Egyszerű munkásemberek gyermekeként született 1954 áprilisában, Városlődön. Édesanyja   tsz-ben, illetve állami gazdaságban dolgozott szakácsnőként.  Édesapja erdőgazdasági munkás, favágó volt. Az ötvenes éveket jellemző szegénységben a négy gyermeket nevelő család ugyan nem éhezett, mert a kis háztájiban megtermelték a főzni valót, ruházkodásra, szórakozásra azonban nem futotta. Tanárai  felfigyeltek jó kézügyességére, javaslatukra jelentkezett a Herendi Porcelángyárba, hogy kitanulhassa a porcelánfestő szakmát. Elvégezte a vállalat által szervezett hároméves alapképzést, majd a feltételül szabott ötéves szakmai gyakorlat után a kétéves mesterképzést, ami után ’80-as évek közepén mestervizsgát tett. Közben leérettségizett. Az elméleti és gyakorlati felkészültségét a különböző porcelánfestési stílusok bemutatásával és egy szabadon választott mestermunka elkészítésével kellett bizonyítania. Hogy ezt milyen sikerrel teljesítette, jelzi, hogy a ’80-as évek második felétől kezdve porcelánfestő mesterként járta a világot: Amerika különböző városaiban, Londonban, de még a Bermuda-szigeteken is népszerűsítette a herendi manufaktúra termékeit, mutatta be a nyugati világnak a különleges ajándéktárgyak készítésének fortélyait.

Az érdekvédelmi munka fontosságát korán megértette: nehezen viselte, hogy a gyár vezetése nemcsak anyagilag, de emberileg se becsüli az értéket teremtő porcelánfestőket. Vezetésével alakult meg a Herendi Porcelángyárban 1989 nyarán az első munkástanács. Nevéhez kötődik a Munkavállalói Résztulajdonlási Program, amely azt a célt szolgálta, hogy a privatizálandó cégeknél a munkavállalók is tulajdonhoz juthassanak. A Munkástanácsok Országos Szövetségének 1992 óta elnöke.  1990-ben az MDF színeiben bekerült a parlamentbe, ahol az MRP-program kiterjesztését szerette volna elérni.
 
–  A gyerekkor mennyiben volt hatással azt életpályájára?

– Utólag felidézve az akkori életünket, talán szomorúnak tűnnek azok a körülmények, de én alapvetően boldog gyerek voltam a Bakonyban. Állandóan jártam az erdőt, a mezőt, s mivel mindig tartottunk kutyákat, kísérőim is akadtak. Jó barátságban voltam az utcabeli gyerekekkel is, akikkel nyáron patakokat gátaltunk, libákat őriztünk, és az otthonról elemelt sózó teknővel csónakáztunk. Az iskolában viszonylag jó tanulónak számítottam. Szerettem rajzolni, a természetben járva a tájakat, az állatokat próbáltam lefesteni. Ezért is kerültem Herendre, hogy a porcelángyárban kitanuljam a porcelánfestést. Különös kegyben volt részem, hiszen az iskolából egy idősebb mesterekből álló közösségbe kerültem, ahol a szakma minden csínját-bínját megtanították. 

– A szakmai karrier nem elégítette ki? Mi késztette arra, hogy a szaktársai érdekében kiálljon?  

– Ahogy munka közben beszélgettünk, mindig visszatérő kérdés volt a megélhetést nehezen fedező kereset, és az örökös küzdelem a vezetéssel, hogy a kevés pénz feljebb tudjuk  srófolni. Azt tapasztaltam, hogy ezek az emberek nagyon keményen dolgoznak, nagyon értékes munkát végeznek, különleges szakmájuk van, a megbecsültségük azonban a vállalat vezetése részéről mindig hiányokkal terhes volt. Nemcsak anyagilag, emberileg se becsülték meg a porcelánfestőket. Észrevettem magamon többször az indulatot, hogy emiatt legszívesebben beolvasnék a vezetésnek. Ott éreztem először késztetést az érdekvédelmi feladatra, ami pár év múlva, már fiatal szakember koromban odáig fajult, hogy felkaroltam kollégáim bizonyos igényeit. Ha bejött a főnök a műhelybe, akkor én voltam az észrevételek, a követelések szószólója. A nyolcvanas évek közepe új lehetőséget kínált. Az akkori államvezetésnek volt egy próbálkozása a magyar gazdaság működtetésének megújítására. Vállalati tanácsok jöttek létre, afféle közös döntéshozatali intézmények, amelyekbe a munkavállalók és a vállalat vezetése is képviselőket delegálhatott fele-fele arányban. Ez rendszerint úgy történt, hogy a vállalatvezetés kijelölte a megválasztandókat, akiket az emberek a békesség kedvéért vagy beletörődöttségből meg is szavaztak. Én kivétel voltam, mert a kollégáim a hivatalos jelölttel szemben engem választottak be a vállalati tanácsba. Ezt olyan bizalomnak éreztem, ami arra kötelezett, hogy aktívan próbáljam megjeleníteni az emberek érdekeit, és igyekezzek a problémáikra megoldást találni. A ’80-as évek vége történelmi helyzetet hozott, a politikai átalakulás a szakszervezeti mozgalomra is hatással volt. Herenden az országban elsőként megalakítottuk a munkástanácsot.

– Honnan jött az ötlet?

– A szakmai csúcsra érésem egy időben következett be a politikai váltással. Az idős szakik között megtanultam, hogy csak az nyissa ki a száját, akinek van valami alapja arra, hogy mások nevében szóljon, mert azoknak nem sok becsülete volt, akik a közösségért vagy saját magukért se tettek meg minden tőlük telhetőt. Ez volt az az alap, amiről szót mertem emelni, és a vállalat vezetése nem is tudott belém kötni, bár voltak próbálkozások. Nem elhallgattatni akartak durván, hanem felkínálták a lehetőséget, hogy Londonban legyek annak az új üzemnek az egyik vezetője, amit a porcelángyár az ottani kizárólagos importőr kereskedelmi partnerrel hozott létre. Az ajánlatot természetesen nem fogadtam el, hiszen akkorra már elég rendesen elköteleztem magam a kollégák előtt. A munkavállalói közösség is egyre több sikert ért el, így például azt, hogy megmentettük a nyugdíjas korhoz közeledőket a teljesítménybér miatti folyamatos fenyegetettségtől: 25 évnyi munkaviszony után átlag órabérért dolgozhattak tovább. 1989 nyarán a porcelángyárban konfliktus alakult ki az éves prémium elosztása miatt, a munkások elégedetlenek voltak a gyár vezetésével. Valamit lépni kellett. Jogi tanácsért egy veszprémi ügyvédhez, a későbbi belügyminiszter Horváth Balázshoz fordultam, közreműködésével alapítottuk meg a munkástanácsot, amelyhez az üzem dolgozóinak többsége csatlakozott.   

–  Miért munkástanácsot és nem új szakszervezetet alapítottak?   

– Az idős szakik javasolták, hogy próbáljuk megújítani az érdekképviselet fogalmát, és a nevünkkel is különüljünk el attól a fajta érdekképviselettől, amit a szakszervezet jelent. A Munkástanácsok szerintünk 1956-ban nagyon rövid időre ugyan, de dicső módon képviselte a magyar munkavállalók érdekeit. 

– Hogy fogadták a megjelenésüket?  

– Petíciót, körlevelet írtam, amiben megpróbáltam összefoglalni a jelenséget, ami ellen tiltakoztunk. Azt, hogy a vezetők prémiumot fizetnek maguknak, miközben mi, melósok biztosítjuk a cég működését. Javasoltam, hogy lépjünk ki a szakszervezetből, amelyik ezt hagyja. A körlevelet a kétezer herendi munkás közül több mint 1600-an aláírták. Földcsuszamlás szerűen következett be a változás, amelyre igény volt az emberekben. Hónapok teltek el, mire fel tudott állni a szervezet. Közben volt úgy, hogy mélységes mély, sötét kút fenekén éreztem magam, hogy minden elveszett, a másik pillanatban meg azt éreztem, csoda történt, az emberek mögém álltak, megvédtek a támadásokkal szemben. Mivel még nem állt fel a munkástanács, egyedül képviseltem a munkatársaim igényeit, mondtam el a véleményem. Végül az, hogy mindezt hitelesen és bátran tettem, a vezetők nagy részéből is szimpátiát váltott ki. Ez áttörést hozott, egyre többen csatlakoztak hozzánk.  Összetartó erővé vált a munkástanács, amely sokat tett azért, hogy a privatizáció során a herendi porcelángyár 75 százaléka a dolgozók tulajdonába került.

– A szakszervezetek hogy fogadták a munkástanács színre lépését?

– 1989-ben nagyon sokan megkerestek, még hivatalban lévő SZOT-os szakszervezeti vezető is azzal, hogyan tudnák elkerülni azt a helyzetet, ami Herenden kialakult. De jöttek olyanok is, akik maguk is alakítottak munkástanácsot. 1990 tavaszán minden felgyorsult. A parlamenti választások után új kormány alakult. Az MDF választási kampányában is sűrű elhangzottak  ígéretek arra, hogy mit adnak a munkavállalóknak, hogy a helyzetük pozitívra változzon. Ez a munkahelyeken nagy szervezési hullámot indított el, jócskán meghaladta a százat a munkástanács szervezetek száma. Jellemzően ipari területeken, termelő vállalatoknál, főleg olyan cégeknél, amelyek a vállalati átalakulás sodrába kerültek. Aggasztották az embereket a kiszervezések, a munkahely elvesztésének réme, a privatizáció különböző következményei. Nagyon sokan kerestek minket olyanok, akiken már nem lehetett segíteni, mert bezárták, eladták, felszámolták a céget, és ezek a közösségek utolsó szalmaszálként kapaszkodtak a lehetőségbe, hogy érdekvédelmet csináljanak. Ezek a próbálkozások nem voltak sikeresek.    

– Miért ült be a parlamentbe az MDF színeiben?

– Azt ígérte a politika, az újonnan megismert harcostársak, hogy a herendi példa nyomán  országos szinten is újra lehet építeni az érdekképviseletet, és ehhez majd a demokrata fórum a parlamenten keresztül, a kormány segítségével, törvényekkel, szabályokkal hozzá fog segíteni. Hamar csalódnom kellett, mert a dolgozói tulajdonszerzés nem aratott osztatlan sikert a politikai közösségben. Az akkori miniszterelnöktől is számon kértem, hogy miért nem kapunk komolyabb támogatást. Antall József azt mondta, meg kell érteni, hogy az országnak ebben a helyzetében semmi nem fontosabb annál, hogy békesség és nyugalom legyen, és semmiféle fölösleges konfliktust nem vállal fel. Utalt Kohl kancellár tanácsára, aki szerint nem célszerű helyzetbe hozni azokat a társadalmi rétegeket, erőket, akik meg tudják akadályozni az ország előtt álló szükséges átalakulásokat, és ilyenek a szakszervezetek is. Mindenfajta forradalomnak, átalakulásnak vannak áldozatai, és ezt az áldozatot nekem személy szerint is meg kell hozni. Akkor úgy döntöttem, felállok, visszamegyek Herendre. Ott addigra megalakult az MRP-szervezet, a gyár élén a dolgozók képviselői álltak. Azt mondták, megfutamodásnak értékelik, ha lemondok. Az MDF-frakcióban a harcostársaim is maradásra biztattak, és segítséget ígértek.

– Az átélt kudarcok ellenére nem vonzotta a politikai pálya?

– Amikor az MDF-ben elkezdtem a politizálást, kapacitáltak, hogy vállaljak tisztséget a pártvezetésben is. Megboldogult Csengey Dénes például nagyon azon volt, hogy végül kerüljek be az elnökségbe. Én nem voltam igazán elkötelezett pártkatona sosem. Azt a fajta fegyelmezettséget, amit egy párthierarchia megkövetel, nem mertem bevállalni, mert nem tudtam volna teljesíteni. Ha valamiről véleményem van, szeretem egyértelműen megfogalmazni, és beláttam, hogy ez nem jó tulajdonság egy zárt pártvezetési hierarchiában. Nem mintha értékrendbeli problémám lett volna, de egy politikai párt szervezése, működtetése, az abban való részvétel, mint fogaskerék, nem tartozik a vágyaim közé. Kacérkodtam a gondolattal, hogy politikai pozícióból talán többet lehetne elérni a munkavállalók érdekében, de túl sok kompromisszumot kellett volna megkötnöm, amire magam nem találtam alkalmasnak. De a párt vezetői se nagyon kapacitáltak.    

– Ha Herendre nem is ment vissza, elvállalta a Munkástanácsok Országos Szövetségének elnöki posztját 1992-ben.

–  Azzal bíztak meg, hogy konszolidáljuk a Munkástanácsokat. A volt SZOT-vagyon megosztásával kapcsolatban az elődöm a háttérben megállapodást kötött, amiből botrány lett, és elkergették. Szakértői csapatot ígértem, normális működési feltételeket és azoknak a céloknak a képviseletét, amiket kitűztünk, de amelyek nem nagyon látszottak megvalósulni. A tulajdonszerzés nem zárult le, mert 1992 nyarán fogadta el a parlament az MRP-törvényt, ami nagyon fontos volt, akkor volt napirenden az új munka törvénykönyve, és folytak az egyeztetések a szakszervezetek, a munkáltatók és a kormány között. Nekem meg lehetőségem volt a parlamentben közvetlenül a törvény beterjesztésénél véleményt formálni. Szakértői véleményt készíttettünk egy munkajogásszal, ami aztán nem aratott osztatlan sikert.

– Gondolta húsz éve, hogy a szakszervezeti mozgalom ennyire megosztott lesz?

– Nem gondoltam. Magam mindig kész voltam arra, hogy hasonló törekvésű szervezetekkel összefogva próbáljunk tenni valamit, de be kellett látnom, hogy azok a kollégák, akikkel együtt dolgozunk vagy küzdünk a munkavállalók érdekeiért, más egyéb körökkel is szoros kapcsolatot tartanak fenn, és időnként azok a más típusú elkötelezettségek erősebbeknek bizonyultak. Politikai színezettől függetlenül nagyon sokan kihasználták a magyar szakszervezeteknek ezt az adottságát, sőt rá is játszottak és erősítették. Nem gondoltam volna, hogy több mint két évtizeddel a rendszerváltás után a magyar szakszervezeti mozgalom ilyen módon lesz megosztott, és tehetetlen, hogy a munkavállalók helyzetét nem tudja megváltoztatni. Érdekvédői munkámban a legnagyobb sikernek a munkavállalói tulajdon megszerzésének a lehetőségét tekintem, azon belül is, hogy az a kis közösség, amiből elindultam, ma is tulajdonos lehet a munkahelyén. Ugyanakkor kudarcnak érzem, hogy mindezt nem sikerült országos méretekben egy társadalmi átalakulásnak a gerjesztőjévé tenni.  Ma is azt gondolom, hogy ha a politikai intézkedések elszenvedői nem képesek összefogni, akkor nem tudnak változásokat elérni. Sokszor hallani, hogy a jelenlegi szakszervezeti vezetőknek el kell tűnniük, és az új garnitúra majd tető alá hozza az együttműködést. A Szolidaritás mozgalom egy ilyen kezdeményezés lehetett volna, de azzal, hogy egy pillanat alatt rátelepedett a politika, elveszett ez a lehetőség is. 

– Hogy viseli a családja a mozgalmár életét? Marad ideje saját kedvteléseire?   

– A parlamenti képviselőség ideje alatt nagyon sokat voltam távol a szintén porcelánfestő feleségemtől, 17 évi házasság után elváltunk. Második feleségem korábban a közgazdasági egyetem angol tanszékén tanított, és szabadúszó tolmácsként is dolgozott. Ma az Országos Fordító és Fordításhitelesítő Iroda szakmai irányítója. A házasságba egy kislányt hozott, aki most készül mestervizsgát tenni a Corvinus Egyetemen. Két fiunk gimnazista. Kutyaimádatomat a fiaim is örökölték. Megmaradt bennem a természet utáni folyamatos vágyakozás. Amíg a gyerekek kisebbek voltak, a kirándulás, az erdőjárás, a vadkempingezés rendszeres programunk volt. Szeretem a könyveket, és a sportot is, 40 éves koromig aktívan tékvandóztam, mára csak a futás maradt meg a kerékpározás. Nagyon fontos eleme az életünknek, hogy egy erős közösségbe járunk, a Pasaréti téri református templomba, ahol erőt merítünk a hétköznapok küzdelmeihez. A porcelánfestést, rajzolást viszont hobbi szinten sem művelem. Abban egyeztem meg magammal, hogy ha majd visszavonulok, az életemnek azt a részét félreteszem, hogy emberekkel foglalkozom, társadalmi életet élek, a pályamódosítás után visszatérek az igazi pályámra. Ennek az ideje még nem érkezett el.

Kun J. Erzsébet

Portré rovatunkat támogatja: