A súlyosan, halmozottan sérült gyerekek fejlesztésének kulcsszereplői a gyógypedagógusok. Sokszor ők az egyetlenek, akik hidat képeznek a fogyatékossággal élő gyerekek és a közoktatás között. Szerepük felbecsülhetetlen, mégis több ezren hiányoznak ma Magyarországon a munkaerőpiacról. Az üres álláshelyeket annak ellenére sem tudják betölteni, hogy évről-évre háromszor annyian szeretnének gyógypedagógusi diplomát, mint ahány felsőoktatási férőhely van. Hogyan látják saját szakmájuk helyzetét a benne dolgozók, és mitől megy tönkre idővel a gerince egy gyógypedagógusnak? Az Abcug cikke.

Legyen szó egy súlyosan sérült, ápolási díjas édesanyjával otthon fekvő gyerekről, vagy egy integrált nappali intézményben tanuló látássérült diákról, kettejük történetében szinte biztosan közös, hogy fejlesztésüket valamilyen formában gyógypedagógus végzi. Amikor róluk hallunk, legtöbbször az a téma, hogy milyen kevesen vannak, aki pedig még a pályán van, azt sem tudja, hol áll a feje, mert annyi családhoz és iskolába kell egyszerre kijárnia. De hogyan látják saját helyzetüket a hosszú évtizedek óta benne dolgozók, és mit gondol az, aki pár év után már rá is jött, itthon ebből a szakmából megélni nagyon nehezen lehet?

Biztos állás

Egy pár évvel ezelőtt készített, 14 hónapot végigkövető adatgyűjtés kimutatta, hogy

a közigállás.hu állásportálon több mint 2800 hirdetésben kerestek összesen 3500 gyógypedagógust.

Volt olyan hirdetés, amiben egyszerre tizet is. És ezek csak az állami állások, ebben nincsenek benne az egyházi és a civil fenntartású intézmények – kezdi Márkus Eszter, az Elte Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar oktatási ügyekért felelős dékánhelyettese.

Ez jelenleg egy olyan szakma Magyarországon, amivel biztosan el tud helyezkedni, aki kikerül a képzésből.

De ez nem feltétlenül jó a minőség szempontjából, mert gyakorlatilag nincs versenyhelyzet – mondja Márkus Eszter.

Szerinte több minden is hozzájárult ahhoz, hogy ilyen mértékű legyen mára a gyógypedagógus-hiány. Az egyik ilyen, az új köznevelési törvény, ami külön választotta a nevelési-oktatási intézmények és a pedagógiai szakszolgálatok munkáját.

Míg korábban egy gyógypedagóus akár 2-3 munkakörben is tudott egyszerre dolgozni, és így sokkal több feladatot ellátni, addig a jogszabályi változások után el kellett döntenie, hogy a kettő közül hova akar tartozni, és azon az egy helyen dolgozhatott a továbbiakban.

Hiába telnek be évről-évre a gyógypedagógiai szakok az országban, (országosan háromszor annyian jelentkeznek, mint amennyi hallgatói hely van), a kimeneti oldalon ez mégsem új munkaerőként jelenik meg. “A levelezősök között nagyon sok, de még a nappalisok között is előfordul diplomás hallgató, aki már eleve dolgozik valahol, adott esetben már gyógypedagógusi munkakörben, csak kell neki a papír. Ők hiába jönnek ki a képzés végeztével, nem lesz belőlük új munkaerőpiaci szereplő” – mondja a dékánhelyettes.

A hiányt tetézi szerinte az is, hogy a Ratkó generáció lányai közül nagyon sokan lettek pedagógusok, és ők egyszerre mennek nyugdíjba.

“Amikor 700-800 diákot veszünk fel országosan, belőlük maximum négyszázan jelennek meg új munkaerőként. Ez éppen, hogy lefedi a nyugdíjba vonulókat”. (A Ratkó-gyerekek és a Ratkó-korszak elnevezés Ratkó Anna népesedéspolitikájára utal, aki 1949 és 1953 között volt népjóléti, majd egészségügyi miniszter. Ebben az időben tilos volt az abortusz és a gyermektelenekre különadót vetettek ki. Az intézkedések miatt jelentősen megnőtt a születések száma, az ezekben az években született gyermekeket nevezik Ratkó-gyerekeknek).

Minek kettő, ha egy is megcsinálja?

A szakemberek hiányát nem csak a gyerekek, de a gyógypedagógusok is megérzik a munkájuk során. Mint a fiatal gyógypedagógus-asszisztens, Dániel, aki alig pár éve lépett erre a pályára, de már úgy döntött: inkább külföldön folytatja. Azt mondja, akinek van némi önbecsülése és szeretne megélni, az már rég nincs az országban, mint gyógypedagógus.

Korábban egy fejlesztő intézményben dolgozott, feladata pedig a gyógypedagógus munkájának megkönnyítése volt, ami azt jelentette, hogy a lemaradó és az SNI-s diákoknak segített az órán, vagy ha nagyrészt sérültekből állt egy osztály, akkor folyamatosan jelen volt, ezen kívül segített a mosdóhasználatban és az etetésben is.

Két iskolában dolgozott eddig, de egyik helyen sem érezte, hogy annyian lennének, ahányan kényelmesen el tudnák látni a feladataikat. “Picit mindig több munkát csináltunk, mint ami az ideális lenne. Ez egy nagyon is magyar dolog, hogy mindig próbálunk a lehető legkevesebb befektetésből a lehető legnagyobb hasznot kihozni. Minek vegyünk fel két embert, ha egy is megcsinálja”?

Legelső fizetése 2016 szeptemberében bruttó 160 ezer forint volt, másodállást kellett vállalnia egy rehabilitációs otthonban, a kettővel együtt érte el a havi 180-200 ezer nettót. A legutóbbi munkahelyén nettó 125 ezer forintot keresett, ezért úgy érezte, muszáj olyan állást találnia, ami mellett nem hal éhen. Szóba került a pályaelhagyás: biciklis futárnak is jelentkezett, mert még az is jobban fizetett volna, de most úgy tűnik, hogy október közepétől Angliába megy gyógypedagógiai asszisztensnek egy iskolába, a mostani fizetése többszöröséért. Azt mondja, volt kollégái sokszor Tippmix-szel egészítették ki a fizetésüket, hogy kijöjennek a hó végéig.

Házi terapeuta

Súlyosan, halmozottan fogyatékos gyerekek otthon fejlesztését végzi Budapesten egyik interjúalanyunk, aki nem szeretett volna névvel szerepelni.

Bár a törvény heti 20 óra kötelező fejlesztést ír elő ezeknek a gyerekeknek, ezt a legtöbb esetben nem kapják meg.

“És, hogy miért van ez? Nagyon egyszerű a válasz: nincs elég ember” – mondja.

Ezekre a gyerekek, bár tankötelesek, nem vonatkozik a Nemzeti Alaptanterv, a tanításuk valójában fejlesztést jelent. Ez a mindennapokban a következőt takarja interjúalanyunk életében: “Néha azon küzdünk, hogy tanulják meg lenyelni a nyálukat, képesek legyenek jelezni valamit, kifejezni magukat. Alternatív kommunikációt és a mozgásukat fejlesztjük”. De egy gyógypedagógusnak a gyerek mellett a szülővel is foglalkoznia kell. Az elején sokat tanulnak közlekedni, ez főleg az anyukáról szól, akinek meg kell tanítani, hogyan szálljon fel a babakocsival a buszra, és, hogy miért ne emelje ki közben a gyereket az ülésből.

”Tíz perceket utazgatunk, gyakoroljuk a felszállást és a leszállást. De az ápoló gondozás is hozzátartozik a munkánkhoz, mint az etetés vagy a pelenkázás. Amikor együtt eszünk, megszagoljuk, megbeszéljük, hogy mit eszünk, gyakoroljuk, hogy ne köpje ki az ételt. De ha mi a külső szemlélő szerint csak sétálgatunk és utazgatunk, annak is megvan a célja” – meséli.

