Kísérlet az alapjövedelem bevezetésére, demokratikus szellemű oktatás, nyírfacukor, Linux és sms, női jogok, különleges szülői támogatások, nemi kvóta, konszenzusos politikai elit – többek között ez jellemzi Finnországot, amely újabb és újabb szociális innovációkkal kísérletezik – írja a HVG.

Finnország száz szociális innovációjáról jelent meg pár hete egy könyv, abból az alkalomból, hogy az északi ország idén ünnepli függetlenségének századik évfordulóját. A finnek mindig is próbálkoztak társadalmi újításokkal: az oktatás például első pillantásra (magyar szemmel nézve) anarchikus. Ám valójában a demokratikus szellemet megőrizve igyekeznek az iskolák a modernizációnak megfelelni, és mint az összes nemzetközi vizsgálat mutatja, rendkívül eredményesen.

A most kiadott – Ilkka Taipale parlamenti képviselő által szerkesztett – „100 szociális innováció Finnországból” című kötetben még nem szerepel, de – mint korábban írtunk róla – a finnek a szociális ellátórendszerben legújabban az alapjövedelem bevezetésével próbálkoznak. A rászorulók egy kisebb részének vezették be ezt a megoldást idén januártól, ami – leegyszerűsítve – a szociális támogatások összevont (egy összegben történő) és feltétel nélküli folyósítását jelenti. (Az alapjövedelem mögött az a gondolat rejlik, hogy „stresszmentesítik” azokat, akik amúgy is bajban vannak, így a társadalom támogatásával hatékonyabban keresve és nyugodtabban döntve találhatnak a rászorulók megoldásokat.)

Persze szociális invencióban eddig sem volt hiány a finneknél: az ingyenes jogsegély a szegények és immár a középosztály jelentős részére is kiterjedt, vagyis a rászorulók peres ügyeiket állami segítséggel és támogatással intézhetik, az esélyegyenlőség nem csorbul. Finnországban számos olyan garanciaalap és kedvezményes hitellehetőség áll rendelkezésre, amely a bajba jutott hitelfelvevőket segíti.

Nem csorbul a nők és a férfiak esélyegyenlősége sem, legalábbis ezen dolgoznak évtizedek, sőt évszázadok óta. Ilkka és felesége, a korábbi szociáldemokrata miniszter, Vappu Taipale budapesti könyvbemutatójukon elmondták, hogy egyedül a gazdasági csúcsvezetésben nem tudtak például még átütő sikert elérni a nők részvételét illetően.

A nemek egyenjogúsága páratlan tradícióra támaszkodik Finnországban: a világon elsőként a finn nők választók és választhatók is voltak 1906-tól (annak ellenére, hogy ekkor az ország még nem volt független: az orosz cár uralkodott a Finn Nagyhercegségben). Az 1917-es függetlenség után, az első nő 1926-ban került be a helsinki kormányba. A parlament első elnöknőjét 1994-ben választották meg, 2000-ben nő lett a köztársasági elnök (Tarja Halonen). Anneli Jäätteenmäki – az első miniszterelnöknő – 2003-as kormányában pedig ugyanannyi nő és férfi volt.

1995-ben megszületett a 40 százalékos nemi kvótáról szóló törvény, az egyenlőséget új szinten garantálva. A korábbi egyenjogúsági miniszter, Tuula Haatainen, aki 1995-2007 között folyamatosan különböző posztokat töltött be a finn kormányokban) erről így ír a most megjelent kötetben: a nemi kvótákat a közvetetten megválasztott állami és önkormányzati döntéshozatali testületekben alkalmazzák. „Az alapszabály, hogy 40%-os minimum kvótával garantálják az egyenlőséget. Az állami és önkormányzati tulajdonban lévő társaságok vezető testületeiben és egyéb bizalmi képviselőkből álló vezetőségekben és testületekben is egyenlő arányban kell lennie nőknek és férfiaknak.”

Nemcsak a nők, hanem a kisebbségek, a mentális problémákkal küzdők, a betegek és a szociálisan rászorulók esetében is számtalan megoldás létezik Finnországban, amelyeknek összefoglalva egyetlen célja van: az esélyegyenlőség megteremtése. Ennek azonban sokféle formája van, a különböző pártok például más és más társadalmi csoportokat segítenek. Ennek eredőjeként igyekeznek minden réteget – ha rászorul – támogatni egy olyan szintig, ahol már képes felzárkózni a finn átlaghoz. (Ez a jóléti társadalom egyik legfontosabb hozadéka az északi országban.)

 

Egy amerikai matematikusnő, Kelly Day megfigyelte például, hogy a finnek nem azért érnek el jó eredményeket a PISA-teszteken, mert okosabbak a diákok az északi országban. Sőt! Kisebb korban nem is erőltetik még a kiváló képességűeket sem. Arról van szó, hogy az átlagnál rosszabb diákok felzárkóztatására figyelnek sokkal jobban.

Különösen a lányoknál igyekeznek például a matematikától való félelmet oldani. Így a jó tanulmányi átlagok abból fakadnak, hogy nincs a nemek között akkora különbség, mint más országokban. Sőt a finn lányok átlagosan „okosabbak” a matektesztek szerint, mint a fiúk. Ez abból adódik, hogy a fiúkat nem hajszolják bele versenyistállókban a szuperteljesítménybe (kisebb korosztályokról van szó), míg a lányok oktatását „stresszmentesítik”, így pszichológiai alapon érik el, hogy a kockázatkerülő lányok merjenek bátrabban nekiállni a feladatmegoldásnak.

A stresszmentesítés tehát nemcsak az alapjövedelem, hanem az oktatás egyik alapja is Finnországban. Az északi ország oktatási és szociális sikereihez azonban további speciális intézmények kellettek. Például, hogy a fiatal nők nagy arányban léphessenek be a munkaerőpiacra (és így komoly gazdasági növekedés induljon be), változniuk kellett az óvodai ellátásra vonatkozó szabályoknak.

1973-ban új törvény honosította meg a „nappali anyukák” intézményét, akik saját gyermekük mellett másokéira is vigyáztak. Az ötfős gyerekcsoportok után a speciális képzésen részt vett „nappali anyuka” az önkormányzattól és a szülőktől is kapott fizetést. Később kiterjesztették a lehetőséget, hogy a szülők saját gyermeküket nevelhessék otthon, gyesen túli juttatással. Így az óvodaigény csökkent, 2000 táján a gyerekek EU-átlagnál kisebb hányada, 45 százaléka járt óvodába.

Az Ilkka Taipale által összeállított könyv érdekessége, hogy a szociáldemokrata finn képviselő szerkesztőként a korábbi centrumpárti szociális minisztert, Marjatta Väänänent kérte fel, hogy a kötetben ismertesse, hogyan vitték sikerre az elgondolását a gyermekek otthoni gondozásának állami támogatásában. Väänänen fő ellenfele a nyolcvanas években, az intézkedés bevezetésekor egyébként Taipale, akkor miniszter felesége volt.

Mindez mutatja a finn elit sajátos, konszenzusos egységét: ez nem azt jelenti, hogy mindenben egyetértenek, hanem azt, hogy elfogadva a közösen megállapított játékszabályokat, senki nem vonja kétségbe a másik – az övétől eltérő – álláspontjának őszinteségét. Az is kiderül a kötetből, hogy végül is kompromisszum született Finnországban a szociáldemokraták és a centrumpártiak között: a kilencvenes évektől minden gyerek jogosult lett óvodai ellátásra (ez a szocdemek ötlete), a centrumpártiak pedig az otthoni gondozás általános támogatását érték el.

Taipale azt sem felejtett el megemlíteni, hogy a finn kormányok általában koalíciósak, a legnagyobb politikai erők általában együtt kormányoznak, legfeljebb egy szokott kimaradni az aktuális kabinetekből a négy-öt fő irányzat közül.

Mindezt kiegészítik még olyan intézkedések, mint az apasági gyes, az anyasági csomag (ezt a finnektől régiónkban a szlovénok vették át), és még számtalan megoldás, ami egyébként összefügg a népesség fogyásának megállításával és a szociális egyenlőséggel is.

A finn szociális és népesedési politika sikeresebb is: 2015-ben a finn természetes szaporodás 3000 fő volt. Összehasonlításul idézzük fel az Eurostat legfrissebb kiadványát: Magyarországon 2015-ben 39 ezer fővel több ember halt meg, mint amennyi született.

A finn sikerek másik titka az önkormányzatiság. Önkormányzatok, illetve szabad és önkéntes társulások intézik a helyi ügyeket. E mellett civil szervezetek sokasága is tevékenykedik az országban: Taipaléék vagy harminc ilyen szervezet vezetői-résztvevői voltak, mire miniszter és parlamenti képviselő pozícióba kerültek.

Vannak például finn szabad társulások az utak közös kezelésére vagy éppen „lakás-részvénytársaságokra”. Általában véve is: egészen más a finn gondolkodás, mint a 2010 utáni magyar politikáé: nem az állam felől közelítenek az önkormányzatokhoz, hanem fordítva: az önkormányzati autonómia jegyében a helyhatóságok „mindazokat a feladatokat elláthatják, amelyeket elvállalnak”.

Vagyis a finnek sokféle innovációval igyekeznek kilábalni a Nokia összeomlása utáni gazdaság recesszióból, stagnálásból. A legfrissebb, 2016 utolsó negyedévi GDP-adat azonban még csak 0,3 százalékos növekedésről tanúskodik, amivel az EU-lista végén kullog Helsinki – Görögországgal együtt.

Azt azért érdemes tudni, hogy az egy főre jutó GDP-t tekintve Finnország még mindig a 10. helyen állt 2015-ben az EU-ban. (Magyarország az ötödik, de hátulról, megelőzve Bulgáriát, Romániát, Horvátországot és Lettországot. Előttünk pedig a lengyelek és a görögök álltak 2015-ben.)

A gazdasági-technikai innovációk közül említik a Linuxot, amely nyílt forráskódja – legalább részben – „demokratizálta” az informatikát. De az sms is finn találmány – imádnak ugyanis telefonálni, ezt már Kodolányi János is megfigyelte az 1930-as évek végén. (Jellemző, hogy akkor már olyan jól kiépített telefonhálózat volt az északi országban, amit még a magyar népi író is irigykedve nézett.)

Forrás: HVG

Eseménynaptár

loader
Társ-szerkesztőségünk:

Sztrájk 2.0



Meg­je­lent Ber­ki Er­zsé­bet tu­do­má­nyos i­gé­nyű össze­fog­la­ló mű­ve a mun­ka­harc esz­kö­ze­i­nek ma­gyar­or­szá­gi al­kal­ma­zá­sá­ról.
A Sztrájk 2.0 el­ér­he­tő e‐book for­má­ban.

További információ

Megvá­lasz­tot­tak — Mi lesz most?



A szem­lé­le­té­ben teljes mér­ték­ben újdon­ság­nak szá­mí­tó könyv egy­részt meg­oldást nyújt a ma­gyar szak­szer­ve­ze­te­ket is súj­tó fo­lya­ma­tos tag­lét­szám­csökkenés meg­állí­tá­sá­ra, más­részt se­gít át­te­kin­te­ni a mun­ka­he­lyi tiszt­ség­gel já­ró fe­la­da­to­kat, va­la­mint azok si­ke­res el­lá­tá­sá­hoz gya­kor­la­ti ta­ná­csok­kal lát­ja el a mun­ka­he­lyi szak­szer­ve­ze­ti tiszt­ség­vi­se­lőket.

To­vábbi in­for­má­ció