A magyar egészségügy beteg – ezt sokan és egybehangzóan állapítják meg napjainkban. A betegség tünetei sajnos hosszú listát tesznek ki. Az alábbiakban vitaindító cikkünket olvashatják.

A tünetek

A magyar lakosságnak az európaitól rosszabb várható életkilátásai, amely szerint a várható életkor mindkét nem esetben több évvel elmarad az EU fejlett országaiban tapasztalhatótól.

– A hosszú várólisták.

– Az egészségügyben alkalmazott munkaidőrendszer. Törvényesen heti 72 óra munkaidőre is beosztható egy egészségügyi dolgozó, munkaidőkeret-szabályozás esetén akár hosszabb időre is.

– Az egészségügyben dolgozók fokozódó terhelése, a növekvő munkaerőhiány.

– Az ágazatban dolgozók korösszetétele kedvezőtlen.

- A közszférán belül az egészségügyi- és szociális ágazatban a legalacsonyabbak és évek óta stagnálnak a nettó keresetek, miközben a ledolgozott munkaidő a itt legmagasabb, a munkarend pedig többműszakos illetve folyamatos.

– Jelentős munkaerő-elvándorlás az ágazatból.

– Az egészségügyi ellátó intézmények egy részének kritikán aluli a helyzete. Ezt mutatják például a Merényi kórházban végzett ellenőrzés tapasztalatai.

– Korszerűtlen, nagy energiapazarlással üzemeltethető az épületek jelentős része. 

Az alábbi táblákon látható, hogy a magyarok életkilátásai mindkét nem esetén rosszabbak a legtöbb európai országban jellemzőnél.

Bár az átlagos élettartam nőtt a 2000-et követő években, a várható átlagéletkorban nem kerültünk sokkal közelebb Európa fejlett országaihoz. Különösen magas még mindig azok aránya, akik idő előtt halnak meg: Magyarországon a lakosság 42%-a nem éri el a 65 éves kort a 2010-es statisztikai adatok alapján, míg az európai átlagban csak a lakosság harmadára vár az idő előtti halálozás.

- Az alábbi táblázatban látható, hogy a szív- és érrendszeri halálozás területén is a rangsor első negyedében helyezkedünk el a 33 ország között, a daganatos halálozások rangsorát pedig Magyarország vezeti.

– Bár a halálozások alakulása nem kizárólag az egészségügyi ellátáson múlik, egyéb mutatók mellett az egészségügy állapotát is tükrözi.

Az egészségügyi kiadások OECD országokhoz mért alacsony aránya évek óta a GDP 7,4-7,3%-át teszik ki, míg a magas élethosszt felmutató országoknál az egy főre jutó kiadások a dupláját, háromszorosát teszik ki a magyarországiénak.  Mivel a gyógyszerkiadások az alacsonyabb egy főre jutó összegekből nagyjából azonos összeget visznek el, a maradékból kellene a növekvő ellátási igényeket kielégíteni és a több évtizedes lemaradásokat behozni, ami igencsak illuzórikus. A kiadások 65%-a az állami és mintegy 35%-a magán kiadás. Ez tervezhetetlen és ellenőrizetlen formában jelenik meg a rendszerben a magánorvosi-ellátás igénybevételén, gyógyszervásárláson illetve a hálapénzen keresztül. A magánegészségügyi-kiadások aránya más országokban

Az egészségügyi intézmények helyzete nem egységes. Az uniós forrásoknak köszönhetően jelentősen javultak számos vidéki intézmény infrastrukturális feltételei, műszerezettsége, a központi régió viszont igen kis mértékben részesült ilyen forrásokból, így a fővárosi kórházakban egyre kritikusabb a helyzet.

A fejlett infrastruktúra ellenére ugyanakkor az új, korszerű eszközök működtetése nem lesz olcsóbb, és ha a működési költségekre jutó források nem nőnek, a korszerű eszközök egy része úgy avul el, hogy becsomagolva áll a szekrényekben.

A foglalkoztatás és a jövedelmek

Az egészségügyi ágazatban 2000 fővel csökkent a foglalkoztatottak száma az elmúlt évben. Az üres álláshelyek 73%-ára magasan képzett munkaerőt várnak, a középfokú illetve segédmunkakörök iránti igény 10-12%-ot tesz ki. A hivatalos statisztika szerint az ágazatban több mint 5000 üres álláshely van, ami a közszféra üres státusainak több mint 40%-át jelenti. Sokkal nagyobb számot jelez ennél a MESZK 2014.évi felmérése. Sok esetben az intézmények az indokoltnál kevesebb üres álláshelyet jelenítenek meg a költségvetési források szűkössége miatt és figyelembe véve az egészségügyben alkalmazott munkaidő szabályozást (a törvényesen is alkalmazható 72 órás munkaidőt) a megfelelő szintű betegellátáshoz reális munkaidő-felhasználással lényegesen több szakemberre lenne szükség.

Az alábbi tábla néhány közszféra ágazatban jellemző kereseti adatokat mutatja.

Forrás: KSH. STADAT, évközi adatok, Munkaerőpiac  2015. Az alkalmazásban állók havi nettó átlagkeresete a költségvetési intézményekben 2.1.57.

Vajon mi indokolja, hogy a közszférához tartozó  egészségügyben a dolgozók keresete ilyen mértékben legyen alacsonyabb a közszférában elérhető – a versenyszférától egyébként is lemaradó – keresetektől. Miért keres egy oktatásban dolgozó több mint 20 ezer forinttal többet havonta, mint egy egészségügyi dolgozó, holott ott nincs több műszak, éjszakai munka, fizikai terhelés?

Gyakran hivatkoznak a képzettségbeli összetételre, de a számok ezt sem támasztják alá.

A szellemi foglalkozású egészségügyi dolgozók nettó jövedelmének lemaradása semmivel sem kisebb.

Forrás: KSH. STADAT, évközi adatok, Munkaerőpiac 2015. Az alkalmazásban állók havi nettó átlagkeresete a költségvetési intézményekben 2.1.57.

Egy, a költségvetési szférában dolgozó szellemi foglalkozású a közszféra átlagától 18 000 forinttal keres kevesebbet. Egy, az oktatásban dolgozó közalkalmazott 25 000 forinttal kap több keresetet egy olyan hasonló besorolású egészségügyi dolgozónál, akinek ebben a lényegesen alacsonyabb keresetében a túlóra- és a hétvégi műszak pótléka is benne van, és jellemzően 40 órát meghaladó időt töltött el a munkahelyén.

Sokan legyintenek,hogy a hálapénzből ez a többlet finanszírozható.

Nyilvánvaló, hogy a hálapénz és az ahhoz való felemás viszonyulás nem könnyíti meg, hogy az egészségügyet igénybe vevő lakosság elhiggye, valóban rosszul fizetik meg az egészségügyi dolgozók többségét. A hálapénz csak az egészségügyben dolgozók szűkebb csoportjának , egy-egy szakterület számára jelent érdemi jövedelmet. Az egészségügyben dolgozók jelentős része elutasítja a paraszolvenciát, már csak azért is, mert a túlterheltség miatt akkor sem tudna többet nyújtani a betegnek, ha jobban megfizetnék a szolgáltatást. A paraszolvencia ellentmondásos jogi szabályozása miatt akik el is fogadják a hálapénzt, nem lehetnek biztosak abban, nem találják-e magukat egy bírósági per részeseként ennek nyomán.

Ha a közvélemény vagy a kormányzati emberek azt gondolják, hogy az egészségügyben dolgozók jól meg vannak fizetve, mivel magyarázható, hogy tömegesen mennek külföldre dolgozni és egyre nagyobb teher hárul azokra, akik itt maradnak? Az állomány elöregedett, az elkövetkező években folyamatosan többen fognak nyugdíjba menni, mint ahányan a képzési számok alapján újonnan lépnek be a munkába. Az orvosi és szakdolgozói képzés hosszú, költségigényes folyamat. Egyre magasabbak a képzési követelmények és nő a képzési idő.

Számos okból a szakdolgozók helyzete a legkritikusabb a foglalkoztatottak között. Mivel többségük családos, 90%-kuk nő, nehezebben tudnak az érdekérvényesítés azon módjával élni, hogy külföldön keresnek jobb anyagi megbecsülést maguknak, bár egyre többen választják ezt a megoldást.

A többműszakos munkarend, az egészségügyi kockázatok mellett a fizikai terhelés is igen nagy, ennek következtében a mozgásszervi megbetegedések mindennaposak ebben a körben. Nem csoda, ha az itt dolgozó nők alig várják a 40 éves munkaviszony alapján való nyugdíjba menekülés lehetőségét, ami a rendszerben maradók helyzetét tovább rontja.

A szakdolgozók közül egyre több magas szintű képzettséggel rendelkező, rendszeres képzésben résztvevő munkatárs van. Az ágazat egészében 80%-ra tehető a szellemi munkakörbe sorolt munkavállalók száma.  A szakmai követelmény egyre magasabb.

Ma egy képzett, gyakorlott szakápoló bruttó bére 150 000 forint, nettó keresete 110-140 000 forint között mozog túlórától, műszakbeosztástól függően. A KSH a hálapénzt adók megkérdezésén alapuló felmérése alapján ma egy ápoló átlagosan havi 500 forint hálapénzt kap. Mivel ez átlag, van, aki ennyit sem.

A létszámhiány valóban kritikus méreteket ölt, aminek hátterében nemcsak az áll, hogy három műszakban kell dolgozni, hosszú a képzési idő, drága a képzés, nagy a fizikai és lelki terhelés, hanem az is, hogy a gazdaság és társadalom más területein számos szakképzettséget viszonylag rövid idő alatt meg lehet szerezni, kényelmes a munka, nincs egészségügyi kockázat.

Csak magasabb jövedelmekkel, az egy dolgozóra jutó munkaidő és terhelés mérséklésével lehetne biztosítani, hogy legyenek olyan fiatalok, akik az egészségügyi szakmákat választják és itthon gyakorolják hivatásukat. Ugyanakkor meg kell akadályozni, hogy a közpénzen kiképzett munkavállalók minden konzekvencia nélkül külföldre távozzanak. Az egészségügyi ágazatból Európa szerte mintegy egymillió ember hiányzik, tehát van hová menni.

A diagnózis és a gyógyítás

Az egészségügy betegségének diagnózisában, az okok feltárásában, de különösen az alkalmazandó terápiában nincs egyetértés. Fontos szempont, főként a döntéshozóknál, hogy a gyógyítás ne kerüljön sokba, sőt lehet, hogy ugyanannyi pénzből is meg lehet úszni, mert amennyivel rövidebb az egyik lába, annyival hosszabb a másik, elég lehet egy operáció az egészség helyreállítására. Az összehasonlítások alapján látható, hogy keveset költünk az egészségügyre, annak jelentős részét is a gyógyszerkiadások teszik ki, amin kevéssé lehet már spórolni.

Látható néhány ígéretes szervezési változás, amivel várhatóan csökkenhetnek a várólisták vagy előtérbe kerülnek a súlyos következmények megelőzését szolgáló vizsgálatok, amelyek hozhatnak eredményeket a betegellátás javításában. Ígéretesek a háziorvosok kapuőrszerepének megerősítésére irányuló szándékok is.

Igen erőtlenek viszont azok a szándékok és főként a konkrét intézkedések, amelyekkel a gyógyítást végzők SOS jelzéseire pozitív válaszok, ígéretek érkeznének. A 2016. év elfogadott költségvetésében nincs nyoma az egészségügyben dolgozók anyagi helyzetének javítására szolgáló forrásoknak. A dolgozók helyzetének rendezésével nem lehet addig várni, amíg az intézményrendszer más területein minden a helyére kerül. Forrást kell találni a költségvetésben és az intézményi gazdálkodásban, hiszen még itt is lehetnek tartalékok a fölösleges, nem gyógyításhoz kapcsolódó vezetői helyek megszüntetésével, a nélkülözhető beruházások elhagyásával, a takarékosabb gépkocsi-használattal stb. De egy helyen biztosan nincsenek tartalékok: az egészségi dolgozóknak kifizetett keresetekben.

Kitől várható a beteg egészségügy terápiája?

Hogyan lehet csökkenteni a dolgozók elégedetlenségét, akik nap, mint nap érzik munkájuk ellehetetlenülését, akik gyakran maguk is betegen mennek be dolgozni, mert nincs, aki helyettesítse őket a betegágyaknál, akiknél mindennapos a gerincsérv és az egyéb foglalkozási betegség, a napi stressz és túlterhelés miatti kiégés.

Megoldás lehet-e a dolgozóknak, a beteg egészségügynek a szakma tömeges elhagyása, ha az ott dolgozók törvénytelen akcióik révén elveszítik erkölcsi bizonyítványukat és ennyivel is kevesebben dolgoznak majd az egészségügyben? Aligha.

Vajon a hónapok óta titokban folyó ágazati kollektív szerződéstárgyalások hoznak-e érdemi javulást az egészségügyben dolgozók élet-és munkakörülményeiben, kereseteinek javításában, miközben annak költségvetési háttere a 2016-os költségvetésben nincs meg tervezve? Nem látni az erre utaló jeleket.

