Klasszikus munkáscsaládba született 1959. március 5-én, Veszprémben. Édesapja távközlési szakemberként középvezetői szintig jutott a postánál, ahol édesanyja is dolgozott. A családi generációs vonal nem szakadt meg, mert a Táncsics Mihály Ipari Szakmunkásképzőben szerzett autószerelői képesítésével a veszprémi postagarázsban kezdte munkás életét. A szakmában három évig dolgozott, közben leérettségizett. A posta szétválásakor a távközléshez került, a cégen belüli tanfolyamokon telefonszerelői vizsgát tett, majd postatisztté képezték. Később a Szent Pál Akadémián teológus, a Corvinus Egyetemen pedig humán erőforrás szakon szerzett diplomát. A nyolcvanas évek második felében ott volt valamennyi veszprémi ellenzéki megmozduláson. Alapító tagja volt a helyi MDF-nek, a Fidesznek, de érdeklődéssel fordult a szabadabb gondolkodásnak terepet adó SZDSZ felé is. Kezdeményezésére jött létre 1990 márciusában a Veszprém megyei Távközlési Üzem Munkástanácsa. Elnöke volt a Munkástanácsok Veszprém megyei Szövetségének, 1995 óta az országos konföderáció alelnöke.
A civil élete kissé rendhagyó módon alakult: lázongó ifjúként vált ismertté városszerte. Alig 15 évesen zenei alapképzettség nélkül dalokat kezdett írni az iskolai rock zenekarnak, amelynek már az első fellépései is botrányba fulladtak, mert a dalszövegek „karcolták az akkori kor pedagógusainak érzékenységét". Mivel a szerzemények népszerűek voltak a helyi ifjúság körében, a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon céllal a próbákra és a rendezvényekre egy „politikailag megbízható felügyelő" kísérte el. A rendőrséggel is többször konfliktusba került az akkor hosszú hajú, az Európa Kiadóért rajongó fiatalember politikai véleménynyilvánításai miatt. Mindezek azonban nem tántorították el céljától, hogy bátran és következetesen kiálljon nemcsak saját, de mások érdekeiért is.
Saját családot korán alapított: 21 évesen már apaként kellett helytállnia. Idősebbik fia – akivel máig pajtási a kapcsolata – jazz zongorista, zeneszerző, több együttesnek is tagja és vezetője. Kisebbik fia felesége vénáját örökölte: kereskedő szakmát választott. Már 18 éve szinte naponta ingázik Budapest és Veszprém között, kevés szabadidejében komolyzenét és jazz-rockot hallgat, verseket, novellákat olvas. Kedvence Móricz Zsigmond és Moldova György, de szívesen hallgatja Hofit is. Ifjabb korában focizott, erre az időszakára ma a kedvenc, a Liverpool csapatának fotója emlékezteti a hivatali szobájában. A folyamatosan új kihívásokat kereső, saját kereteit feszegető, világot megváltó terveket szövögető fiatalember 1991-ben megtért, és a Hit Gyülekezetében szolgál.
– Az életútját megismerve adódik a kérdés: miért lett szakszervezeti vezető?
– A rendszerváltozás előtt nem voltam semmilyen szervezetnek a tagja, nem éreztem a súlyát a szakszervezetnek se, és ebben nem is nagyon tévedtem. Azt láttam, hogy a munkahelyen az volt a szakszervezeti titkár, akit a pártvezetésből kijelöltek erre a feladatra, aminek ő próbált megfelelni. A lengyel Szolidaritás azonban példát adott arra, hogy milyen szakszervezetre van szükség. Számomra az igazi szakszervezeti vezetői példa ma is Lech Walesa, akivel volt szerencsém személyesen is találkozni. Az egykori SZOT helyébe lépő új szakszervezeti struktúrában nagyon komoly kihívásnak tekintettem az érdekvédői munkát, és úgy érzem, az elmúlt 18 évben soha nem voltam szerepzavarban, soha nem tévesztettem el, hogy kiket képviseletek, a bérből és fizetésből élő munkavállalókat, akik bizalmat szavaztak nekem.
– Ott bábáskodott több párt megszületésénél. Nem voltak politikai ambíciói?
– A pártpolitikától a ’90-es évek közepén teljesen eltávolodtam. Ha a magyar politikai palettán szeretném elhelyezni magam, konzervatív liberális vagyok, ilyen párt pedig nincs Magyarországon, bár ismerek a jelenlegi pártokban ilyen értékrendű embereket. 1990-ben, az első szabad választásokra már megvoltak a pártok helyi jelöltjei, engem arra biztattak, hogy az önkormányzati munkában vállaljak szerepet. Én azonban már akkor is a munkavállalói érdekek irányába mozdultam. Annak egyébként ’90-ben volt egy konkrét célja is, hogy a távközlési cégnél munkástanácsot hoztunk létre, az, hogy a privatizációnál ne legyenek teljesen kisemmizve a munkavállalók. Az a gondolat vezérelt, hogy ha a privatizáció eléri a távközlést, kell egy olyan érdekképviselet, amelyik nem kacsint össze a munkavállalók feje felett a szakmai vezetéssel, és talán több esélyünk lesz arra, hogy nem szervezik ki a fejünk fölül a céget.
– Akkor már kapcsolatban volt Palkovics Imrével, aki a Herendi Porcelángyárban alakította meg az első Munkástanács szervezetet?
– A veszprémi MDF-irodán javasolták, hogy keressem meg Imrét és beszélgessek vele. Ma is úgy tartom, Palkovics Imre lehetett volna a magyar Walesa. Sok minden másként alakult volna, ha nem hagyjuk, hogy a politika ilyen szinten rányomuljon a szakszervezeti mozgalomra. A beszélgetésünk mindazonáltal lendületet adott ahhoz a munkához, amellyel elértük, hogy a munkavállalók kedvezményes részvényeket kaphattak a távközlés privatizációjából. Ezt személyes sikeremnek is tartom, mert a területen akkor működő szakszervezet, a MATÁSZ szabályos ellenkampányt folytatott a programmal szemben, azt hirdette, hogy mézesmadzagot húzogatok az emberek előtt, hiszen semmi esély nincs arra, hogy részvényeket vegyenek, mert nincs rá pénzük. Húszezer munkavállalót érintett a program, a mintegy 15 ezer szervezett dolgozóból 150 volt a megyei távközlési üzemben működő Munkástanács tagja. Néhány évvel később egyébként ismét felvetődött a politikai szerepvállalásom lehetősége: a Fidesz részéről történt megkeresés 1997-ben, és felajánlották, hogy induljak el a választásokon. Akkor ez a biztos bejutást jelentette. Nem fogadtam el az ajánlatot. Akkor már a Munkástanácsok Országos Szövetségének alelnöke voltam, és azt tartottam, egy fenékkel csak egy lovat lehet becsületesen megülni. Ugyanakkor azt is láttam, hogy a parlamentbe bejutott szakszervezeti vezetők többször kerültek skizofrén helyzetbe a szavazásnál, én pedig nem szeretem az ilyen helyzeteket.
– Utólag is helyesnek látja az akkori döntését?
– Ez a Fidesz már nem az a szerveződés volt, amit nagyon szerettem a ’90-es évek elején. Ráadásul elég makacs ember vagyok, nehéz velem elfogadtatni, hogy az igen gombot kell nyomnom, amikor nemet gondolok. Az is szempont volt a döntésemben, hogy a Hit Gyülekezetének tagja vagyok. Egyébként az elmúlt húsz év egyik legnagyobb szégyenének tartom, hogy bár vallásszabadságot hirdetnek, a mi törékeny demokráciánk soha nem merte bevállalni az olyan döntéseket, mint hogy hites ember egy bizonyos szint feletti felelős pozíciót tölthessen be.
– Miért szerzett teológiai diplomát?
– 40 évesen szerettem volna jobban megismerni azt a világot, amelyben élek, a kereszténységet. Aztán én is tanultam a Corvinus humán erőforrás szakán, bár alapvetően nem gondoltam, hogy bármikor szükségem lesz a diplomára. Középiskolás koromban több ajánlatot is kaptam tanáraimtól, hogy segítenek a továbbtanulásban. Akkor nem éreztem fontosnak, hogy főiskolát vagy egyetemet végezzek. Lakótelepen nőttem fel, olyan közegben, ahonnét többen kerültek be a közéletbe, engem azonban jobban vonzott a vagányabb társaság. Azt terveztük néhányan, hogy amint lehet, lelépünk Magyarországról, mert azt gondoltuk, Amerikában a koldusnak is jobb dolga van.
– Nyelveket is tanult, hogy külföldön boldoguljon?
– Annyira nem készültem én külföldre. A rock kultúrában nőttem fel, bár nem voltam rocker, csöves, talán egy kései hippi. Legjobban a szabadságot szerettem az életben, azt kerestem sokféle módon. Ebben a szellemben nevelkedtek a gyerekeim is.
– Kifejezetten küzdő, konfrontatív személyiségnek tartják szakszervezeti körökben. A nyilvános fórumokon miért nem hallatja a szavát?
– Amióta az érdekegyeztetés új rendszere felállt, az elnök úr képviseli a Munkástanácsokat, és ő szerepel elsősorban. Palkovics Imre jól kommunikál, ez rendjén is van. Én általában a helyi, ágazati bértárgyalásokban, a kollektív szerződések megkötésében, a közvetlen munkaügyi kapcsolatokban veszek részt. Az elmúlt 18 évben azonban a többi szakszervezet tisztségviselői megismerték a tárgyalási stílusomat. Én tiszteletben tartom mindenkinek a véleményét, de a Munkástanácsok képviselőjeként a végsőkig kitartok a mellett a vélemény mellett, amelyre a megbízásom szól. Nem szeretem a mellébeszélést. Nálam az igen az igen, a nem az nem. Azt viszont megtanultam, hogy ha az embernek elvei vannak, az a karrierjét nem segíti elő. Bizonyos helyzetekben azonban el kell dönteni, hogy az elveink vagy a karrierünk a fontosabb.
– Önt a politikai „előélete" okán inkább a Ligánál képzelné el az ember.
– Felvetődött ez, még akkor, amikor Forgách Pali bácsi vezette a Ligát. Számomra nagyon szimpatikus szakszervezet volt a Liga, de nem a politikai beállítottság miatt. Mint minden akkor alakult szervezetnek, a Munkástanácsoknak is megvoltak a gyermekbetegségei, amit nehezen tudtam kezelni. Elbizonytalanítottak a szövetség alakuló ülésén tapasztalt hangok, és felvetődött bennem, biztos-e, hogy jó helyen vagyok. Régi ’56-osok, kemény munkásküldöttek szólaltak fel, és megrémisztettek.
– Mégis, miért maradt?
– A helyi munkával foglalkoztunk elsősorban, nem akartunk mindenképpen országos szövetséghez csatlakozni. Miután Palkovics Imre lett az elnök, a személye garancia volt számunkra, hogy olyan munkásember került a vezetői posztra, aki a mi érdekeinket fogja képviselni.
– Hogy látja ma a szakszervezetek helyzetét?
– A magyar szakszervezetek a 22-es csapdájában vannak: a munkavállalók azért nem lépnek be a szakszervezetbe, mert úgy érzik, hogy azok gyengék, a szakszervezetek pedig azért gyengék, mert a munkavállalók nem lépnek be. A Munkástanácsok inkább szakmai alapon kíván elérni bármit is. Azt azért látjuk, hogy ez a kormány erőpolitizálást folytat. Amikor a fegyveres és rendvédelmisek utcára vonultak, utána leültek velük tárgyalni. Nem értem, miért nem ülnek le az érintettekkel a döntéshozatal előtt. Kevesebb energiát vonna el, ha meghallgatnák a munkavállalók képviselőinek véleményét is. Ugyanakkor óriási hibákat követtek el a szakszervezetek az elmúlt húsz évben. Nem kell a politikusokban, a kormányokban keresni a hibást, hogy milyen károkat okoztak a mozgalomnak, mert saját magunkat hoztuk ebbe a helyzetbe. Mindent elkövettünk, hogy ami a ’90-es változások forgatagában felépült, azt saját kezünkkel lerontsuk. A szakszervezeti vagyonból csak morzsák maradtak, de olyan fontos dolgokra nem jutott, mint például a Népszava, amely a szakszervezetek szócsöve lehetett volna, de túl könnyen lemondtunk erről a lehetőségről, miközben az emberek többsége a médiából informálódik, és tudjuk, hogy a médiának mekkora hatása van. Egy felmérés szerint a különböző szervezetek népszerűségi listáján a szakszervezetek a legvégén vannak. Nagyon sokat kell dolgoznunk azon, hogy az elvesztett bizalmat helyreállítsuk a munkavállalókban. Önkritikát kell gyakorolnunk amiatt is, hogy mindig a bérből és fizetésből élőkre, kimutatható jövedelemmel rendelkezőkre teszik a plusz terhet. Azért, mert a hatalom mindig a legkisebb ellenállás felé mozdul el. Gondolkodni kellene azon is, hogyan tudnánk jobban képviselni azokat, akiknek a nevében nyilatkozunk. Az embernek fel kell vállalnia, hogy képvisel egy értékrendet, amivel nem mindenki ért egyet, éppen ezért támadások is érhetik. Azt nehezen tudom elfogadni, ha valaki hatalmi pozícióból próbál bárkit is rákényszeríteni az értékrendje elhagyására. Az életemben vannak olyan alapértékek, amelyekben kifejezetten konzervatív vagyok. Ilyen az élet védelme, a család értéke, és azok a bibliai alapértékek, amelyekre az egész életemet ráhelyeztem. Ugyanakkor vannak olyan dolgok, amelyekben szerintem a legjobb rendezői elv a szabadság. És ebben van jelen az életemben a liberalizmus, ami a vallást, a szólásszabadságot vagy a gyülekezéshez való jogot jelenti.
– Ha a szakszervezetek szorosabban együttműködnének, nagyobb erőt tudnának felmutatni, ami változtatna a helyzeten. Egy ilyen konkrét javaslat mellé odaállna a Munkástanácsok?
– A szakszervezetnek az lenne a célja, hogy olyan erőt tudjon képviselni, amit nem lehet sem átlépni, sem megkerülni. Amikor a Liga vezetése néhány éve szorosabb együttműködést kezdeményezett a Munkástanácsokkal, mi voltunk Palkovics Imrével a leginkább azon, hogy ez jöjjön létre. Csak a Liga akkor egy biankó papírt akart aláíratni velünk, és csak utólag akarták beírni, hogy milyen szerepet osztanának ránk. Ezt azért másképp kellene intézni: meg kellene beszélni, hogy milyen területen, hogyan és milyen formában működjünk együtt. A Munkástanácsok egyébként nem tett le arról, hogy más szakszervezetekkel összefogjon és szorosabb kapcsolatra lépjen, de ez nyilvánvalóan hosszú előkészítő munka és egyeztetések gyümölcse lehet. A szakszervezeti struktúrát meg kell változtatni, meg kell újítani, az ágazati felépítést kellene erősíteni határozottabban. Nem új konföderációkat kell létrehozni, hanem a meglévőket kellene megerősíteni és tényleg közelíteni egymáshoz. Erre csak akkor van esély, ha felül tudunk emelkedni a személyes vélt vagy valós sérelmeinken, és meg tudunk állapodni abban a legkisebb közös nevezőben, amit úgy hívnak, hogy munkavállalói érdekképviselet. A széttöredezett szakszervezeti mozgalom könnyű préda a mindenkori hatalom számára. Én azt gondolom, hogy ez a hal is a fejétől bűzlik, mert munkahelyi szinteken nem tapasztalni ezt a megosztottságot. A mostani diáktüntetéseket látva reményeim szerint felnő egy olyan generáció, amelyik felismeri, vagy felismerte már az összefogásban rejlő erőt, s bízom benne, hogy ez a magyar szakszervezeti mozgalomba is pumpál friss vért.
– Alelnökként mit tart a legnagyobb sikerének, illetve kudarcának?
– Egy országos konföderáció alelnökének lenni nemcsak nagy megtiszteltetés, hanem komoly felelősség is. A szövetség az elmúlt 18 évben konszolidálódott, érdemi szakmai munka folyik, a belső viszályok ma már szinte elenyészőek, és ezek meg tudnak maradni a demokrácia keretein belül. Azt gondolom, hogy az elnök úrral közösen ez a legnagyobb sikerünk. Azt viszont személyes kudarcomnak is betudom, hogy a szakszervezeti mozgalom ilyen módon nem tudott megerősödni. Én is felelős vagyok ezért, mert nem kiabáltam eléggé, vagy azért mert nem voltam elég meggyőző azok számára, akik döntési helyzetben voltak. A legnagyobb társadalmi problémának egyébként a szolidaritás hiányát tartom. Az emberek individualisták lettek, saját problémájukkal foglalkoznak, és szinte érzéketlenné váltak azzal szemben, ha akár a mellettük lévő asztaltól, vagy géptől kiragadnak és eltávolítanak valakit. Nagyon erős a félelem – és ez nem mai jelenség -, s az emberek még saját érdekeik védelmében is nehezen mozgathatók. Vannak más országokból példák, hogy az emberek milyen szinten tudnak kiállni a saját érdekeikért. Egy vitatott kormányzati döntés esetén százezrek vannak az utcán, követelve annak visszavonását. Azt kell helyrehozni, hogy az emberek érezzék, Magyarországon akkor lesz igazi szakszervezeti mozgalom, ha a mozdonyvezető akkor is meghúzza a kart, ha a közgyűjteményi dolgozó hirdet sztrájkot.
Kun J. Erzsébet
Portré rovatunkat támogatja:
