A szakszervezetek jövőjével kapcsolatos kérdések a rendszerváltás óta foglalkoztatják a munkaügyi kapcsolatok művelőit, szereplőit, így a hazai szakszervezeti mozgalmat is. Minden ilyen kérdésfeltevés óhatatlanul előhívja azt a filozófiai kérdést, megismerhető-e a jövő? Erre természetesen „nem” a válasz, ugyanakkor semmi nem akadályozza meg az embert abban, hogy a jövőről gondolkodjon, sőt tervezzen, célképzeteket alkosson, összerendezze azokat az eszközöket és módszereket, amelyekkel ezek a célok elérhetők, majd az ismeretlen jövőben szépen végigmenjen azon az úton, amely e célok eléréséhez vezet. A mesékből is tudjuk, hogy egy ilyen úton mindig közbejön valami, hol a gonosz boszorka, hol a sárkány, hol csak az Óperenciás tenger akadályozza, hogy továbbmenjünk. A mesében ezek az akadályok mindig legyőzhetők. Vagyis a kérdést úgy lehetne differenciálni, van-e a szakszervezeti mozgalom alakulásának célja, vannak-e eszközei, amelyekkel ezeket a célokat elérheti, vannak-e megfelelő erőforrásai ahhoz, hogy az úton óhatatlanul közbejövő akadályokat legyűrje.

Úgy látom, a szakszervezeti mozgalomnak sem világméretekben – amennyiben lehet ezt a dolgot egyáltalán így szemlélni -, sem pedig a hazai szakszervezeteket tekintve nincs olyan, a távoli jövőre vonatkozó célképzete, amelyet el szeretne érni. Régen eltűnt a mozgalom horizontjáról az a cél, hogy a szakszervezetek az állam – és a munkáltatók – elhalásával együtt maguk is elhalhatnak, hiszen „a dolgozó nép okos gyülekezete” majd a kezébe veszi a saját sorsát és a tetszése szerint fogja alakítani. Nem gondolhatjuk komolyan, hogy erre az emberi társadalom képes lenne, vagy, hogy ezt akarná – ismét csak, ha létezik egyáltalán ez emberi társadalom akarata -, esetleg akarata ellenére ebbe az irányba haladna. Így inkább azt lehet mondani, hogy a szakszervezeti mozgalom nem alakítja önmagát, hanem a körülmények nyomása folytán alakul, céljai konkrét szakszervezeteknek konkrét időtávra vonatkozóan vannak, többnyire azok sem a mozgalomra magára, hanem a munkavállalók helyzetének javítására vonatkozó célok – és ez jó, ha így van.

Ami a konkrét történeti tényeket illeti, világos, hogy a szakszervezeti mozgalom kialakulása a tőkés piacgazdaság létrejöttének köszönhető, feltétele a személyek szabadsága és az egyesülés szabadságának társadalmi elismerése. A tőkés piacgazdaság létrejötte - visszatekintve - két szempontból érdekes, az egyik az a tény, hogy a magántulajdonon alapuló társadalom integrációját a piac, ezen belül a munkaerőpiac valósítja meg, ahol a társadalom egyes tagjai vevőként (munkáltató), míg mások eladóként (munkavállaló) jelennek meg. Ez a pozíció határozza meg a társadalomban elfoglalt helyüket. A másik, a szakszervezetek létrejötte szempontjából fontos tényező a nagyüzem, amely mintegy technológiai feltételként, azonos időben egy térbe zár össze azonos társadalmi pozícióval rendelkező egyéneket, nevezetesen a munkásokat, megteremtve ezzel a közvetlen és állandó kommunikáció lehetőségét. Innen már csak egy „kis lépés a történelemben” a szervezkedés elindítása, a vezetők kiválasztódása, a szervezet formalizálása és a munkáltatóval való kollektív kommunikáció módszereinek kialakítása – amely persze különböző időkben zajlik le a Föld különböző régióiban, különböző időtartamot vesz igénybe, különböző ellenreakciókat vált ki a munkáltatók, illetve az állam részéről, más és más érdekképviseleti formák létrejöttéhez vezet, minden szempontból differenciáltan és folyamatosan alakul. A folyamat leginkább a tőke mozgásának alakulásától függ.