Vajon elégséges-e egy mamutminisztérium egyik államtitkárságának ereje ahhoz, hogy érdemi előrelépés történjen? Nem lenne-e szükség nagyobb kormányzati összefogásra, ahhoz hogy a gyógyítás szakmai feltételei, ingatlanok, műszerek, gyógyszerek a szükséges tudás, a foglalkoztatás, a képzés, a munkakörülmények, a munkaerő-utánpótlás, bérezés ügyeiben tartós változás történjen, ami megállítja a munkaerő-áramlást illetve kompenzálja az itt maradtakat a több munkáért? Bizonyára szükség lenne erre. Az egészségügyet erős kormányzati pozícióban levő tárcák képviselik sok országban.

Vajon a döntéshozók, akik, ha ők, vagy családtagjaik betegség esetén VIP-ellátásban részesülnek, érzékelik-e hogy a magyar egészségügyben egy nem kiváltságos helyzetű átlagos beteg milyen ellátással találja magát szemben? Aligha, ezért a VIP-ellátások megszüntetése fontos lépés lehet abban, hogy a döntéshozók megismerjék az egészségügy valós helyzetét.

Ki hívja fel a döntéshozók figyelmét, hogy a beteg egészségügynek már nagyon magas a láza és az eddig bevált lázcsillapítók már nem használnak?

A több ezer embert maguk mögött tudó érdekképviseletek vagy az utcán embereket is megszólító néhány, vagy akár néhányszáz ápoló megoldják majd a problémákat? Vajon azok, akik nagy küldetéstudatukkal minden más, az egészségügy érdekében tenni akaró szervezetet nap, mint nap lejáratnak, megalkuvónak minősítenek, a tárgyalások esélyét is kizárják, biztosan használnak az egészség ügyének? Aligha. Ugyanakkor mindenkinek lehet fontos és pozitív szerepe abban, hogy a döntéshozók figyelmét folyamatosan a megoldandó problémákra irányítsák és ki-ki a saját szervezete által jónak tartott eszközöket, módszereket használja erre.

Amíg vannak tárgyalások, van esély a helyzet javítására ezen az úton is. Igen, vannak más eszközök is, köztük radikálisak is, amelyeket alkalmazni kell, de csak a törvényes keretek között és a realitások figyelembevételével, a betegellátás szempontjait szem előtt tartva.

Kiknek a figyelmét kell felhívni a helyzet komolyságára? A lakosságét? A közvéleményét? Igen ez fontos lehet, főként, ha a szolidaritás nemcsak néhány lelkes like-ot eredményez a közösségi oldalakon, mert ez kevés lesz.

A lakossági szolidaritásnak – ha valóban létezik – sokkal kézzelfoghatóbb eredményekben is meg kell nyilvánulnia. Ma is léteznek ilyen akciók, például pénzgyűjtés, amelyek egyik vagy másik lakossági csoport gyógyításához szükséges eszközök beszerzését támogatják többnyire alapítványok szervezésében. Ezek az akciók, bár önmagukban igen hasznosak lehetnek egyes területeken, nem állnak össze egységes mozgalommá és nem oldják meg az egészségügy területén fellehető hiányproblémákat. Ezen mozgalmak, szervezetek összefogása is javíthatna valamit a helyzeten, de az egészségügy költségigényét tekintve mindez csak csepp a tengerben. Bár az idei kezdeményezés, hogy az szja 1%-os csökkenésének kieső forrásait hagyja a kormány, nem vezetett eredményre, talán a lakosság – érzékelve az egészségügyben tapasztalható állapotokat , a tátongó finanszírozási lyukat –, hajlandó a paraszolvencia helyett egy átlátható szolidaritási egészségügyi alapot finanszírozni, kimutatva a tényleges szolidaritását. Érdemes lenne megpróbálni így összegyűjteni a forrásokat a rosszul fizetett egészségügyi szakdolgozók számára és az egészségügyi pályát választó fiatalok ösztöndíjprogramjára.

A megoldás azonban elsősorban a kormány és a parlament kezében van. Képesek-e a költségvetésből, évi 100 milliárd többletforrást rendszeresen arra fordítani, hogy kellően megfizessék az egészségügyben dolgozó alacsony keresetű szakképzett munkatársakat? Ez az összeg, ami az szja-bevételek 1%-a , érdemi javulást hozna az itt dolgozók számára. Bár a minimálbérek emelésére minden évben sor került, ezek a béremelések az egészségügyi dolgozók többségénél az adórendszer változásának negatív hatását szolgáló kompenzációból sorozatosan levonásra kerültek, így a nettó keresete még azoknak sem nőtt, akik minimálbéremelésben részesültek.

A szakképzett munkaerőé a legnagyobb vonzerő a külföldi jól fizetett állásokkal, ezért nem jó irány, ha csak a minimálbérek növelését szorgalmazzák a béremelési tárgyalásokon a szakszervezetek. Ma már a képzett munkaerő megtartása okozza a legnagyobb gondot az ellátórendszerekben, akiket az egészségügy ígéretes fejlesztései sem fognak kiváltani. Az egészségügy digitalizálása, az e-health számos eredményt hozhat, azonban ettől várni azt, hogy megoldja az egészségügyben tapasztalható krónikus munkaerőhiányt, nem lehet. Ettől az EU kompetens bizottsága is óva intett, a betegek gyógyításában a személyesség, a törődés szintén fontos elem a korszerű eszközök, módszerek és medicinák mellett.

Elsősorban a döntéshozókat, a kormány tagjait, a parlamenti képviselőket kell meggyőzni arról, hogy a beteg egészségügy gyógyításával nem lehet évekig várni, hiszen ez nem egy államtitkárság által megoldható feladat. Többirányú és több szervezet összefogására, együttes munkájára van szükség. A közszférán belül az egészségügyben dolgozók fokozatos és folyamatos bérlemaradása azt is mutatja, hogy az egészségügyi szakterület érdekérvényesítő képessége még a saját tárcán belül sem volt elég erős. Mások kevésbé rossz munkafeltételek mellett is nagyobb szeletet tudtak kiszakítani a közös tortából. Ezért is javasoljuk a probléma kormányzati szintre emelését, amelynek egyik jele lehet, bár önmagában nem hoz megoldást, egy önálló Egészségügyi Minisztérium létrehozása.

Az egészségügy óriási rendszerének reformja első teendői közé tartozik a munkaerő megtartása, annak megelőzése, hogy tömegével hagyják el megélhetési okokból a szakmát.

Ehhez magasabb fizetésre van szükség, amelyre a gazdaság stabil helyzete lehetőséget ad. Másrészt az Európai Unióban el kell érni, hogy ne csak a menekültekkel legyen méltányos az eljárás, hanem azon szegényebb tagországokkal, akik a többiek, a gazdagok számára képzik ki szűkös költségvetésük terhére a munkaerőt. Érjük el, hogy ők is hozzájáruljanak azok kiképzési költségéhez, akiknek munkája a gazdagabb országok számára hasznosul.

S mit tehetnek a szakszervezetek?

– A dolgozókra nagy nyomás helyeződik, mivel felelősek a betegellátásért, ami megnehezíti a nyomásgyakorlás radikális eszközének, a sztrájknak, de akár a tömeges utcai megmozdulások lehetőségét is az egészségügyben. Sztrájk esetén is biztosítani kell az elégséges szolgáltatást, holott a magyar egészségügy egyes intézményei sztrájk nélkül is alig tudnak megfelelni az elégséges szolgáltatás feltételeinek. De ha a tárgyalások nem vezetnek eredményre, a nyomásgyakorlás minden törvényes eszközét is fel lehet használni.

– A szakszervezeteknek a dolgozók érdekeit kell védeniük, rövid és hosszú  távon egyaránt és nem hozhatják tagjaikat, szimpatizánsaikat  olyan helyzetbe, hogy tartósan csökkenjen a fizetésük,tömegesen beadják felmondásukat,lemondjanak a szakképzetteknek járó fizetésről, vagy, hogy a büntetések miatt elveszítsék az erkölcsi bizonyítványukat.

– A szakszervezetek szerepe a munkahelyi érdekvédelem terén az egészségügyben nem pótolható. A munkaidő-beosztások, bérezések jogszerűségének betartatásában, a csak nehezen átlátható szabályozásban való eligazításban és a belső tartalékok feltárásában is igen jelentős szerepük van illetve lehet. Figyelemmel kell kísérniük az intézmények gazdasági helyzetét és őrködni a bérelőirányzatok, bérmegtakarítások felhasználásán, hogy azt a dolgozói juttatásokra fordítsák az intézmények.

– Kezdeményezniük kell olyan nemzetközi egyezmények megkötését, amelyek finanszírozást biztosítanak a munkaerőt adó donorországok számára olyan arányban, amilyen arányban a kiképzett orvosaink, ápolóink a befogadó országok betegeit gyógyítják.

