezetek is sokkal intenzívebben foglalkoztak a fiataljaikkal, mint ma. Az országos érdekegyeztetésben résztvevő MSZOSZ tárgyalócsapata is sok kérdésben támaszkodott a SZISZ-ben kialakult szakértői véleményekre. Hozzáteszem, nagyon sok olyan fiatal dolgozott velünk, akiknek egyébként máshol munkahelyük volt. És a politika is másként tekintett az ifjúsági szakszervezetre, amelynek a rendszerváltozás utáni első kormányzati ciklusban is meghallgatták javaslatait a munka világát meghatározó törvények előkészítésekor. Sőt, egy jelentős részét be is fogadták. A Horn-kormány gyermek és ifjúsági érdekegyeztető tanácsot hozott létre, amely a rendszerváltás óta talán érdemben a legtöbbet foglalkozott az ifjú generáció problémáival. Ott voltak mindazok a támogató szervezetek, a nagycsaládosoktól a fogyatékkal élőkig, amelyek a korosztályt segítették, ott voltak a gyermek és ifjúsági korosztályt tömörítő szervezetek, és az akkori parlamenti pártok ifjúsági szervezetei is. Nagyon sok ügyben volt fogadókészség a tőlük jövő véleményekre, javaslatokra.

– Volt, amit azért kudarcként könyvelt el?

– Kudarcot a Bokros-csomaggal kapcsolatban éltünk meg, a jövedelemtesztes családi pótlék ügyében, illetve a nyugdíjrendszer átalakításában. Mi nem voltunk igazából ellene a magánnyugdíj-pénztárnak, viszont a kötelezőségének igen. A szakszervezetek számára igazából példaadásnak szántuk, hogy a tisztségviselők megválasztásánál legyen korhatár megkötés, de ez sajnos nem harapózott el a gyakorlatban.

– SZISZ-esként azt tervezte, hogy szakszervezeti karriert épít?

– Az ifjúsági szakszervezetben csak 35 év alattiak lehetnek tagok, tisztségviselőnek sem lehet idősebb személyt választani. Én abban az évben töltöttem be a 35. évemet, amikor lejárt a második hároméves ciklusom. Kerestem a helyem, és be kell vallanom, nem a mozgalomban, mert egy karrierívet megtervezni, életpálya modellt építeni a szakszervezeti mozgalomban jellemzően nem lehet. Ez is ugyanolyan munkahely ebből a szempontból, mint a többi. Állásinterjúkra jártam 1998-ban, amikor az MSZOSZ akkori alelnöke, Wittich Tamás, aki a Ruházatipari Dolgozók Szakszervezetének elnöke is volt, azzal keresett meg, hogy szeretné, ha szakértőként dolgoznék a ruhásoknál. Elvállaltam, és csatlakoztam a már jól összeszokott stábhoz, akik közül többekkel már korábban is együtt dolgoztam különböző MSZOSZ- es bizottságokban. Mindig is úgy gondoltam, hogy szakszervezetet nem lehet elefántcsont toronyból csinálni, csak úgy, ha ott vagyunk az emberek között, és kívülről igyekszünk segíteni a munkájukat az üzemekben. Nem telt bele sok idő, hogy megfordultam valamennyi ruhagyárban, és elég gyorsan elterjedt, hogy közvetlenül felhívhatnak, megkereshetnek a dolgozók a gondjaikkal. Egy év múlva, a soros kongresszuson ezt a munkát úgy hálálták meg, hogy alelnökké választottak, és azzal bíztak meg, hogy vigyem tovább a korábbi szakértői területet is, ami az érdekvédelmet, a munkajogot, a kollektív szerződéseket, a munkahelyi konfliktusok kezelését jelentette. Feladat volt bőven, hiszen abban az időszakban kezdett visszaütni az, aminek korábban még nagyon örültek, hogy a magyar cégek átálltak a tisztán bérmunkára. A szakszervezet is hiába hangoztatta, hogy meg kell gondolni ezt a dolgot, mert nagy kiszolgáltatottságot jelent. Nem akarták belátni, mint ahogy azt se, hogy ahogy jön a sok munka, úgy megy is. Sorra dőltek be azok az üzemek, amelyek korábban még több ezer embert foglalkoztattak. Nagy baj, és engem kifejezetten zavart, hogy hanyatlani kezdett a ruhaipari szakmunkásképzés, és ez azt jelentette, hogy elenyésző számú fiatal kerül a ruhaipar környékére. Ez oda vezetett, hogy egy idő után az ipar átállt a betanított munkások foglalkoztatására, a keresetek meg megrekedtek a minimálbér környékén. Sikerült ugyan kiharcolni a szakmunkás bérminimumot, de az annak járt, akinek a feladata elismerten szakmunkát igényelt.

– A nagy ruhagyárak szinte teljesen eltűntek, a kisebb varrodákban hogy működik a szakszervezet?

– Én a nagy, mamutszervezetekben hiszek, mert úgy gondolom, hogy a szakszervezetnek erősnek kell lenni. Ezért is próbálkoztunk már régóta a könnyűipari szakszervezetek integrációjával, de a próbálkozások mindig a kezdeményezéseknél maradtak. Aztán 2004- ben, amikor a ruhás szakszervezet elnökévé választottak, világosan láttam, hogy ha igazi érdekképviseletet akarunk, össze kell állnia több szervezetnek. Az lenne az ideális, ha az ipari szakszervezetek állnának össze, mert nagyjából ugyanaz az érdekszféra, és nagyjából ugyanazok a gondok feszítik az ágazatokat, akkor is, ha sok esetben mások a jövedelmi és a munkavégzési körülményeik. Nem sokkal ezután arra jutottunk a textilesekkel és a bányászokkal, hogy el kell kezdeni az összerendeződést. Több szervezet is jelezte egyébként, hogy van ebben érdekeltsége, de mi úgy gondoltuk, nem várunk tovább. Az én elnökségem nem nyúlt túl hosszúra a ruhásoknál, de az ott töltött időm nagyobbik része az integráció előkészítésével telt. Az alapszervezeteink és a tisztségviselők is megértették, hogy nem húzódhat tovább a folyamat, mert a szervezetek felélik a tartalékaikat, és az nem egy érdekvédő magatartás, hogy az utolsó lekapcsolja a villanyt. A nagy szervezeteknek van csak esélye arra, hogy a kisebb foglalkoztatóknál dolgozókat is védhesse.

– Az integráció létrejöttét mégsem várta meg, továbblépett, egyenesen az MSZOSZ alelnöki székébe ült.

– Ez nem egészen így történt. 2006-ban Wittich Tamás elnök eltávozott az MSZOSZ-ből, közeledett a kongresszus, és a jelölő bizottságban felvetették azt a javaslatot, hogy jelöljenek alelnöknek. Nem fogadtam el az ajánlatot, és ennek az egyik oka éppen az integráció helyzete volt. Az MSZOSZ-ben ugyanis szigorú szabály volt, hogy a vezető csak egy lovon ülhet egyszerre. Én pedig el akartam vinni az integrációig a ruhásokat. A kongresszus első körében nem sikerült alelnököt választani, ezért újra megkerestek az ajánlattal, amire azért mondtam igent, mert tudomásul vették, hogy az integrációig párhuzamosan töltöm be a két tisztséget.

– Az integráció példaértékű, hiszen alakul az ipari szakszervezet. Segíti ezt a munkát?

– Elég rendes a mozgolódás. Mindenkinek fel kell ismerni, hogy ezeket a folyamatokat fel kell pörgetni. Tudomásul kell venni, hogy a kisebb méretű szervezetekben nincs megfelelő érdekérvényesítő képesség. Több kollégával is vitatkozunk azon, hogy erősíteni kell a szakszervezetek területi szerveződését, nem a konföderációk, hanem a szakmacsoportok területi jelenlétét, hiszen az elaprózott munkahelyek és az egyre kevesebb függetlenített tisztségviselő okán nagyon nagy szükség lenne arra, hogy a helyi konfliktusok kezelésében egy kívülről jövő ember vegyen részt, aki talán objektívebb is tud lenni, és a munkáltató nem tud rá pressziót gyakorolni. A kisebb cégeknél dolgozók is másképp lennének védhetők, és talán eljutunk az ábrándképemig, hogy sokkal több kiterjesztett kollektív szerződést lehet majd kötni.

– Életben tudnak maradni a szakszervezetek, ha kijönnek a munkahelyekről, hiszen már ma sincs meg a régi presztízsük?

– A munkahelyeken bent kell maradni, de lehetőséget kell nyitni a kisebb létszámú munkahelyeken dolgozóknak is az érdekvédelemre. Ki kell alakulnia egy tudatformának, a munkavállalói tudatnak, a munkás öntudatnak - ha úgy tetszik, ami azt üzeni, hogy kiállok magamért, álljunk ki egymásért. Ma az emberekben nagy a bizonytalanság, a félelem a munkahely elvesztése miatt. Döbbenetes tapasztalat volt, amikor elindítottuk az új munka törvénykönyve bevezetése kapcsán a Ne írd alá! kampányunk kék számát. A betelefonálók jelentős része rácsodálkozott, hogy lehet hova fordulnia, ha gondja van. Szükségük van az embereknek a segítségre, de valamiért keveseknek jut eszébe a szakszervezet. Ez tény.

– A nemzetközi nőnaphoz közeledve adódik a kérdés: miért kevés nálunk a női szakszervezeti vezető?

– A legmagasabb szintet tekintve, a konföderációknál igazi kakukktojás vagyok a főállású alelnöki posztommal, nálunk ráadásul csak egy alelnök van. Máshol is vannak női alelnökök, akik az ágazati munkájuk mellett látják el ezt a tisztet. Az MSZOSZ elnökségében viszont már nagyjából fele-fele arányban vannak a nők és a férfiak. Azt persze nem tudom, a nőknek általában mennyire fontos az előmenetel, hogy vezetői szintekre jussanak, azért alapjában véve a társadalom ma is eléggé hagyományosan gondolkodik a szerepekről. Én azt látom, hogy a nők leginkább úgy vannak vele, hogy ha észreveszik a munkámat, akkor elvállalom a vezetői feladatot is, ha nem, akkor nem tülekszem. Talán nem véletlen, de az elmúlt két- három évben több ágazatban is női vezetőt választottak a leköszönő férfi elnök helyére. Látszik azért, hogy nyit a társadalom és az érdekvédelemben is kiegyensúlyozódnak a szerepek: egyre több nő munkáját ismerik el, hiszen az ágazati szakszervezeti vezetők között ma már több a „gyengébbik" nemhez tartozó, mint valaha. Talán megérezték, hogy mi máshogy fogunk a problémák megoldásához, mint a férfiak.

Kun J. Erzsébet

Portré rovatunkat támogatja: