„Megvolt az esélye annak, hogy a Magyar Szakszervezeti Szövetség jól összerakható és jól működő szervezet legyen, de az esélyt elvitte a gyerekes türelmetlenség. Vagyis az, hogy májusban kikiáltjuk az együttműködést, majd decemberben minden javaslatunk és óvatos kezdeményezésünk ellenére létrejön a szövetség” – mondta Fehér József, a Szakszervezetek Együttműködési Fóruma Pénzügyi Ellenőrző Bizottságának elnöke, akit arról is kérdeztünk, miért lépett vissza az egyesülés útjáról a SZEF. Fehér József szerint a szakszervezeti rendszerváltás a közszférában kezdődött, s ma is változtatásra van szükség, hogy a szakszervezeti mozgalom gyorsabban tudjon reagálni az új generáció elvárásaira.  

 

 

1946. augusztus 25-én született Monokon. Szülei földműveléssel foglalkoztak. A szerencsi gimnáziumban érettségizett. Az ELTE BTK-n diplomázott magyar-történelem-népművelés szakon, majd posztgraduális képzés keretében közigazgatási képesítést is szerzett.

A művelődésszervezés, az oktatás világából vezetett az útja a szakszervezeti mozgalomba, hogy onnantól ez töltse ki az életét. Beszippantotta a szakszervezeti lét, szinte példátlanul hosszú ideig meghatározója volt az érdekvédelemnek. Először közel egy évtizedig a Közalkalmazottak Szakszervezetének munkatársa, majd 1990-91-ben az akkor alakuló Közszolgálati Szakszervezetek Szövetségének titkára, 1992-től 2012-ig a Magyar Köztisztviselők és Közalkalmazottak Szakszervezetében (MKKSZ) előbb ügyvezető elnöki, majd a főtitkári tisztséget töltötte be.

A Szakszervezetek Együttműködési Fórumának (SZEF) 1995-től volt ügyvivője, 2003 májusában választották alelnökké. A SZEF 2015. júniusi kongresszusán a Pénzügyi Ellenőrző Bizottság elnöki teendőinek ellátására kapott felhatalmazást.

A Munkaerőpiaci Alapot Irányító Testület (MAT) tagjaként 1997-től képviselte a SZEF-et, 2008-tól – jelenleg is – az Országos Közszolgálati Érdekegyeztető Tanács (OKÉT) munkavállalói oldalának ügyvivője.

Mindemellett aktívan részt vett a nemzetközi szakszervezeti mozgalomban is: 1995–98 között a Helyi és Területi Köztisztviselők Európai Szakszervezeti Szövetségében (EULAS), 2008-tól 2012-ig a Független Szakszervezetek Európai Szövetségében (CESI)dolgozott alelnökként.

 

– Ikonikus településről indult az életpályája. Ott született Kossuth Lajos. Több közéleti személyiség, például kortársa, a rendszerváltozás előtti utolsó miniszterelnök, Németh Miklós is Monok szülöttje. Milyen indíttatást adott Önnek a település?

– A gyerekkort meghatározta a „monokiság" és a falutól való eltávolodás vágya. Elsőgenerációs értelmiségi vagyok. A szüleim parasztok, földmunkások voltak annak minden változatával. Voltak cselédek a gróf birtokán, majd gazdálkodtak juttatott földön, aztán tsz-parasztok lettek. Apámnak az volt az álma, hogy a földosztáskor kapott, majd a két keze munkájával tovább bővített, nagyon szerény gazdaságot az egyetlen fia viszi tovább. 1960-ban jött a tsz-esítés, ami a parasztemberek számára a végítélet napja volt, amikor évtizedes munkájuk gyümölcse, a föld egyik napról a másikra elveszett. Tizenévesen én is úgy éltem meg, hogy óriási tragédia történt. Ez volt az a pillanat, amikor apám azt mondta, el innen, „nadrágos" pályára kell menni, mert ennek nincs jövője. Ezért érettségiztem gimnáziumban, majd végeztem el az egyetemet.

 

– Hogy került a szakszervezeti mozgalomba, amely több mint negyed százada meghatározó az életében?

Először „külsősként", majd főállásban dolgoztam az akkor átalakulóban lévő Közalkalmazottak Szakszervezetében. 1988-ban volt egy nagy szakszervezeti értekezlet, ahol lényegében leváltották a Szakszervezetek Országos Tanácsa, azaz a SZOT vezetőit, és jöttek Nagy Sándorék. Engem akkor érintett meg a dolog, hogy most olyasminek lehetek a részese, ami egy ember életében csak egyszer adatik meg.

 

– Miért gondolta azt, hogy a közéleti pályát kell választania? 

– Sok mindenki mástól eltérően én nem ide sodródtam, hanem ide akartam jönni. Azért, mert úgy éreztem negyvenvalahány évesen, hogy ebben a változásban valóban történelmi értékű és mértékű dolog történik, valami új jön létre. Alapvégzettségemet tekintve is emberekkel foglalkozó szakmám van, a szakszervezet feladata pedig az emberek ügyeinek az intézése, élethelyzetének javítása. Az is hozzájárult a döntésemhez, hogy akkoriban nagyon sok fiatal közéleti aktivista kapcsolódott be az érdekvédelmi munkába. Segítette a választást, hogy a Közalkalmazottak Szakszervezetének küldetéstudata volt, hogy a közszolgálat egészét hogyan tudjuk egy csapattá szervezni. Ekkor vetődött fel a SZEF-gondolat, hogy a közintézmények munkavállalói egy szakszervezetben legyenek, mert az a hatékony, ennek a veszélyét azonban a kormány felismerte, és a vagyonfelosztással ezt az illúziót pillanatok alatt szerteoszlatta. Aztán a rendszerváltó értelmiségi körhöz tartozók egy csoportjának szervezésében megalakult az Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülés (ÉSZT), amely a SZOT-ból kiválva önálló, alternatív konföderációként kívánt működni. Ez az önállósulás intézményesen is megváltoztatta az akkor már töredező mozgalmat. Az ÉSZT-en kívül maradók számára más lehetőség nemigen maradt, minthogy ők is megszervezzék magukat. Ezért is állítom azt, hogy a szakszervezetek rendszerváltása a közszférában kezdődött.

 

– Az Ön életpályáját is módosította a kialakult helyzet?

– 1990 januárja tényleg fordulópont volt. A Közalkalmazottak Szakszervezetéből 48 új szakszervezet jött létre. A tét az volt, hogy ez a szakszervezet atomjaira hullik vagy ki tudunk feszíteni egy közös ernyőt. Az ernyő volt a Közszolgálati Szakszervezetek Szövetsége (KSZSZ), amelynek Szabó Endre elnöke, én pedig titkára lettem. A KSZSZ alapító szervezete volt a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségének, az MSZOSZ-nek. Az alapító kongresszus azonban nem úgy sikerült, ahogy gondoltuk. Már a tanácskozás napján érzékelhető volt, hogy a közszolgálat csupán megtűrt valami az MSZOSZ-ben, a nagy ipari szakmák dirigálnak, a „munkásököl" érvényesült.  

 

– Továbbra is a szakszervezetben látta a karrierlehetőséget?

A közéleti karrier lehetőségét láttam. 1992-ben azonban felálltam a szövetségi titkári székből és mivel államigazgatási ismereteim is voltak, megpályáztam egy állást a Települési Önkormányzatok Országos Szövetségében (TÖOSZ), ahol szintén egyfajta érdekképviseleti munka várt volna rám. Ekkor azonban kaptam egy újabb szakszervezeti ajánlatot a mai főtitkárinak megfelelő ügyvezető elnöki posztra. Ketten indultunk a tisztségért, nemes vetélkedésben engem választottak meg az akkori nevén Közalkalmazottak Szakszervezetének élére. Ez a döntés életprogramnak bizonyult, hiszen húsz évig dolgoztam egy munkakörben. Két évtized után azonban azt gondoltam, hogy nem szabad tovább maradnom, mert úgy éreztem, a személyem bizonyos szempontból akadálya lehetett a megújulásnak. A szakszervezet a mélyponton mára túljutott, de ha három éve nem történik meg a személyi váltás, akár a megszűnés állapotába is kerülhetett volna.

 

– Mennyiben más ma szakszervezeti vezetőnek lenni, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt?

– Szerintem a szakszervezet örök, ha szigorúan veszem a küldetést, akkor kétszáz év óta ugyanaz a feladat. Arra a kérdésre, hogy a nyíltan vagy fondorlatos módon az érdekképviselet negligálását érvényesítő kormányzat szociális partnerének ugyanazt lehet-e csinálnia, mint mondjuk egy olyan kormány idején, amelyik értéknek tekinti a partnerséget és a kapcsolatokat, nyilvánvalóan az a válasz, hogy nem. A mai szakszervezeti helyzetet azonban nem szeretném csak a kormányzat „javára" írni. Egyrészt nem csak azért más ma a szakszervezet szervezettsége, ereje, akcióképessége, mert a kormány minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy nehezítse a munkáját. Másrészt a mozgalom szerintem sokkal nehezebben, sokkal lassabban reagál az új generáció elvárásaira. Ugyanakkor ma másfajta igény van az érdekképviseletekkel szemben, mint akárcsak húsz évvel ezelőtt. Jelentősen megváltozott a munkakörnyezet, nincsenek nagy munkahelyek, a munkavállalók sok dolgot egyedül is meg tudnak oldani. Lassan kimegy az a generáció, amelyik a szakszervezet három nagyon lényeges szerepéből inkább a közösségépítést illetve közösségteremtést és a szolgáltatást tartotta fontosnak. Ma ezek visszaszorulnak, a szolgáltatás gyakorlatilag minimális keretek között tud megvalósulni, a közösségek is másképpen szerveződnek, mint harminc éve. Mások a közösségszervezés érzelmi töltései is. Ugyanakkor ma már nagyon gyenge az érdekképviseleti produktum. Ezeket a hatásokat nem igazán tudja lekövetni a szakszervezeti mozgalom, ráadásul a kommunikációja sem működik megfelelően. A mai kormányzati kommunikálásból követendő módszernek tűnik, hogy a közlés majdnem fontosabb, mint a tett.

 

– Tehát nincs könnyű dolga annak, aki ma az idősödő szakszervezeti vezetők helyébe lép. Ön időben gondoskodott az utódlásáról?  

– A távozásomat az MKKSZ főtitkári posztról példaadásnak szántam a generációváltás elősegítésére. Az utódom, Boros Péterné és vezetőtársai gondoskodtak arról, hogy azok, akik velem együtt „húzták fel a csizmát", ne érezzék a távozást kudarcnak. Fontosnak tartottam, hogy olyan kollégának adjam át a stafétabotot, akinek vannak közigazgatási tapasztalatai, tudja, milyen egy hivatal hangulata. Boros Péterné – Erzsike – kialakította a saját technokrata csapatát és elindult az a „szakmázó" munka, ami engem komoly nehézségek elé állított volna. Ahhoz, hogy pályán maradjon a szakszervezet, fel kellett venni az odadobott szakmai kesztyűt és én ezt már nem vállalhattam. Viszont ez mentette meg az MKKSZ-t, hogy volt véleménye például az önkormányzati rendszer átalakításáról, hogy részt vehettek a járási rendszer kialakításában és elérték, hogy a kormányzat szakmai stratégiai partnernek tekinti az MKKSZ-t.

 

– Mit tart a legnagyobb sikerének, ami a főtitkári pozíciójához kötődik?

– Büszke vagyok arra, hogy 1994-ben ma is hatályos sztrájkmegállapodást kötöttünk a kormánnyal. Sikernek tartom, hogy öt olyan nagy jelentőségű ügyben jutottunk egyezségre a különböző kormányokkal, amelyek a létszámcsökkentések következményének enyhítését célozták. Pályafutásom csúcsát azonban 2001-2002-ben értem el, amikor a köztisztviselők, majd a közalkalmazottak körében is példátlanul nagymértékű bérfejlesztés történt. Ebben igen komoly szerepünk volt. A sikerek között tartom számon, hogy meg tudtuk győzni a Pintér-Stumpf miniszteri duót arról, hogy a közszolgálatnak, ezen belül a közigazgatásnak szüksége van életpályára. Semmi pénzért nem mondanám, hogy első számú szerepem volt a különböző szakszervezeti sikerekben, de talán mások is megerősítik, hogy nagy felelősségem volt egyebek mellett a 2008-as nagy jelentőségű közszolgálati sztrájkmegállapodásban.

 

– 2007-ben elindult a SZEF-elnöki posztért. Változásra vágyott?

– Amikor Szabó Endre végleg felállt a SZEF-elnöki székből, hosszú vajúdás után szántam el magam, hogy vállalom a megmérettetést, hiszen a kompetenciáim adekvátak voltak a közszolgálat egészére. Több sikeres forduló után végül mindössze hat szavazattal kaptam ki a közismerten homogénebb oktatási területről, közalkalmazotti körből érkező Varga Lászlótól. Rám az alelnöki funkció betöltését bízta a kongresszus. Arra büszke vagyok, hogy a küldöttek nem tartottak kevésbé alkalmasnak az elnöki pozícióra. Sokan arra számítottak, hogy az elnök és az alelnök között egyfajta látványos rivalizálás alakul majd ki. Nem így történt, nyolc éven keresztül sok indulatos és tárgyszerű vitával, de nagyon konstruktív együttműködés alakult ki kettőnk között is. Bennem is van egy egészséges hiúság, de nem állt szándékomban a revans. Higgye el, nem a státusz, hanem a feladat érdekelt.

 

– Idén ismét elnökválasztás volt a SZEF-nél, ezúttal azonban nem vállalta a megmérettetést. Miért?

– Nem az életkorom miatt nem vállaltam, hiszen nem érzem magam sem öregnek, sem fáradtnak, és talán az alkalmasságom és a felkészültségem sem kevesebb, mint a SZEF új elnökéé. Talán meg is választottak volna, de tisztában voltam vele, hogy most sem szavazott volna rám a SZEF legnagyobb szakszervezete. A SZEF megmaradása volt a tét, voltak, akik egyértelműen a megszüntetés és az új konföderációba, a Magyar Szakszervezeti Szövetségbe (MASZSZ) történő beolvadás pártján voltak. Az élet majd igazolja, hogy ők gondolták-e helyesebben, vagy azok, akik egy megújuló SZEF-et akartak. Engem egyértelműen a másik oldalra sorolnak, ezért nem akartam egy bekódolt újabb konfliktust előteremteni a SZEF-en belül. Találtunk egy támogatottabb jelöltet, aki egyrészt nem olyan régen van a konföderációban, mint én, másrészt közalkalmazotti körből jött. A szervezetével, a közművelődési dolgozókat képviselő szakszervezettel a SZEF megmaradását támogatók mögé állt. Egyébként Földiák Andrással való együttműködésünknek sincs olyan érzülete, hogy én jobb elnök lennék.

 

– A SZEF-elnöki tisztségére lehetett volna egy fiatalabb jelöltjük, az MKKSZ mostani főtitkára, Boros Péterné. Miért nem őt választották meg?

– Boros Péternét több szakszervezet is szerette volna jelölni erre a tisztségre, de ő ezt a jelölést nem vállalta.

 

– Ahogy azt már érintettük, a SZEF is ott bábáskodott a Magyar Szakszervezeti Szövetség létrehozásánál. Önnek mi volt ebben a szerepe?  

– Nagyon nehéz időszak volt ez a SZEF életében. 2013 februárjában a SZEF vezetői értekezleten az elnök jelezte, hogy az MSZOSZ azt indítványozta, ünnepeljünk együtt május elsején. Akkor én azt mondtam, csak akkor fogadjuk el az invitálást, ha újabb értelmet, tartalmat találunk a közös ünneplésnek. Csináljunk valamit. Egyesüljünk. Innen indult el a gondolkodás, hogy akkor lehetnénk nagyobbak, erősebbek, bátrabbak. Erre szükség volt, hiszen mind a két oldal tétován kereste a maga helyét, a közszolgálat pedig kifejezetten célpontja volt a különböző kormányzati intézkedéseknek. Ugyanakkor volt egy rendkívüli teher, amely az emberi kapcsolatokat is irtózatosan megterhelte. Ez pedig a 2011. decemberi megállapodás az új munka törvénykönyvéről (Mt.), amiről ma is azt mondom, hogy cserbenhagyással felérő lépés volt a versenyszféra szakszervezetei részéről. Egyesek szerint voltak, akik tudták, hogy a nekik tett szerény engedményeket többszörösen leverik a közszolgálaton. Az egyezmény megkötésekor már megvolt a jogi kerete annak, hogy mindaz, ami az Mt.-ben enyhítésként szerepel, az a közszolgálati törvényekben ne jelenjen meg. Ha ezt tudták, akkor rendkívül súlyos ez a magatartás, hogy elfogadtak egy ilyen megállapodást, ha meg nem tudták, akkor még súlyosabb, mert nem konzultáltak azokkal, akiket ez érintett. Ennek a feszültségnek a feloldása, vagy az ilyenek elkerülése is indokolta azt, hogy keressük egymást. Ma is azt mondom, hogy megvolt az esélye annak, hogy a MASZSZ egy jól összerakható és jól működő szervezet legyen, de az esélyt elvitte a gyerekes türelmetlenség. Az, hogy májusban kikiáltjuk az együttműködést és decemberben minden javaslatunk és óvatos kezdeményezésünk ellenére létrejön a szövetség. Azért tartottuk meg december 6-án az új konföderáció alapítókongresszusát, mert a Liga egy héttel később ünnepelte az Operaházban megalakulásának 25. évfordulóját. Állítólag azért, hogy ott ne jelenthessék be, hogy a Liga a legnagyobb konföderáció.

 

– Mindezek ellenére Önök még is csak majdnem két évvel később döntöttek arról, hogy önállóak maradnak, nem olvadnak be a MASZSZ-ba. Miért?

 – A SZEF megmaradása most a köztisztviselők, a rendvédelmisek, az egészségügyiek, a kultúra és a művészet területén működő szakszervezetek összefogásán múlt. A SZEF két jelentős és nagyon erős szervezete egyértelműen a megszüntetés és a beolvadás pártján volt.

A megmaradást támogatók sem utasították el az integrációt, de annak ütemét túl gyorsnak és az önálló közszolgálati képviselet feladását erősen kockázatosnak ítélték. Talán ha marad a MASZSZ „ernyőjellege", akkor a SZEF sem lép ki.

 

– Ezt kudarcként élte meg?  

– Kudarcélmény volt, mert a fúzió előkészítésének valamennyi fázisában részt vettem. Azt éreztem, van megfelelő tapasztalatom, hiszen részese voltam a mozgalom ’90-es átalakulásának és a saját normám szerint erkölcsi parancsolat, hogy ha részt vettem valamiben, ami a szétesés irányába ment, akkor megtegyek mindent annak érdekében, hogy az egységet egy új minőségbe terelve szintén létrehozzuk. Semmi jel nem mutatott arra, hogy nem lehet jól megcsinálni, miközben a kezdetektől az volt a vélemény, hogy nem kell tízéves távlatban gondolkodni, de ne áldozzuk fel a sürgősség oltárán az értelmet, a tartalmat. Amikor világossá vált, hogy az egyesülés jogi és vagyoni feltételrendszere soha nem látott bonyodalmakat okoz, próbáltuk érzékeltetni a partnereknek, hogy szabályok kellenek. A szakszervezeti forradalmárlelkesedés túllendült azon az alapítási metóduson, amit elbírt a jog. Aztán kiderült, hogy nagyon nem egy hullámhosszon vagyunk a „másik oldallal". A SZEF-esek azt mondták, csökkentsük a tempót, menjünk vissza az alapokhoz, ne legyen kvázi alanyi szervezet a MASZSZ, mindenki maradjon a saját csapatánál. „Szokjuk egymás szagát", hiszen más szakszervezeti és munkakultúrából érkeztünk. Ez transzformálódott részben emberi konfliktussá, részben szervezeti problémává, ami végül oda futott ki, és ez lett a sorsdöntő, hogy tavaly december 28-án jött egy tőrdöfés. Az új konföderáció vezérkara olyan, kudarcként értékelhető megállapodást kötött, amely arról szól, hogy az Mt.-ről, a sztrájkszabályozásról és a korkedvezményes nyugdíjról ugyan tárgyal a kormány, de csak a Versenyszféra és a Kormány Konzultációs Fórumának keretein belül. Ekkor borult ki a liszteszsák, és a SZEF februári kongresszusa előtt ez végképp lehetetlenné tette az egyesülést. Az, hogy már itt vagyunk a kapuban és ennyire semmibe vesznek minket, akkor, ha beolvadunk, már nem is lesz semmilyen kényszerítő erőnk. És hogy visszatérjek a kérdése lényegéhez, saját magammal szemben van törleszteni valóm, nem akartam úgy felállni, hogy egy kudarc legyen a pályafutásom végén. Mert akárki akármit is mond, ez sikertelenség, és személyes munkálkodásomnak egy fekete foltja, hogy ezt nem sikerült végigvinni. Azzal együtt tiszta a lelkiismeretem és tudom, hogy jobb volt ezt most így meglépni, mint egy olyan közösséget felvállalni, amitől mindenki szenvedett volna.

 

– Valójában azért nem vonul vissza teljesen, a SZEF Pénzügyi Ellenőrző Bizottságának elnökévé választották. Most több ideje marad a magánéletre?    

– Van négy unokám. Szeretnék sok időt velük tölteni. Arra törekszem, hogy az együtt kigondolt közös programokat élményként éljék át. Ahogy a gyerekeimnek, az unokáimnak is fontos, hogy hosszabb időt töltsünk együtt a még meglévő monoki szülőházban. Hobbim kimondottan nincs, mindent csinálok, ami értelmes szabadidős elfoglaltság. Életformaként élem meg az olvasást, számomra a könyv nem dísztárgy a polcon, hanem élményt adó valami.

Ugyanakkor úgy érzem, van még olyan teendőm, amit nemcsak a család érdekében kell elvégezni.    

 

Kun J. Erzsébet

 

 

Eseménynaptár

loader
Társ-szerkesztőségünk:

Sztrájk 2.0



Meg­je­lent Ber­ki Er­zsé­bet tu­do­má­nyos i­gé­nyű össze­fog­la­ló mű­ve a mun­ka­harc esz­kö­ze­i­nek ma­gyar­or­szá­gi al­kal­ma­zá­sá­ról.
A Sztrájk 2.0 el­ér­he­tő e‐book for­má­ban.

További információ

Megvá­lasz­tot­tak — Mi lesz most?



A szem­lé­le­té­ben teljes mér­ték­ben újdon­ság­nak szá­mí­tó könyv egy­részt meg­oldást nyújt a ma­gyar szak­szer­ve­ze­te­ket is súj­tó fo­lya­ma­tos tag­lét­szám­csökkenés meg­állí­tá­sá­ra, más­részt se­gít át­te­kin­te­ni a mun­ka­he­lyi tiszt­ség­gel já­ró fe­la­da­to­kat, va­la­mint azok si­ke­res el­lá­tá­sá­hoz gya­kor­la­ti ta­ná­csok­kal lát­ja el a mun­ka­he­lyi szak­szer­ve­ze­ti tiszt­ség­vi­se­lőket.

To­vábbi in­for­má­ció