Ez utóbbit korunkban a globalizáció fogalmával szokás jellemezni. A globalizáció a Wikipédia szerint – és elégedjünk meg most ezzel a meghatározással – „a nyugati civilizáció kezdeményezésére történő világszintű egységesedési, univerzalizálódási folyamatokat, és azok következményeit” jelenti. A nyugati civilizáció térhódítását mindenekelőtt a nemzetközi tőke- és pénzmozgások alapozzák meg, amelyeket követ a szakszervezeti mozgalom is, amely nemcsak nemzetközivé, mondhatni globálissá válik, hanem a mozgalmon belül terjed a szakszervezetek szervezéséhez, működtetéséhez, az érdekharcok eredményes megvívásához szükséges tudás, sőt, az anyagi erőforrások is megoszthatóvá válnak.

Vannak azonban olyan – kevéssé szembetűnő – folyamatok is, amelyek a szakszervezeti mozgalom szélesedése és a munkaharcok eredményessége ellen hatnak. Az egyik ilyen tényező az ipari üzem gazdaságban betöltött szerepének megváltozása. Tény, hogy a GDP nagy hányadát állítják elő ilyen üzemekben ma is, azonban ez a hányad csökkenő. A 21. század a tőkés gazdaság strukturális átalakulását tekintve a szolgáltatások százada, amely szolgáltatások nem követelik meg, hogy nagy létszámú munkaerő egy térbe összezárva dolgozzon, éppen ellenkezőleg, a struktúra atomizálódik és a dolgozó embernek sokszor inkább a fogyasztóval kell egy térben lennie ahhoz, hogy a munkát elvégezhesse, sem mint dolgozó társával.

A másik tendencia az információs forradalom terminussal leírt eszközök és munkaszervezési eljárások halmaza, amelynek segítségével arra is mód van, hogy az egy munkafolyamatba zárt munkások ne legyenek egy térben, hanem különböző kommunikációs csatornákon érjék el egymást és a „munkadarabot” is.

Ezek a szakszervezetek számára új kommunikációs helyzetek, megszűnőben az a kényelem, amit a termelő nagyüzem a szerveződni akarók számára biztosít, a külön-külön dolgozó emberek nem ismerik fel magától értetődő hétköznapisággal érdekazonosságukat, a közösség szervezése plusz energia befektetést igényel, ugyanakkor, az információs társadalomnak köszönhetően új kommunikációs eszközök tárháza áll rendelkezésre. Úgy tűnik, hogy ezek használata terjed, bizonyos szakszervezeti tevékenységeket helyettesíthetnek is – például egy facebook oldal helyettesítheti az üzemi szakszervezeti lapot -, de vannak olyan kommunikációs funkciók, amelyekre még (?) nem alkalmazhatók, és nem azért, mert kevés az okos telefon, vagy a munkások ne értenének a kezeléséhez. A közvetlen kommunikáció és a virtuális kommunikáció között két lényeges különbség van, az egyik az, hogy a virtuális kommunikáció inkább írásban történik, így aki írásban rosszul fejezi ki magát, nem tudja átvinni az üzenetet, a másik, hogy ez az üzenet metakommunikációs „felhő” nélkül jut a címzetthez, ezért az információk jelentős része elvész és kevésbé hiteles közlést eredményez, mint a közvetlen kommunikáció. Mindenesetre az infokommunikációs eszközök profi szintű használata sokat enyhíthet azon a problémán, hogy az azonos helyzetű és érdekű munkavállalókat a termelési folyamat változásai térben elválasztják egymástól.

Paradox módon a jóléti társadalom és az egyéni szabadságok kiteljesedése maga is hozzájárul ahhoz, hogy a szakszervezeti szerveződés iránti érdeklődés és igény csökken a fejlett világban. A magas életszínvonalú országokban az állam olyan ellátásokat biztosít a társadalom tagjainak, amelyeket nem érdekharcok árán kell elérni vagy összefogással megteremteni, hanem egyszerűen állampolgári jogon járnak. (Persze abban, hogy ez a helyzet létrejött, a szakszervezeteknek megvan a maguk történelmi szerepe.) Így az az igény, hogy ezek eléréséért ma szövetkezni kellene, fel sem merül – egészen addig, amíg ezek az ellátások valamilyen módon veszélybe nem kerülnek. Nem véletlen, hogy a szakszervezeti tagság azokban az országokban magasabb, ahol egyes (társadalom) biztosítási ellátásoknak, vagy a munkanélküli segélyhez való jutásnak feltétele a szakszervezeti tagság. (Nyilvánvaló és meglehetős magától értetődő lehet az a politikai törekvés, hogy az állam magas színvonalú ellátásokkal „kifogja a szelet a szakszervezetek vitorlájából”; mint ahogy azt láttuk a történelemben, az általános társadalombiztosítás létrejöttének fontos motívuma volt ez. Ugyanakkor ma egy állam részéről ilyen magatartást tanúsítani nem igazán politikailag korrekt – az Európai Unióban pedig biztosan nem az, hiszen a politikusok is tisztában vannak azzal, hogy a magas színvonalú ellátások fedezete egy gazdaságban akkor jön létre, ha a gazdaság szereplői együttműködnek.)

A második világháború óta az egyéni attitűdök is jelentős változáson mentek át és a fent említett gazdasági struktúra-változás, illetve az információs technológiák fejlődése nagyban elősegítette, hogy lazuljon az a kötelék, amely a munkást a munkáltatóhoz köti, ennek folyományaként lazuljon az a kötelék is, amely munkás társához köti. Ma már közhely, hogy az emberek életük során nemcsak munkahelyet, hanem foglalkozást is többször váltanak, az ehhez szükséges képességeket pedig az élethosszig tartó tanulás folyamatában szerzik meg. Valójában egy igen összetett folyamattal állunk szemben. Például, az ún. fejlett világban semmi akadálya nincs annak, hogy aki reggel munkás, délután vállalkozó legyen, akinek esetleg szintén van alkalmazottja. Azután, annak sincs akadálya, hogy aki délelőtt az egyik munkáltató számára dolgozik, az délután egy másik számára dolgozzon, ráadásul ezek nagyon különböző munkák is lehetnek, amelyek közül esetleg egyik sem határozza meg az egyén identitását. Annak sincs akadálya, hogy aki ma a Föld egyik pontján végzi a munkáját, holnap áttegye a munka színhelyét a Föld egy másik – néha igen távoli - pontjára. Vagyis az egyén a korábbinál bonyolultabb, ugyanakkor laza, ideiglenes kapcsolatokat épít a saját mikrovilágában, aminek a szakszervezeti mozgalomra nézve az a következménye, hogy nem érzi szükségét annak sem, hogy szoros köteléket építsen ki egy vele azonos helyzetben lévőkből álló csoporttal, lehet, hogy ilyen csoport létezéséről nem is tud, esetleg az nem is létezik. Ezekben az élethelyzetekben nem áll fenn a szervezkedés alapjául szolgáló hagyományos érdekazonosság, vagy ha mégis, az egyénnek állandóan újabb és újabb csoportokba kellene integrálódnia, amelyet anélkül, hogy ezek a csoportok hálózatot alkotnának, nem is tudhat végrehajtani.

Eközben az érdekek tartalma is változik, ezért az a kérdés, hogy érdekazonosság van, vagy nincs, szintén nem vizsgálható hagyományos szemszögből. A globális tőke érdekei és az egyes munkáltató érdekei között is hatalmas távolságok vannak (gondoljunk mindazokra, akik egy-egy válság során tönkremennek), ugyanilyen hatalmas távolságok vannak egy magyar, egy szomáliai vagy egy amerikai munkás érdekei között, amelyeket – ha a tőkés társadalom paradigmáján belül egyáltalán lehetséges ilyesmi – át kell hidalni, ha azt az egyébként szerény célt tűzzük magunk elé, hogy a világban a munkavállalók javára alakítsuk a folyamatokat.

Mindez a modern korban megalapozza azt a követelményt, hogy a szakszervezetek, mint szervezetek legyenek egymással kapcsolatban, működjenek együtt. Vagyis arról van szó, hogy a „globális tőkéssel” szemben csak a „globális munkás” érhet el jó pozíciót. A „globális munkás” hatalma azonban nem alapulhat azon, hogy elég sok pénzt halmozott fel, vagy a szakszervezeti centrumok együttműködnek egymással, hanem az is szükséges hozzá, hogy e hálózatba szerveződött centrumok mögött szervezett tömegek álljanak, olyan tömegek, amelyek tagjai közösnek ismerték fel az érdekeik legalább egy részét. Ilyen érdeket egyébként ma is bőven találunk, kezdve a globális felmelegedés okozta problémáktól az ivóvíz-, vagy az élelmiszer-problémán át a jövedelemelosztás jelen állapotáig. Ezek közül hagyományosan csak az utolsó szakszervezeti cél, vagyis a célkitűzést magát is át kell gondolni.

Jelent-e mindez egyáltalán valamit a hazai szakszervezeti mozgalomra nézve?

A hazai szakszervezeti mozgalom nincs jó állapotban. Ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy képes-e reagálni azokra a folyamatokra, amelyeket fent a modern piacgazdaság és a globalizáció részfolyamataiként villantottam fel, mondhatnánk, hogy igen, hiszen rendelkeznek olyan kapcsolatokkal, amelyek más – elsősorban nyugat-európai – szakszervezeti centrumokhoz kötik őket, részei azoknak a nemzetközi szakszervezeti szövetségeknek, amelyek már azonosították az új problémákat, és amelyek megkezdték új stratégiák kidolgozását annak érdekében, hogy reagálni tudjanak ezekre.

Sajnos azonban Magyarországon nem az a kérdés, hogy a magyar munkavállalók szakszervezetbe tömörülve hogyan vegyenek részt a világ munkavállalói sorsának javításában – bár természetesen erre is szükség van.

A leginkább hatékonynak itt az látszana, ha a magyar munkavállalók sorsát javítanák, és ennek következtében javulna a világ.

A problémákat felismerni, azokra reagálni, új stratégiákat kidolgozni itthon éppen a magyar munkavállalók helyzete miatt kell. A hazai szakszervezeti centrumok azonban az elmúlt néhány évben sokkal inkább a mozgalommal magával voltak elfoglalva, mint a munkavállalók érdekvédelmével, holott a mozgalom nem létezik önmagában – ha nem védi meg a munkavállalókat, elvész a mozgalom. Márpedig kevés olyan magát fejlettnek tituláló ország van, ahol a munkavállalók közel felét minimálbéren foglalkoztatják, ennél fogva centrális kérdés a dolgozói szegénység, ahol a közfoglalkoztatásban a minimálbérnek is csak a felét lehet megkeresni, ahol ilyen sokan nem tartják nyilván a munkaidőt, ahol sajnálják a munkavédelemre a pénzt, és akkor nem beszéltünk arról, hogy milyen a munkáltató hangneme, létezik-e kölcsönös tisztelet a munkahelyeken.

Tudatában vagyok annak, hogy a hazai szakszervezetek rendkívül represszív politikai környezetben léteznek, ráadásul a politikától való távolságtartás rosszul értelmezett ideája általánosan elfogadottá vált. Ez azért okoz problémát, mert ahol a politika dominálja a társadalmi életet, benne a munka világát is, ott nem lehet nem politizálni. (Egyszerű – és közel 200 éves – szakszervezeti cél a 8 órás munkaidő. Ha a politika semmibe veszi azt, hogy a munkavállalóknak két munkanap között regenerálódniuk kell, akkor, aki fellép a túl hosszú munkaidő ellen, óhatatlanul politizál, akár akar, akár nem.)

Az is közhely, hogy a szakszervezetek megosztottak, a kérdés árnyalatokig menően alapos és őszinte vizsgálatának elmulasztása azonban a fontos mulasztások egyike. Nincs itt tér mély elemzésre, de tekintsük kiindulópontnak azt a tézist, hogy a szakszervezeti centrumok megosztottsága nem azonos a munkavállalók megosztottságával. A munkavállalók nem megosztottak, bár – információk hiányában – viszonylag könnyen kijátszhatóak egymás ellen. Ezt azonban meg lehet akadályozni, ha a centrumok tudnak együttműködni. Örvendetes az a folyamat, amely ezen a téren az utóbbi időben beindult, nevezetesen, hogy a középszinten elhelyezkedő szakszervezeti szövetségek horizontális együttműködési csatornákat építenek ki és próbálnak működtetni, éppen annak érdekében, hogy az azonos helyzetű munkavállalókat képviselve közösen lépjenek fel egy-egy ágazat, szakma munkavállalóinak érdekében.

