Az alábbi írás 2003-ban született. Mindenki döntse el, mi változott 12 év alatt.
Az ifjú menyecskék általában rosszul tűrik, ha az anyóssal közös konyhán kell főzni. Rosszul tűrik, hogy abban a konyhában kellene bizonyítaniuk háziasszonyi rátermettségüket, amely nem kizárólag az övék, ahol rájuk szólnak, ha a lábasok nem a megszokott sorrendben sorakoznak a kredencben, ha a kanál nyele áll kifelé a fiókból, holott az anyós úgy szokta, hogy kanalas vége álljon kifelé. Megjegyzem, ezeknek a megszokásoknak roppant racionális okai lehetnek - a kanál nyeléről nem látszik, hogy az a kanál, lehetne a villa is. Az ifjú menyecskének is megvannak azonban a maga érvei: miért kell Anyukának összetapogatni a kanalat minden terítéskor, mikor ki tetszik venni a fiókból...
Így bontakozik ki a konyhában egy uralmi játszma, ahol a felek eleinte érveket sorakoztatnak, aztán később csak csendesen fordítva rakják be a kanalakat, amit a másik gondosan visszaforgat, és dohogva közli, hogy úgy látszik mindent neki kell itt csinálni. Később eszkalálódik a probléma, újabb és újabb tematikákat ölel fel, elvi síkra terelődik, eszmék csapnak össze, majd megkérdőjeleződnek az öröklött és szerzett jogok, a felmenők ép elméje és tisztessége, mígnem a fiatalasszony közli, hogy most azonnal elköltözik. És itt kezdődik a játszma újabb fejezete: válassz, én vagy az anyád, válassz, jössz, vagy maradsz, válassz...
Valahogy a szakszervezetek is így vannak egymással. Az „őstörténet" tízegynéhány éve azzal kezdődött, hogy az nem demokrácia, hogy csak egy szakszervezet van és abba is muszáj belépni. Ezt a korszakot szerencsésen meghaladtuk. Aztán a 90-es évek közepére világossá vált, hogy a munkáltatókkal szemben is egységesnek kell lenni és azt sem szabad hagyni, hogy a kormány megossza az érdekképviseleteket. A felismeréstől a cselekvésig eltelt még néhány év, és 1999-2000-ben bizonyosnak látszott, hogy az együttműködésnek nincs alternatívája. Hogy ki lehet találni szervezeti formákat és együttműködési technikákat, amelyek lehetővé teszik az egységes fellépést. Lehet közös május elsejét, közös tiltakozó nagygyűlést szervezni, közös lapot kiadni, akkor sem kell egymással szembe menni, ha egyébként nem értenek egyet valamiben, és nem kell az ellentéteket a TV híradóban fő műsoridőben kommunikálni. Ugyanúgy meg lehet találni az érdekek közös halmazát, mint ahogy más, egyébiránt teljesen más platformon álló szervezetek megtalálják: igaz ugyan, hogy ez energiába, időbe, erőfeszítésbe kerül, de nem lehetetlen.
Mindennek az alapját persze az adja, hogy a szakszervezet a munkavállalók érdekképviseleti szervezete. Ez az az alap, amelyről kiindulva aztán lehet szervezni eltérő típusú és struktúrájú, eltérő ideológiai talajon álló, más-más stratégiával és taktikával rendelkező szervezetet, ezeknek a szervezeteknek azonban együttesen és külön-külön a fő feladata a munkavállalók érdekeinek védelme, amelynek szolgálatában minden tisztességes eszközt fel kell használni.
