Baranya megyei paraszt családba született 1940. november 24-én Pécsett. Szülei földművesek voltak. Gyermekéveit egy kis faluban, Kárászon töltötte. Az azóta már korszerűsített parasztházuk a hozzá tartozó kis kerttel és szőlővel ma is megvan. 1959-ben érettségizett a pécsi bányaipari technikumban, 1964-ben a Budapesti Műszaki Egyetem geodézia szakán szerzett okleveles építőmérnök diplomát. Az egyetem elvégzése után meghívták gyakornoknak a tanszékre, az oktatási munka megkezdése előtt azonban az akkori szabályok szerint ipari gyakorlatra küldték a Budapesti Geodéziai és Térképészeti Vállalathoz. Itt három évig ismerkedett a földmérő, térképező szakmával, amelynek rejtelmeit a Fotogrammetria és az Általános Geodézia tanszéken oktatóként osztotta meg a következő évtizedekben a hallgatókkal. Közben, 1967 és 1969 között esti tagozaton gazdasági mérnöki diplomát is szerzett a BME közlekedésmérnöki karán. Fő szakterületei a műemlékvédelemhez kapcsolódó fotogrammetriai felmérések és a térinformatikai eljárások. 1969-ben szerzett egyetemi doktori címet, 1975-ben lett a műszaki tudományok kandidátusa. 1976 és 1989 között egyetemi docens volt, közben Phd fokozatot és habilitációt szerzett, 1989-ben nevezték ki az egyetem professzorává.
2011-ben, 70 évesen hivatalosan ugyan nyugdíjas lett, de továbbra is részt vesz a mester- és a szakmérnök képzésben.
Tudományos munkásságát nagyszámú publikáció örökítette meg: nevéhez felsőfokú szakkönyv, öt egyetemi jegyzet és több mint ötven szakcikk kötődik.
A szakszervezeti mozgalomhoz 1972-ben kapcsolódott, akkor lett a kari titkár helyettese, tíz évvel később pedig már az egyetemi szb titkárhelyettese. 1986-ban választották meg az egyetem szakszervezeti titkárává. Első elnöke volt az 1988-ban alakuló Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezetének, az 1989-ben létrehozott Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülés pedig alelnökévé választották. Az utóbbi két szervezetnek ma már tiszteletbeli elnöke. Felesége egyetemi adjunktusként ment nyugdíjba, kartográfiát, térképkészítést tanított. Ma főállású nagymama.
– Parasztgyerekként hogy került a bányaipari technikumba?
– Ismeretség révén. Az ötvenes években indult felvirágzásnak a bányászat, fejlődött szocialista nagyipari várossá Komló, nyíltak a bányák egyebek mellett Pécsett, Mázaszászváron. A technikum befejezése után a miskolci egyetem bányamérnöki szakára jelentkeztem, ezt azonban időközben Budapestre helyezték, így a Budapesti Műszaki Egyetem építőmérnöki karán kezdtem meg felsőfokú tanulmányaimat. Mire azonban befejeztem, a szakot már földmérésnek hívták, vagyis geodézia szakon szereztem földmérő diplomát okleveles építőmérnökként. Mivel gazdasági mérnöki diplomám is van, két oktatási területen dolgozom jelenleg is.
– Mérnöki tudását az eredeti szándék ellenére nem a bányaiparban hasznosította. Miért választotta inkább a katedrát?
– Visszahívtak az egyetemre, vélhetően az oktatóim is észrevették azt a képességemet, hogy szót értek a hallgatókkal. Nagyon büszke vagyok arra, hogy a hallgatókkal való kapcsolatom nagyon szoros volt mindig. Amikor visszakerültem, még abban az évben megválasztottak az úgynevezett hallgatói földmérő kör tanár-elnökének, és ezt a tisztséget, amely közvetlen kapcsolatot jelentett a hallgatókkal, 1988-ig töltöttem be. Rengeteg szakmai és kulturális programot bonyolítottunk le, beleértve tanulmányi versenyeket, szakmai kirándulásokat. Komoly hagyománnyá vált a mi évfolyamunk által, 1967-ben első ízben megrendezett földmérő szakestély. Az évek során többször voltam konzulense tudományos diákköri dolgozatoknak, diplomatervező hallgatóknak, témavezetője doktoranduszoknak.
– Komoly tudományos munkát is végzett.
– Németül, oroszul beszélek, angolul olvasok. Ez azért is fontos, mert – a magyar mellett – idegen nyelveken is publikáltam szakcikkeimet, szólaltam fel kongresszusokon, konferenciákon. A tudományos munkám a műemlékvédelemhez kapcsolódó korszerű geodéziai és fotogrammetriai felmérésekhez kapcsolódik elsősorban, ebből felsőfokú szakkönyvet is írtam. A gazdasági mérnöki végzettségemet is kamatoztatom, mert megbíztak a Térinformatika menedzsment oktatásával mesterszakon. Ezt a másfél éves kurzust táltosképzőnek nevezem, ez a legnagyobb élményem.
– Az oktatás, a tudományos munka sikerélményeket adott. Hogy került a szakszervezeti mozgalomba?
– 1972-ben az Építőmérnök-kari szakszervezet a Pedagógusok Szakszervezetének kari szervezete volt. A kari titkár figyelt fel jó szervező képességemre, és invitált helyettesének. Tíz évvel később ez megismétlődött: 1982-ben volt az egyetemünk 200 éves évfordulója, amelynek megünneplésére nagyon komoly előkészületek folytak. Jelentős feladatok hárultak az egyetemi szakszervezetre is, amelynek titkára meghívott, hogy segítsek a szervező munkában – titkárhelyettesként. Egyhetes gondolkodás után vállaltam el a megbízatást, kizárólag társadalmi munkában. Négy év múlva már én voltam az egyetemi szb titkára, és ebben a funkciómban tagja lettem a PSZ felsőoktatási tanácsának. Voltaképpen ekkor kezdtem ismerkedni az országos szakszervezeti munkával. Egy évvel később, 1987-ben pedig már azon gondolkodtunk, hogy jó lenne, ha önállósulna a felsőoktatás, amelynek az lett az eredménye, hogy 1988. október 7-én a művelődési minisztérium alá tartozó szakszervezetek megalakították a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezetét.
– Miért kellett önállósulniuk?
– A nagyobb egyetemeken működő szakszervezetek vezetői úgy ítélték meg, hogy a PSZ-ben túlsúlyba került a közoktatásban dolgozók érdekvédelme. Az alakuló ülést a BME dísztermében tartottuk, rám a levezető elnöki feladatok ellátása hárult. A 200 küldöttnek elnököt és titkárt kellett választania, valamint egy programalkotó bizottságot. A titkos szavazáson azonban a jelölő bizottság jelöltjei nem kapták meg a szavazatok többségét, mert a küldöttek a felszólalásokból azt érzékelték, a jelöltek megválasztásával a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezete a PSZ fiókszakszervezete lesz. Rendkívül heves és indulatos vita alakult ki, amit az oktatói rutinommal próbáltam féken tartani. És akkor az egyik szegedi küldött felállt, és azt mondta, hogy ebben a teremben mindenki ideges. Egy nyugodt ember van, a levezető elnök, kérdezzük meg, elvállalja-e az elnökjelöltséget. Ez nagy meglepetésként ért. Azt kértem, hogy a műszaki egyetem küldötteitől megkérdezhessem a véleményüket. A velem együtt 30 küldöttből 29 titkos szavazással azt javasolta, hogy kerüljek fel a jelölő listára. A küldöttgyűlés szintén minden tagja egységesen rám szavazott. Nagyon nagy megtiszteltetésként éltem meg, ugyanakkor éreztem, hogy elindultam egy nagyon komoly úton. 1988. november 17-én rendkívüli kongresszust tartottunk, ahol elfogadtuk azt a javaslatot, hogy lépjünk ki a SZOT-ból. A következő nagy lépés az volt, hogy 1989. szeptember 20-án megalakítottuk az Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülést, amelynek alelnökévé választottak. A 23 év alatt 12 miniszterrel tárgyalhattam, és utólag is úgy értékelem, hogy bár valamennyi oktatási miniszterrel megfelelő partneri kapcsolatot alakítottunk ki, Mádl Ferenccel kiemelkedően jó volt a viszonyunk.
– Mit tart a legnagyobb eredménynek a szakszervezeti munkájában?
– A döntéshozók mindig kikérték az FDSZ állásfoglalását a felsőoktatás kérdéseiről. Tagjai voltunk a Felsőoktatási Tudományos Tanácsnak, létrehoztuk a felsőoktatási érdekegyeztető fórumot. Aktuális kérdés most, hogy 2006. szeptember 11-én a felsőoktatásban érintett szakszervezetek javaslatára megalakult a Felsőoktatási Kerekasztal, amely körül a hallgatók, a minisztérium, a Rektori Konferencia, a Tudományos Akadémia, a doktoranduszok és a szakszervezetek képviselői ültek. Az alapvető feladat az volt, hogy az akkor forrásban lévő bolognai folyamathoz kapcsolódóan próbáljuk javaslatokkal segíteni a minisztérium munkáját. Azt kudarcnak tartom a mai napig is, hogy nem sikerült ágazati kollektív szerződést kötni, mert a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény ezt nem tette lehetővé. Ez azóta is fájó pontja a szakszervezeti mozgalmunknak. Szakszervezetünk új vezetésére vár ennek a problémának a megoldása.
– Ön tiszteletbeli elnökként segíti ezt a munkát?
– Nem díszpintyként ülök az elnökségben, elmondom a véleményemet, mert a felsőoktatás problémáinak ágazati szintű rendezése alapvetően igényli egy ágazati kollektív szerződés megkötését, amelyben a minisztérium, a hallgatók, a doktoranduszok, a szakszervezetek képviselői megállapodnak a felsőoktatás rendszerszemléletű átalakításában. Ennek lényege, hogy a magyar felsőoktatásban piacképes tudást szerezzenek meg a hallgatók. Fontos eleme a közjó érdekében folytatott tevékenység, hiszen az előrejutás, a fejlesztés kiművelt emberfőkkel lehetséges. Az elmúlt 23 évben a vidéki felsőoktatási intézményekben történt tárgyalásaim is azt erősítik, hogy a felsőoktatásba kerülő fejlesztési célú pénzek döntő hányadát az elmaradott régiók felzárkóztatására kell fordítani. Ez alapvető érdekünk, és azt szeretném, ha ebben a szakszervezetek szerepet vállalnának, csakúgy, mint az esélyegyenlőség megteremtésében. Alapvető kérdésnek tartom, hogy a minőségi kritériumok megtartása mellett egyetlen tehetséges fiatal se kallódjon el csak azért, mert szegények a szülei. Ehhez meg kell teremteni a feltételeket, például azzal, hogy megszűnjön a felülről tervezett keretszámok rendszere. Ezért is szorgalmazzuk a felsőoktatási kerekasztal működtetését. Az állami források mellett alapítványi pénzeket is be kell vonni a felsőoktatás finanszírozásába, mert az önfinanszírozó felsőoktatás megteremtésére nincsenek meg a feltételek.
– A beszélgetésünk jórészt a felsőoktatás problémáit és sikereit járta körül. Ön tiszteletbeli elnöke az ÉSZT-nek. Mit tart a konföderáció elmúlt két évtizedes tevékenységében a legnagyobb sikernek?
– A 2011. április 9-i nemzetközi szakszervezeti demonstrációt, amikor a hat hazai szakszervezeti konföderáció összefogott, és Magyarország uniós elnökségéhez kapcsolódóan az Európai Szakszervezeti Szövetséggel együtt olyan tüntetést szervezett, amely példa értékű volt Európában. Több mint 250 ezer embert sikerült mozgósítanunk. Ez is biztatást jelentett arra, hogy az összefogást erősíteni kell. Ahhoz pedig, hogy a szakszervezetek méltó tárgyalópartnerek legyenek, meg kell erősíteniük a szakértői gárdát. Az ÉSZT szerencsés helyzetben van, mert az egyetemeken dolgozó jogászai, közgazdászai társadalmi munkában segítik a felkészülést, ezt azonban hosszú távon nem lehet elvárni tőlük.
– Hogyan tudta évtizedekig összeegyeztetni az oktatói és a szakszervezeti munkáját?
– Nagyon odafigyeltem, hogy a két tevékenységet különválasszam. Soha egyetlen óra vagy vizsga nem maradt el szakszervezeti elfoglaltságom miatt. Ebben természetesen a tanszékvezető rendkívüli lojalitása is segített.
– Hogy dolgozza fel magában a szakszervezetek presztizsveszteségét?
– Nem számítottam arra, hogy ennyire csökken a támogatottságunk. Igen magas szervezettségű területen lettem szakszervezeti vezető több mint két évtizede. Most azzal kell szembesülnöm, hogy jelentősen csökkent a taglétszámunk, mert kormányoktól függetlenül és akaratunk ellenére sem tudtunk olyan eredményeket elérni, amelyek jelentős előrelépést jelentettek volna az itt dolgozók számára. Nagyon rosszul alakult a felsőoktatásban a bérhelyzet, az alapfizetések öt éve nem változnak. Ezt is kudarcként élem meg. Ugyanakkor azt látom, hogy az ország rendkívül nehéz gazdasági helyzetben van, ezért a szakszervezet továbbra is alapértéknek az álláshelyek megtartását tartja akkor is, ha az ideiglenes mandátumú felsőoktatási kerekasztalnál sürgeti az életpályamodell és a hozzá tartozó bérrendszer kialakítását az oktatók és közvetlen segítőik részére is. Fontos feladat számunkra az is, hogy minél több fiatalt vonjunk be a szakszervezeti munkába a következő időszakban.
– Oktatói és szakszervezeti munkája melletti kevés szabadidejét mivel tölti?
– Minél több időt próbálok tölteni a családdal, az unokákkal. Rendszeresen leutazunk a szülői házba, amit fenntartunk, mert emlék. Ha csak a temetőbe lehetne kimennem, nagyon nagy szívfájdalmat okozna. Szerencsémnek tartom, hogy a gyerekeim is így gondolkodnak, és remélem, az unokákat is oda tudjuk szoktatni. A kerékpárhoz való hűségem egész életen át tartó, a legbüszkébb mégis arra vagyok, hogy hat unokám közül ötöt én tanítottam meg biciklizni. Az igazi hobbim azonban az olvasás, szívesen forgatom Márai Sándor és Ken Follett könyveit. És ha már a szülői ház tiszteletét említettem, ezen az úton is szeretném megköszönni a szüleimnek, hogy tanulhattam. Elsőgenerációs értelmiségi vagyok, a tőlük tanult kitartásom és szorgalmam nagyon sokat segített az életem során, amiért örökké hálás leszek nekik. A hallgatói önkormányzatok és a kormány napokban aláírt részmegállapodásának azért is örülök, mert ez megnyitja a lehetőséget arra, hogy a tehetséges, de szegény diákok további államilag finanszírozott képzési területekre jelentkezhetnek.Természetesen a tárgyalásokat – a felsőoktatásban érintett szakszervezetek bevonásával – a Felsőoktatási Kerekasztal keretében tovább kell folytatni. A részmegállapodás a felsőoktatási intézményekbe történő jelentkezési határidő miatt volt nagyon fontos.
Kun J. Erzsébet
Portré rovatunkat támogatja:
