A Magyar Szociális Fórum (MSZF) üdvözli a Nyugdíjasok Országos Képviselete (NYOK) által az „Idősek hónapja" alkalmából „Mi is megszólalunk" címmel 2018. október 28-án 9:30 órai kezdettel megrendezésre kerülő konferenciát. Az előzetesen meghirdetett program a nyugdíjasokra történő kiemelt odafigyelés fontosságát, az idősek megbecsülését, a nemek közötti egyenlőség és esélyegyenlőség fontosságát hangsúlyozza.

A Magyar Szociális Fórum (MSZF) álláspontja szerint:

     A nagy társadalmi ellátó rendszerekhez tartozó egészségügy, nyugdíjkassza, idős gondozás, valamint a szociális kiadások állami alulfinanszírozása számos nyugdíjas és családja élethelyzetét megnehezíti, nemcsak anyagilag, de erkölcsileg is. A kormány a 2012. január 1-től hatályos Alaptörvényben az idős beteg hozzátartozóról való gondoskodást - az állami felelősségvállalás helyett - a családok nyakába varrta, és ugyan ezt a célt szolgálta a 2016. év nyarán felélesztett szülőtartási törvény is. A családoknál felmerülő idős gondozás terhe főként a nőket sújtja. Az idős hozzátartozó ápolásával járó lelki és fizikai terheken túlmenően az anyagi veszteség okozta teher is számottevő azokban a családokban, ahol az otthonápolást végző nők évekre, évtizedekre kiesnek a munkából, és a segélyes ápolási díjak miatt minimális összegű nyugdíjra számíthatnak azok, akik hosszabb ideig kénytelenek ápolni a súlyos beteg idős szülőket, vagy hozzátartozókat. Mindez azon felül sújtja őket, hogy a nemek közötti diszkrimináció miatt amúgy is 20-30 %-kal alacsonyabb a nők nyugdíja azonos munkakörben, mint a férfiaké. Még akkor is, ha azonos végzettséggel, és azonos szolgálati idővel rendelkeznek. A vidéki és fővárosi kereseti egyenlőtlenségekről nem is beszélve, hiszen ezek következtében hatványozódnak a gondok.   

     Miközben a kormánypropaganda a nyugdíjasok megbecsüléséről szól,  a valóság köszönő viszonyban sincs az idősek megbecsülésével. Sem az egészségügyi ellátás, sem az idős gondozás területén, sem a nyugdíjemelések viszonylatában nem éri el azt a szintet, melyben a 2010. évi kormányváltás előtti években részesülhettek az idősek.

     Kiöregedő társadalmunkban az egészségügyi ellátás 2010. óta nagymértékben zuhant minőségileg annak ellenére, hogy a kormány-propaganda „világszínvonalú magyar egészségügyről" szónokol. Mindeközben minden 10 betegből 8 beteget meg lehetne menteni, de erre még szándék sem mutatkozik, mert például 75 éves kortól már diagnosztikai vizsgálatokra sem küldik az időseket. Az utóbbi 10 évben az alapellátás köréből kivettek számos beutalási lehetőséget, azokat szakorvosi beutalási feltételekhez kötötték, ami hátráltatja a betegek mihamarabbi és hatékony gyógyulásának esélyeit. Az alapellátásból hiányzó praxisok száma mára már elérte a 400-at, ebből csaknem 2/3-ad a tartósan betöltetlen háziorvosi praxis. Az alapellátási gondokat tetézi az is, hogy a háziorvosok átlagéletkora 60 év, miközben utánpótlásukra már remény sincs. Évente 64 háziorvos tesz szakvizsgát, de közülük mindössze 6-an pályáznak az üres háziorvosi praxisokra. A többiek más területen, vagy külföldön keresnek boldogulást, de az ápolói szakszemélyzet utánpótlása is akadozik és a végzett diplomás ápolók nagy része is eltávozik az országból.

     A helyzet drámaiságát mutatja, hogy mára már kb. 2 millió fő felé közelít a 65 év felettiek száma, és közülük 75%-uk (1,5 millió idős) él valamilyen fizikai korláttal. Idősotthonokban viszont, csupán mindössze 3%-uk kaphat elhelyezést. A várakozási idő minimum 2-3 év azok számára is, akik a rossz egészségi állapotuk miatt napi több mint 4 órás ápolást igényelnek. Az otthonápolást végző egészségügyi és szociális szakemberek elfogytak. Az idős otthoni bejutáshoz „kihalásos alapon" juthatnak csak hozzá a rászorulók, de sokaknak a magas térítési díjak szabnak határt az idős otthonba való bejutáshoz. Mivel az állam nem emeli évek óta az idősotthonok állami támogatásának mértékét, gyakorlatilag lehetetlen oda az idősek bejutása. Emiatt, csak a családon belüli otthonápolás mentheti meg az időseket az ellátatlanságtól. A helyzet nehézségeire és megoldatlanságára utal az is, hogy a szociális szféra dolgozói a legalacsonyabban fizetett alkalmazottak, így a pályaelhagyás, és a képzettség nélküliek foglalkoztatása sem biztosít megoldást az idős gondozás problémáira. A szociális szféra területén kb. 3600 fő dolgozik. Számuk viszont rohamosan csökken az alacsony bérek és a szervezetet rendkívüli mértékben igénybe vevő, túlterhelő munkatempó miatt. Akik ilyen alacsony bérért dolgoznak, inkább a kivándorlást választják. 

     A családok nő tagjai sem tudják felvállalni ezt az emberpróbáló feladatot a kétkeresős család-modell és a 65 éves nyugdíjkorhatár mellett. A rendkívül alacsony ápolási díj összege megélhetést nem biztosít számukra, sőt a segélyszerű ápolási díjak után nagyon alacsony nyugdíjakra számíthatnak majd. Hazánkban az idős gondozás alulfinanszírozott. A visszafejlesztés és a kiszolgáltatottság eredményezi azt, hogy az állam az idősek ápolását a családok nő tagjaira sózza. A szárnyaló gazdaságunk eredményei alapján, pedig bőven jutna erre is állami pénzforrás, de a kormányzati akarat hiányzik az anyagi finanszírozáshoz. A problémák feltérképezéséhez segítséget nyújthatnának az önkormányzatok is, mivel a helyi közösségek ismerik legjobban az ott élők helyzetét és gondjait. Mára már szinte teljesen felszámolták az idősek állami házi gondozó szolgáltatásait, így a rendszerbe újonnan bekerülők már nem részesülhetnek ilyen szolgáltatásban.  

     A nyugdíjrendszer hamarosan eléri azt a kritikus pontot, mellyel a szakértői elemzések szerint is finanszírozási gondok várhatók. A következő nyugdíjas generációk számára már elkerülhetetlen lesz az öngondoskodás, mivel a nyugdíjak értékállósága már ma is bizonytalanságban tartja az idős embereket. A kérdés csupán az, hogy miért szüntette meg az állam a magán nyugdíjpénztárakba történő öngondoskodó befizetéseket, ha most újra öngondoskodásra szólítja fel a következő nyugdíjas nemzedékeket? További kérdés,  ha a magyar gazdaság ilyen jól teljesít, miért nem jut évenként alig pár százaléknál több az időskorúak nyugdíjemelésére? Miért a nyugdíjasok hiteleznek az államnak, még az inflációt is alig követő nyugdíjemelés mértékét elérve úgy, hogy minden év januárban alulbecsült inflációs emelést kapnak mindössze csupán? 

     A MSZF álláspontja szerint az inflációt követő nyugdíjemelés mértéke helyett vissza kellene állítani a svájci indexálás számítási módszerét. Amellett még a (gyógyszerárak, az élelmiszerárak és a szolgáltatások rendkívüli mértékű emelkedését is figyelembe véve) az úgynevezett nyugdíjas fogyasztói kosár figyelembevételével kellene emelni minden évben a nyugdíjakat. A környező országokban mindenhol kétszámjegyű nyugdíjemelések tapasztalhatóak, még a nálunk rosszabb gazdasági eredményeket felmutató országokban is. Ha Európában a legjobb gazdasági növekedést hazánk produkálja - mint a kormány-kommunikáció állítja -, ha Magyarország egyre jobban teljesít, hogy fordulhat elő, hogy a tisztességes nyugdíjemelésre nem jut pénz? A nyugdíjasok nem kérnek a „kormányzati pótcselekvésből", a rezsiutalványból és a nyugdíjprémiumból. Helyette kiszámítható és értékálló nyugdíjemelést kérnek. 

     A MSZF javasolja a Nyugdíjasok Országos Képviseletének (NYOK), hogy a nyugdíjas és szociális szervezetek közös programmal és közös akarattal harcoljanak a hazai nyugdíjasok érdekeiért és kényszerítsék ki a kormánytól, hogy a kormány üljön mihamarabb a tárgyalóasztalhoz a nyugdíjas és szociális szervezetek képviselőivel!

     Jelenleg, a társadalom és a generációk szolidaritásának hiánya elsorvasztja az idősek jövőjét. Az idősek érdekében sürgős és pozitív intézkedésekre lenne szükség a nagy társadalmi ellátórendszerek, mint az egészségügy, a szociális ellátórendszer és a nyugdíjrendszer területén, hogy az idősek megfelelő színvonalú ellátását biztosítsák. Az állam nem hagyhatja magára a kiszolgáltatott helyzetben lévő időseket, de a következő nyugdíjas generációkat sem, akik a szolidaritás elvét követve építették és építik fel az országot - áll a Magyar Szociális Fórum közleményében.

 Kiadta: MSZF SZK