Igaz, régóta tudjuk, hogy az elkülönült szervezetnek elkülönült érdekei keletkeznek. Mihelyt megszerveződik, önmagára talál, elkezd olyan sajátos jegyeket mutatni, amelyek csak rá jellemzőek, és amelyeknek nem ahhoz az alapvető célhoz van már köze, ami miatt a szervezet létrejött, hanem ahhoz a tényhez, hogy egy szervezet jött létre. Így aztán a szakszervezeti konföderációktól sem várható, hogy ezen egy cél szem előtt tartása határozza meg minden egyes kis lépésüket. Tényként kell elfogadni, hogy a konföderációk nem egymással, hanem önmagukkal azonosak, saját történetük, saját struktúrájuk, saját elveik és vezéreszméik, saját belső hatalmi szerkezetük és erőviszonyaik vannak, amelyek eltérő magatartásformákban jelennek meg. Eltérőek a tényszerűen leírható cselekvéseik, egy-egy konkrét kérdésben kialakított álláspontjuk, és eltérően kommunikálják értékeiket és állásfoglalásaikat. A probléma nem ez. A probléma az, hogy ezek a különbözőségek mikor érik el azt a kritikus mértéket, amikor már az alapcél - a munkavállalók érdekeinek védelme - rovására valósítják meg a szervezetek saját magukat.
A konyha nyelvére fordítva a dolgot, a kérdés az, hogy az anyós és a meny veszekedése mikor jut el odáig, hogy az ebéd ehetetlen, az edények ragadnak, a koszos konyhakövön hanyatt esik a gyerek. Lehet, hogy közben eldől a hatalmi harc, de nem lesz kinek főzni.
Kérdés az is, hogy a szemlélődő család vajon hibáztatható-e azért, mert hagyta idáig fajulni a dolgokat. Az érintettek, a munkavállalók maguk, tehetnek-e róla, hogy választott szervezeteik - amelyekhez megszokásból, tudatos választásból, a munka hozta problémák megoldásának kényszere folytán, esetleg egyenesen ideológiai meggyőződésből csatlakoztak - nem képesek közösen képviselni az érdekeiket. Hibáztak-e amikor ezeket a szervezeteket megtöltötték, amikor hagyták, hogy a szervezet tőlük független, önálló életre keljen, amikor képtelen voltak leváltani alkalmatlannak bizonyult vezetőiket, vagy éppen amikor leváltották az alkalmasakat? Lehet. De nem lennék igazságosak, ha a problémát a tagságra testálnánk. A szakszervezeti tagság nincs abban a helyzetben, hogy valódi döntéseket hozzon, akár személyi, akár szervezeti kérdésekről is legyen szó, dönteni csak az üzemen belül tud. Feljebb ugyanúgy nem lát, ahogy a választópolgár nem látja, mi zajlik az önkormányzati képviselő-testület ülésein, vagy a parlamentben. Elvben láthatná, a valódi, folyamatos figyelem azonban akkora erőfeszítéssel jár, ami egyszerűen nem fér bele a magyar munkavállaló hétköznapjába, mint ahogy a polgáréba sem. Így aztán a felsőbb szinteken lévőket a puszta bizalom tartja a helyükön.
Ez a bizalom mérhető. Mértéke a tagság létszáma, avagy a befizetett szakszervezeti tagdíj. Amíg van tagság, van tagdíj, addig van bizalom és van feladat. Az utóbbi fél év során megoldatlan kérdések halmaza gyűlt fel. Itt van a Munka Törvénykönyve módosítása, amely pillanatnyilag az Alkotmánybíróság előtt fekszik, a korábban prognosztizált infláció alapján megkötött bérmegállapodások kérdése, a minimálbér-emelés következtében összecsúszott közalkalmazotti bérarányok, a „közszolgálati munkavállaló" kategóriájának létrehozása, a GT és a KIÉT átalakítása, az OMT alapszabályának véglegesítése, hogy csak a legfőbbeket említsük. Ezekkel a problémákkal konföderációs szinten kell foglalkozni és nem látszik, hogy a konkrét kérdésekben markánsan eltérőek lennének a szakszervezetek állásfoglalásai. Mégis, megint nő a távolság a konföderációk között.
Amíg tart a konyhapénz, addig lehet azon gondolkodni, hogy az fontosabb, ki az úr a konyhában, vagy az, hogy legyen mit enni. Ha a konyhapénz elfogyott, ezt a kérdést már nem kell feltenni.
Laborfalvy Róza 2003.
