Az utóbbi években a foglalkoztatás nem a munkaerőpolitika intézkedéseinek köszönhetően bővült, ugyanis ez a politika számos területen rossz, a terápia több helyen figyelmen kívül hagyja az intézkedések mellékhatásait, a képzetlen munkanélküliség problémáját pedig helytelen eszközökkel kezeli - fogalmazta meg észrevételeit Köllő János, az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének tudományos tanácsadója a Portfolio.hu-n.
Köllő Jánosnak az 53. közgazdász vándorgyűlésen tartott előadása abból indult ki, hogy a munkanélküliséget elsősorban a hatékony intézményekkel lehet hosszú távon, stabilan csökkenteni. Ezeknek az intézményeknek elsősorban három területre kell hatást kifejteniük:
A bér (munkaerőköltség) rugalmasságára
A munkaerő alkalmazkodóképességére (az alapkészségek elsajátítására)
A mobilitásra
Ezek fényében érdemes értékelni, hogy milyen intézmények épülnek Magyarországon, illetve ezek milyen eredményességre vezettek.
Elsőre jól néz ki
Az elmúlt öt évben mintegy 400 ezerrel nőtt a foglalkoztatottság, ám ha ezt a közmunkások, illetve a külföldön dolgozók számának növekedésével korrigáljuk, akkor 230 ezer fő javulás adódik. Ennek mintegy a fele a gazdasági válságot követő természetes regenerálódás, vagyis a válság előtti (meglehetősen alacsony) szinthez képest szerény, mindössze 114 ezer fő a növekedés - értékelt Köllő.
Ráadásul ha a változásokat kor és végzettség szerinti bontásban vizsgáljuk, azt láthatjuk, hogy alapvetően a felsőoktatási boom, illetve az idősek növekvő arányú munkavállalása okozta a foglalkoztatás növekedését. Emögött azonban korábbi, illetve korábban elinduló intézkedések húzódnak, úgy mint a felsőoktatásban részt vevők arányának növekedése (ez azóta a visszájára fordult), illetve a munkaerőpiac elhagyásának erősebb korlátozása. Összességében a munkaerőpiac fő problémája, a képzetlenek tragikus foglalkoztatottsága nem javult.
Célok és eszközök: rossz diagnózis, hibás terápia?
Köllő a 2010-es célkitűzések kapcsán (lásd a fenti ábrát) a következő észrevételeket tette:
A „Nagyobb rugalmasságot!" szlogent jól szolgálja a korai nyugdíjazási lehetőségek korlátozása. Ugyanakkor ennek a célnak a biztonságot nyújtó formája, a flexicurity intézményi keretei hiányoznak, hiszen ahhoz magas kezdő segély, illetve sok aktív segítség is szükséges.
A „Jobb ösztönzőket!" célkitűzés eszközeitől (magasabb minimálbér, alacsonyabb segély, alacsonyabb marginális adóteher, közmunka-kötelezettség) Köllő kevés eredményt vár. Mint rámutatott, a kutatások szerint a képzetlenek ezekre az eszközökre csak gyengén reagálnak. Ez alapján még erőteljes lépések esetében sem várható néhány tízezer főnél nagyobb foglalkoztatottságbővülés, pedig ez a leginkább kritikus szegmenst, a képzetlenek körét célozza. Ennek kapcsán Köllő még felhívja a figyelmet arra is, hogy a minimálbérre rakódó teher (adóék) óriási, ami a magas munkaerőköltségen keresztül a munkaerő iránti keresletet visszafogja.
„A munkaerőpiac igényeinek megfelelő oktatás" eszközeit szintén kritikával illette a közgazdász, Mint rámutatott, a szakképzés „visszaállítása" értelmetlen, mert az nem szorult vissza. A duális képzés nem jelenthet egyet az általános képzés visszaszorításával, utóbbiban ugyanis kifejezetten rosszul állunk. A szakképzésbe történő belépésig Németországban 7200-8000 órányi általános képzést kapnak a diákok, Magyarországon mindössze 5700-at. Ez pedig azért jelent problémát, mert az általános készségek a foglalkoztathatóság szempontjából rendkívül fontosak.
A felsőoktatás „szükségtelen" szakjainak kigyomlálásáról, illetve a létszámszűkítésről szólva Köllő rámutatott: egyrészt nemzetközi összehasonlításban és a munkapiaci előnyök fényében ma nincs túlképzés a felsőoktatásban, másrészt még a bölcsészeti és társadalomtudományi képzésekből kikerültek foglalkoztatása (is) magas. A szakértő idézte azokat a kutatásokat, mely szerint a szegény családok gyerekei gyakorlatilag eltűntek a felsőoktatásból. A korai szelekció ahhoz a problémához vezet, hogy olyanok veszítik el az esélyüket a felsőoktatásban való részvételre, akik képességeik alapján ott lehetnének, illetve olyanok kerülnek be, akik nem feltétlenül szolgálnak rá. Ezek az első és másodfajú hibák romló átlagos minőséghez vezetnek.
Köllő a közmunka hatékonyságát is rendkívül alacsonynak tartja. Több mint kétszer annyit fordítunk erre a célra, mint minden más aktív munkaerőpiaci eszközre, sőt ha az EU-forrásokat levonjuk, akkor több mint hétszer annyit. 2012-2013-ban a munkába visszatérés aránya mindössze 5,8% volt, amiben közrejátszik az is, hogy a közmunkások zöme olyan munkahelyen dolgozik, ahol mindenki, vagy majdnem mindenki közmunkás. Vagyis a reintegráció nem valósul meg.
Összességében tehát a munkapolitika diagnózisa a szakképzés, a felsőoktatás, az általános készségek szerepe, a rugalmasságok területén egyszerűen rossz. A terápia több helyen is figyelmen kívül hagyja a nem szándékolt mellékhatásokat, mint például a minimálbér magas adóéke, vagy a felsőoktatás korai szelekciója. De a legfőbb problémának Köllő nem is ezeket, hanem a képzetlen munkanélküliség kezelését tartja. Esetükben ugyanis a lemondás (közmunkába terelés), illetve a kizárás (korai iskolaelhagyás, általános készségek hiánya) a jellemző, elfelejtve, hogy a magyar munkaerőpiac fő problémája éppen ezen a területen található.
Forrás: Portfolio