Jelenleg összesen három tanítványa van, hozzájuk jár ki hetente többször is. Az Aquincum környékén, a 11. és a 9. kerületben élnek ezek a családok, ezért elég sokat kell utazni a két diák között, de ezt nem is bánja, mert ezt az időt használja feltöltődésre. Szerinte az egyik alap probléma az otthoni fejlesztés jelenlegi rendszerével, – azon kívül, hogy sokan nem tudnak élni a nekik járó heti 20 órával -, hogy egy ilyen állapotú gyereknél nem ritkán egyszerre többféle probléma is fennáll, mégis neki egyedül kéne megoldani például a mozgásfejlesztést és a látásfejlesztést. Ezekre mind-mind külön szakember kellene, de az sokszor csak álom.

Otthoni fejlesztőként nagyon speciális helyzetben van, mert az elején egy idegen otthonába kell belépnie, ami mindkét fél részéről kiszolgáltatott helyzetet teremt. De a nagyobb probléma szerinte az a mentális terheltség, amit az okoz, hogy tizenévekre lekötődnek egy-egy családhoz, és egy-egy nagyon nehéz állapotú gyerekhez. Ezzel a helyzettel a gyógypedagógusnak sokszor egyedül, legfeljebb a kollégák támogatásában bízva kell megbirkóznia.

Ha megtehetik, kollégáival dönthetnek úgy, hogy szétosztják maguk között a gyerekeket, hogy ne egy ember vigye éveken keresztül ugyanazt a családot. “Ezt nyilván meg kell beszélni a szülővel, hogy ne legyen átjáróház az otthonuk, de a gyerekek egy részén meg pont azt látjuk, hogy élvezik, ha új arcokat látnak, és nem mindig csak ugyanaz az ember forgatja meg emelgeti őket”.

Ha már a pszichikai terheltség: szerinte nagyon könnyű belecsúszni, hogy a gyógypedagógus egy idő után az anya terapeutájáva váljon. “Nem a mi dolgunk, de gyakran mi vagyunk ott egyedül, ilyenkor nehéz azt mondani, hogy forduljon a családsegítőhöz” – meséli. Amikor az egyik tanítványának az édesanyja rákos lett, és kezelésekre kellett járni, akkor ő vigyázott a munkaidején túl a gyerekre.

Persze, erre lehet mondani, hogy miért én menjek oda, miért én fürdessem, nem az én dolgom. De az ember óhatatlanul bevonódik, aztán persze gondolkodik, hogy szakmailag ez mennyire helyes. De mi értelme van másképp csinálni”- kérdezi.

Az ötven felé közeledve, már el-el játszik a pályaelhagyás gondolatával. “Fizikailag kikészíti a gerincet ez a munka. Én mindig a földön dolgozom, ha hatvan kiló a gyerek, akkor annyit teszek le és utána emelem fel. Nem szoktam a szülők segítségét kérni, mert úgyis iszonyat sokat dolgoznak a gyerekkel, legalább abban a pár órában ne nekik kelljen csinálniuk. De most már muszáj lesz, mert mi sem vagyunk jobb állapotban, mint a szülők” – meséli.

Forrás: Abcug


Ha Te is szeretnél a rabszolgatörvény ellen tiltakozni a Facookon és szeretnél egy ilyen keretet a profilképedre, akkor:
1. kattints a profilképedre
2. kattints a "keret hozzáadására"
3. írd be a keresőbe, hogy "Stop rabszolgatörvény"
4. húzással igazítsd a kívánt helyre
5. add meg, mennyi ideig akarod használni
6. fogadd el a változtatásokat

Eseménynaptár

Társ-szerkesztőségünk:

Sztrájk 2.0



Meg­je­lent Ber­ki Er­zsé­bet tu­do­má­nyos i­gé­nyű össze­fog­la­ló mű­ve a mun­ka­harc esz­kö­ze­i­nek ma­gyar­or­szá­gi al­kal­ma­zá­sá­ról.
A Sztrájk 2.0 el­ér­he­tő e‐book for­má­ban.

További információ