Dávid Ferenc cikke a Népszava február 27-i számában megindokolja, hogy miért volt helyes a 2016. évi bérajánlások újszerű, számszerű bérajánlásokat nem tartalmazó megszövegezése.
Érvelésében két tényező kapott kiemelt szerepet: egyfelől az, hogy a munkaerőpiac keresleti-kínálati viszonyai erősen differenciált béremelési gyakorlatokat igazolnak és vetítenek előre, amelyeket nem lehet egy számmal körülírni. Másfelől azzal indokolja a munkáltatók ellenállását, hogy a szakszervezeti lobby a számszerű bérajánlással a közüzemi (közlekedési, vízügyi, energia szolgáltató, köztisztaság, stb.) vállalatokban dolgozók béremelési igényeit próbálja a versenyszféra fórumát felhasználva a kormányon keresztül erőszakolni.
A tárgyalások során a szakszervezetek valóban azt az álláspontot képviselték, hogy a bérajánlásokban konkrét számok is jelenjenek meg. Ezt annak érdekében tették, hogy a munkavállalói szövetségekkel közösen tudatosítsák: a hazai bérek elmaradásban vannak mind történeti, mind nemzetközi összevetésben.
Lássuk a számokat:
Magyarországon a válság előtti utolsó évhez, 2007-hez képest, 2014-re a bérek részesedése a GDP-ben 750 MdFt-tal szorult vissza. Másképpen fogalmazva: a 2007-es bérarány megmaradása esetén ennyivel több bruttó bérnek kellene ma a munkavállalókhoz kerülnie. A szakszervezetek eredeti minimálbér emelési javaslata (a 9% -os minimálbér és a 13%-os szakmunkás bérminimum emelés) hozzávetőlegesen 120 MdFt-ba került volna, azaz a hiányzó 750 MdFt kevesebb, mint 1/6-odába. Ugyanebben az időszakban a tőketulajdonosok és vállalkozók részesedése a bruttó hazai termékből közel 500 milliárd forinttal emelkedett úgy, hogy közben e jövedelmek beruházási célú felhasználása csökkent. A megtermelt hozzáadott érték felosztásában a munkavállalók rovására bekövetkezett arányeltolódást tovább növelte a jövedelemadók tekintetében a magas jövedelműeket preferáló változtatások életbe lépése.
Az európai recesszió csúcsévéhez, 2009-hez képest 6 év elteltével a bruttó fizikai átlagkeresetek ugyan 32%-kal nőttek, a nettó átlagkeresetek azonban már csak 23%-kal, ha pedig az inflációt is tekintetbe vesszük, akkor mindössze 5%-os a fizikai átlagkereset vásárlóerejének növekedése, azaz éves átlagban kevesebb, mint 1%.
A szerény vásárlóerő növekedés egyik lényeges oka a nettó / bruttó bér arány romlása: a nettó bérek aránya az átlagbérek esetében 71,5%-ról 65,5%-ra csökkent 2009-2015 között. A minimálbéreknél, valamint a minimálbérek és az átlagbérek közé eső alacsony béreknél ennél is jobban, 79%-ról 65.5%-ra csökkent a nettó / bruttó bér arány, aminek előidézője az alacsony béreket nemzetközi összevetésben is kimagasló mértékben sújtó adó-és járulékteher.
Egy sor termelő és szolgáltató ágazatban dominál a minimálbéren, vagy a minimálbért csak alig meghaladó mértékű béren történő foglalkoztatás. Ilyen ágazatok a mező-és erdőgazdálkodás, az élelmiszeripar, a textilruházati ipar, a fa-és bútoripar, az építőipar, a kiskereskedelem, a turizmus-vendéglátás, a szociális ellátás. A versenyszférában összesen hozzávetőlegesen 1 millió munkavállaló alapbére található a minimálbéren, a szakmai bérminimumon, vagy ezek közelében, ami nem sokkal kevesebb, mint az összes foglalkoztatott fele.
A minimálbéren, vagy annak közelében foglalkoztatott keresők háztartásainak fogyasztása erősen lefelé húzza az átlagos magyar háztartás fogyasztási adatokat. A háztartások fogyasztásának aránya a bruttó hazai termékben Magyarországon az egyik legalacsonyabb Európában, 50%-nyi, szemben az átlagos 57%-kal, a lengyelországi 60%-kal, vagy a szlovákiak 57%-kal.
Az osztrák háztartások átlagos fogyasztása 2004-ben 3,5-szeresét tette ki a magyarénak, 2014-ben már csaknem négyszeresét. A román háztartás fogyasztási adat 2004-ben felét sem érte el a magyarnak, 2014-ben meghaladja a 90%-át.
Természetesen nem mellékes az a kérdés, hogy mennyire gazdasági kényszer a fentiekben igazolt alacsony bérszint? Mi a helyzet a béremelésre is fordítható forrásokkal?
A lehetséges béremelés fedezetét jól illusztrálja az un. bértermelékenységi mutató, amelyet az egységnyi bérköltségre jutó hozzáadott értékkel számítanak ki. A hozzáadott érték az anyagmentes termelési értéket jelöli, amely egyaránt forrása a munkabérnek, a tulajdonos profitjából képződő osztaléknak, a beruházásoknak és a kormányzati adóelvonásnak. Nos, Magyarországon az egységnyi bérköltségre jutó hozzáadott érték egy sor stratégiai ágazatban jóval magasabb, mint pl. Németországban, vagy Ausztriában. Ausztriához képest 2013-ban a magyar feldolgozó iparban 50%-kal, az infó-kommunikációs szektorban 30%-kal, az építőiparban 17%-kal magasabb volt a bértermelékenység. A nemzetközi összevetésben magas bértermelékenység azért problémás, mert döntően az alacsony bérszint következménye.
Az a tény pedig, hogy az átlagos árbevétel arányos jövedelmezőség (más szavakkal a bérköltséggel csökkentett hozzáadott érték aránya az árbevételben) a legutolsó elérhető adatok szerint a német feldolgozó iparban 7,5%-on áll, míg a magyarban 11%-on, azt igazolja, hogy az alacsony béreket nem a piaci versenyképesség erősítése kényszeríti ki. Ellenkezőleg, az alacsony bér szint egy sor ágazatban egyszerűen a munkáltató profitját növeli.
A statisztikai adatok tehát egyértelműen igazolják, hogy jónéhány jelentős gazdasági súlyt képviselő ágazatban (feldolgozó ipar, telekom szektor, építőipar, szállítás-logisztika) a cégek átlagos jövedelmezősége fedezetet teremthetne a dinamikusabb béremelésre.
A gyorsabb béremelkedés a munkaerő intenzív, elsősorban szolgáltatási ágazatokban és az alacsony termelékenységű, alacsony hozzáadott értéket előállító vállalkozásoknál ütközhet nehézségekbe. A munkaerőhiányos viszonyok között azonban a kevésbé hatékony munkáltatók háttérbe szorulása a munkaerőpiacon elkerülhetetlen.
Nem véletlen ezért, hogy a 2016. évi bérajánlást aláiró szakszervezetek ragaszkodtak ahhoz az „utaláshoz”, amely az ajánlásba végül bekerült, de amelyről Dávid Ferenc írása megfeledkezett. Ez a bértárgyalást folytató felek figyelmébe ajánlott utalás a minimálbér emelés mértékéről szól, amely az utóbbi évek legmagasabb ütemén ( 5,7%-on) valósul meg.
Lássuk ezek után a VOSZ főtitkárának azt a sugalmazását, mely szerint a számszerű bérajánlással a szakszervezetek a közüzemi szektorban dolgozó munkavállalók érdemtelen bérigényét kivánják kierőszakolni. Ahogy a szerző leplezetlen megvetéssel fogalmaz: ezek a „félkatonai” szervezetként működő vállalati monstrumok eltérő színvonalú közszolgáltatást nyújtanak, a versenyt, a racionális bér- és létszámgazdálkodást hírből sem ismerik, viszont a központi bérajánlás mértékét az itt képviselettel rendelkező szakszervezetek rögtön behajtanák munkáltatójuktól”. Nos ez a feltételezés köszönő viszonyban sincs a valósággal.
A közüzemek egyik kiemelt alágazatát képező víz-szennyviz-és hulladékgazdálkodási vállalatok fizikai dolgozóinak átlagbére 2012-ben még 3,1%-kal helyezkedett el „a szabad versenyes” ipari átlagbér felett. 2014-re a helyzet megfordult. Hiába voltak 2012 és 2014 között a számszerű bérajánlások, ezek sem tudták megakadályozni a szóban forgó alágazat növekvő bérelmaradását. A közüzemi bérek alakulását a számszerű bérajánlásnál sokkal jobban befolyásolta a rezsicsökkentés közüzemi vállalati forrásokat elapasztó mellékhatása.
Bármi legyen is azonban az állami tulajdonos stratégiája a közüzemi szektorral, az ott dolgozó munkások és irodai dolgozók semmivel sem kevésbé érdemesek a bérajánlásokban rögzített javadalmazás megszerzésére, mint versenyszférabeli munkatársaik.
Ha többségükben el is fogadták a szakszervezetek az idei bérajánlás számok nélküli megszövegezését, azért a bérek alakulása mögött meghúzódó tényekről nem kívánnak megfeledkezni és abban bíznak, a munkaadók és a kormány sem teszi ezt.
Lajtai György közgazdász