Nemcsak a szakszervezetek dolgoznak represszív környezetben, hanem a munkavállalók maguk is. A rendszerváltás óta nem volt ilyen szabályozatlan a munkavégzés, mint ma, köszönhetően részben a Munka törvénykönyvének, részben a kollektív szerződések hiányának, részben a hatástalan munkaügyi ellenőrzésnek, részben pedig a morális szint általános csökkenésének. A szakszervezetek gyengítésére irányuló törekvések egyenesen vezetnek a munkavállalók kiszolgáltatottságának fokozódásához, amely ellen egyénileg aligha lehet fellépni. A szervezkedés azonban a munkahelyek növekvő részében lassan hőstettnek számít. A munkavállalók és a szakszervezeti tisztségviselők – érthető módon - nem akarnak hősök lenni, ezért sokszor választanak egyéni stratégiákat a represszió enyhítésére.

Az egyéni stratégiák azonban nem, vagy csak hosszú idő alatt vezethetnek pozitív változáshoz. Az elmúlt 10-15 évben legjellemzőbb munkaerő piaci mozgás a külföldi munkavégzés, amelyet különböző becslések szerint fél-egymillió magyar munkavállaló választott. Ahhoz, hogy ennek hatása nyilvánvalóvá váljon, el kellett érni ezt a nagyságrendet – létrejött a kritikus tömeg, de késtünk 10-15 évet. Ma már a munkáltatók, hovatovább egyes politikai tényezők is elismerik, hogy a hazai bérszínvonal tűrhetetlenül alacsony.

Egyébként is sok tekintetben nő a társadalmi elégedetlenség, a szakszervezeti akciók mellett megjelentek és a korábbinál erőteljesebb hatásúnak bizonyultak – bár csak ritkán érték el céljaikat – a civil mozgalmak, amelyek fellépése bizonyos esetekben összekapcsolódott a szakszervezeti érdekérvényesítéssel.

Ezek a munkaerőpiaci folyamatok, a munkáltatók egy részének megváltozott attitüdje, a társadalmi mozgalmak szaporodása megalapozhatnak új szakszervezeti stratégiákat is. A korábbinál sokkal erőteljesebb szakszervezeti fellépésnek jók az esélyei, minden esetre sokkal jobbak, mint korábban. Vagyis lehetne szakszervezeti konjunktúra is. Hogy lesz-e, az jószerével magukon a szakszervezeteken múlik.

Sztrájk 2.0



Meg­je­lent Ber­ki Er­zsé­bet tu­do­má­nyos i­gé­nyű össze­fog­la­ló mű­ve a mun­ka­harc esz­kö­ze­i­nek ma­gyar­or­szá­gi al­kal­ma­zá­sá­ról.
A Sztrájk 2.0 el­ér­he­tő e‐book for­má­ban.

Megvá­lasz­tot­tak — Mi lesz most?



A szem­lé­le­té­ben teljes mér­ték­ben újdon­ság­nak szá­mí­tó könyv egy­részt meg­oldást nyújt a ma­gyar szak­szer­ve­ze­te­ket is súj­tó fo­lya­ma­tos tag­lét­szám­csökkenés meg­állí­tá­sá­ra, más­részt se­gít át­te­kin­te­ni a mun­ka­he­lyi tiszt­ség­gel já­ró fe­la­da­to­kat, va­la­mint azok si­ke­res el­lá­tá­sá­hoz gya­kor­la­ti ta­ná­csok­kal lát­ja el a mun­ka­he­lyi szak­szer­ve­ze­ti tiszt­ség­vi­se­lőket.

To­vábbi in­for­má­ció

Szakszervezetek.hu hírlevél

Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy első kézből értesülhessen a szakszervezetekkel kapcsolatos hírekről.