–  Követendő példák vannak már országok közti együttműködésre, amelyek a külhoni foglalkoztatást munkaerő egyezményekkel szabályozzák, melyekben a munkaerő korlátozott időtartamú foglalkoztatását teszik csak lehetővé a fogadó országokban.

– Kezdeményezniük kell a munkaidőkeret-szabályozás eltörlését az egészségügyben. Semmi sem indokolja, hogy a dolgozók hónapok múlva jussanak csak hozzá munkájuk ellenértékéhez.

–  Kezdeményezniük  kell  a jogállási törvény egyszerűsítését és csökkenteni kell a törvényesen ledolgozható munkaórák számát. El kell érni, hogy a dolgozók ne csak a saját egészségüket folyamatosan veszélyeztető mértékű túlmunkával jussanak elfogadható mértékű munkajövedelmekhez, hanem a szokásos 8 órás napi munkaidővel is. Erre a betegbiztonság érdekében is szükség van. Igen álságosnak tűnnek a törvény bevezető szavai, különösen a mindennapi gyakorlat fényében, miszerint az „Országgyűlés

– az egészségügyi tevékenység kiemelkedő jelentőségének tudatában – az egészségügyi dolgozókat megillető megbecsülés szem előtt tartásával

– tekintettel a betegek jogára a pihent egészségügyi dolgozók által nyújtott ellátáshoz…."

– Vajon hogyan lehet pihent az egészségügyi dolgozó, ha még egy 12 órás műszak után ügyeletre beosztható, ha ügyelettel együtt akár heti 72 órán át dolgoztatható – sőt munkaidőkeret esetén akár hosszabb ideig is.

Számos feladat áll még a szakszervezetek előtt, hogy segítsék a munkavállalókat és felhívják a döntéshozók figyelmét a szükséges változásokra. Az egészségügyben dolgozók képzési rendszerének modernizálása szintén fontos feladat, hogy mindenki megkapja a feladatának ellátásához szükséges ismereteket, de ne kötelezzék őket fölösleges alibiképzésekre, amit gyakran saját zsebből kell fizetni.

Bár a hagyományos szakszervezeti szerep a munkaadókkal való érdekkülönbségekben való kompromisszumok keresése, a jelenlegi helyzetben az intézmények vezetőivel számos ponton érdekazonosság van, hiszen számukra is napi gondokat okoz a szűkös finanszírozás, az erőforrások biztosítása, a biztonságos betegellátás fenntartása. Az összefogás a munkaadók és munkavállalók között, a jó gyakorlatok megosztása, a közös lobby az egészségügy érdekében hozzásegíthet a beteg egészségügy gyógyulásához.

Nyilvánvaló azonban, hogy ha a döntéshozókban nincs elég szándék vagy elég erő ahhoz, hogy változtassanak, akkor sem a szakszervezetek, sem pedig az utcai megmozdulások nem képesek elérni azt, hogy javuljanak a betegellátás feltételei, több pénz kerüljön a rendszerbe, javuljon az ágazat munkaerő-ellátottsága és ellenőrzött legyen a források felhasználása. Ugyanakkor az eddigi törekvések azt mutatják, nagyobb kormányzati összefogás kell, ahol az egészségügyi, pénzügyi, foglalkoztatási és érdekvédő emberek az intézményekkel is együttműködve közös és tartós megoldást találjanak az egészségügyi ellátórendszer javítására, hogy javuljanak a magyar emberek életkilátásai, legyen elég felkészült szakember, korszerű eszköz és gyógyszer a gyógyításra, a megelőzésre és vonzóbbá váljon az egészségügyi szakma a fiatalok számára.

Társadalmi összefogásra is szükség van. Az emberek követeljék meg, hogy az évtizedeken át az egészségügybe fizetett pénzükért tisztességes ellátást kapjanak és senki se bújhasson ki az egészségügyi közteherviselés kötelezettsége alól. Kerüljenek napvilágra az egészségügyi ellátásban megélt jó és kedvezőtlen tapasztalatok, a kórházak eredményei és esetleges kudarcai a gyógyításban. Az alkoholra, dohánytermékekre kivetett különadók az egészségügybe folyjanak be, hiszen az egészségre káros termékek egészségügyi hatásait az ágazatnak kell korrigálnia. Az egészségügyi források felhasználásába kapjon beleszólást a befizetők és az igénybevevők képviselete, erősödjön itt is a civil kontroll.

Dr. Soós Adrianna közgazdász,

a Független egészségügyi Szakszervezet elnökségi tagja