Értelmiségi családba született Szegeden 1946. január 20-án. Édesapja közgazdász volt, iparművész édesanyja pedig a művészet helyett szintén a számok világában töltötte életét, könyveléssel foglalkozott. Általános iskolai, gimnáziumi és egyetemi tanulmányait is Szegeden végezte. Bár a fiatal Kuti László még divattervező és belsőépítész álmokat is dédelgetett, a régészet varázsolta el igazán. A hatvanas évek közepén viszont nem indult ilyen képzés, ezért más szak után kellett néznie, az akkori szabályok szerint ugyanis nem volt más választása, mint sürgősen egyetemet találni, már ha nem vonzotta a katonavilág: aki nem tanult tovább, azonnal megkapta a behívóját.
„Rögtön azt néztem, hova lehet a legkönnyebben bejutni, így találtunk egymásra: a biológia-földrajz, meg én. Az utazás mindig érdekelt, gyerekkorom kedvenc könyvei is mindig a világ különböző tájaira vittek" – emlékszik arra, miért is felvételizett a József Attila Tudományegyetem természettudományi karára, ahol biológia-földrajztanári szakon tanult. Végül geológusként és földrajz tanárként diplomázott.
Aztán rögtön jött az újabb dilemma: kutasson, vagy lépjen a nagyipar világába, dolgozzon ipari geológusként? Végül Budapestre a Magyar Állami Földtani Intézetbe húzta a szíve, geológus tudományos segédmunkatársként kezdett dolgozni, és szépen haladt a ranglétrán: tudományos főmunkatársi, osztályvezetői és főosztályvezetői stallumig vitte.
„A Síkvidéki osztály lett az első munkahelyem, 1970-től 15 éven keresztül térképeztem az Alföldet, agrogeológiával, környezetföldtannal foglalkoztam, ez azóta sem változott. Emellett tanítok a Szent István Egyetemen és a Miskolci Egyetemen" – summázza két mondattal munkás életét a vezető, akinek a síkvidék mellett a sport is mindig ott volt az életében. Versenyszerűen vívott, középiskolás bajnokságban csapatával kétszer is nyertek, de barátaival ma is rendszeresen focizik. A valódi hobbija, szerelme azonban a pipák. Pipatóriumában – és a szekrényeiben, komódjain – mintegy félezer pipát őriz.
– Jól szituált családban nőtt fel, vélhetően nem érezte meg a saját bőrén a kiszolgáltatottságot. Mi indította arra, hogy mások érdekeiért kiálljon, szakszervezeti vezetői posztot vállaljon?
– Nem én gondoltam, hanem a kollégáim a nyolcvanas évek közepén, amikor a Földtani Intézetben titkárnak megválasztottak. Igaz, előtte hat évig én voltam az intézetben a KISZ-titkár. Akkor született meg az ifjúsági törvény, aminek lényege az volt, hogy kétoldalú megállapodást kellett kötni a munkahelyeken az ifjúsági szervezetekkel a fiatalok előmeneteléről, bérezéséről. Mi is kiépítettünk egy érdekvédelmi rendszert, hogy keményen képviselhessük a fiatalok érdekeit. Ez annyira megtetszett a kollégáknak, hogy szakszervezeti titkárnak választottak. Ugyan abban az időben az intézményi „négyszögben" még nem a szakszervezet volt a legfontosabb, de elhatároztam, hogy az lesz, és mindent megtettem, hogy úgy is legyen. 1988-ban aztán megalakítottuk a TUDOSZ-t. Az alapító kongresszuson beválasztottak az elnökségbe, majd amikor az első elnökünk, Baka András 1990-ben országgyűlési képviselő lett, engem választottak meg elnöknek, a posztot azóta is én töltöm be. Még abban az évben létrehoztuk a felsőoktatási és a tudományos dolgozókat tömörítő Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülést, amelynek immár fél évtizede én vagyok a vezetője.
– Aki magára néz, egy nyugodt, kiegyensúlyozott pipázgató embert lát, ezért is meglepő, amikor a nagy szakszervezeti megmozdulásokon kemény hangot üt meg, elsősorban persze mindig a fiatalokért emelve szót. Az egyetemi katedrán próbálja meggyőzni az ifjakat, hogy saját érdekükben lépjenek be a szakszervezetbe?
– Nem, ott a geológia fontosságáról győzködöm őket. De a jelen és a jövő érdekében a szakszervezetekben is gondoskodni kell az utánpótlásról, ezért lehetőséget kell adni a fiataloknak. Nem kell félni tőlük, helyzetbe kell őket hozni. Az idősebb generációnak nagy felelőssége, hogyan foglalkozik a fiatalokkal. Nem biztos, hogy megfelelően, és ezzel is magyarázható, hogy a fiatalok döntő többsége nem akar szakszervezeti tag lenni, szinte büszke arra, hogy nem az. Egyébként a TUDOSZ-on belül működik tanulói alapszervezet, mert fontosnak tartjuk, hogy kineveljük a helyünkre lépőket.
– A szakszervezetek presztizse se löki a fiatalokat a szakszervezetek felé.
– Amikor engem szakszervezeti titkárrá választottak, egészen más körülmények voltak. Determinálta az érdekvédelmi munkát, hogy ha valaki valamit tenni akart, azt a munkahelyen tudta megtenni. Amikor megalakítottuk a TUDOSZ-t, akkor is más körülmények voltak, 1990 után változott meg minden, akkor már benne volt a „pakliban", hogy lesz könnyebb és lesz nehezebb időszak is az érdekvédelmi munkában. A rendszerváltozás utáni években, az országos szintű érdekegyeztetés kezdeti időszakában úgy tűnt, a szakszervezetek felvirágzása jön. Ugyan az Antal-kormány idején is voltak ügyes trükkök, mint például az üzemi és a közalkalmazotti tanácsok létrehozása is a szakszervezetek helyzetének nehezítésére, viszont eredményeket is lehetett elérni. Aztán egyre rosszabb lett. De a legrosszabb, és ez a létező szocializmusnak a maradványa, hogy a köztudatban a mai napig úgy tartják, a szakszervezet üdülést ad, segélyt, nőnapon hóvirágot. A mi hibánk is, mert nem tudtuk megértetni az emberekkel a szakszervezet lényegét, hogy az érdekeikért áll ki, és azért a munkavállalóknak is adni kellene valamit. A legnagyobb baj, hogy az emberek nem hiszik el, hogy egyedül képtelenek megvédeni saját érdekeiket.
– Az emberek azt látják, hogy a szakszervezetek egymással is viaskodnak. Nem jött még el az ideje az egységesülésnek, hogy közösen nagyobb erőt tudjanak felmutatni?
– A pártpolitikának is érdeke, hogy hangsúlyozzák az ellentéteket, a sajtó meg segíti ezt a tendenciát. 1990-ben, a SZOT robbantásának következményeként aprózódott el a mozgalom. A néhány éve felvetődött egyesülésnek gátja, hogy a szakszervezeti szövetségek alapítói érzelmileg is kötődnek a jelenlegi állapothoz. Nehéz most megmagyarázni és elhitetni, hogy akkor szükséges volt a pluralizálódás, most meg más útra kell lépni. Az pedig nyilvánvaló, hogy ha kevesebb a szervezet, kevesebb vezetőre van szükség. Nem mindenki fogadja el, hogy önmagában eredmény eléréséhez nem biztos, hogy neki kell a legfőbb vezetőnek lenni. De előbb-utóbb Magyarországon is elindul a folyamat, amikor úgy érzik, együtt kell lépni szervezetileg is. Az azonban önmagában kevés, hogy tüntetéseket szervezünk, az emberek meghallgatják a beszédeket, és azt mondják, hű, de jó volt. Az hozza meg a változást, ha az emberek elgondolkoznak, és odáig jutnak, hogy valamit nekik is kell tenniük kell.
Kun J. Erzsébet
Portré rovatunkat támogatja:
