Egyértelmű, hogy abban az országban, ahol a nagyon magasak a bérköltségek (ami rontja a gazdaság versenyképességét), ahol egyszerre van munkaerőhiány és több mint 200 ezer közfoglalkoztatott, és ahol a dolgozói szegénység egész szektorokra jellemző, ott munkáltatóban, munkavállalóban, gazdasági szakemberben, és végül, de nem utolsósorban, politikusban is felmerül a járulékcsökkentés ötlete. De valóban egyszerre képes kezelni ez a beavatkozás az összes problémát?
Az erről szóló hírek nem adnak választ arra a kérdésre, hogy milyen hatással járna a járulékcsökkentés rövid távon, s milyen következményei lennének tíz-tizenöt év alatt. És az sem derül ki egyértelműen, hogy pontosan mit ért Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter járulékcsökkentésen.
Ha ugyanis szó szerint értelmezzük az elhangzottakat, akkor a munkavállalót terhelő 10 százalékos nyugdíj- és a 8,5 százalékos egészségbiztosítási járulékra gondolt. Induljunk ki ebből, és a gondolatkísérlet kedvéért képzeljük el, hogy teljesen megszüntetik e terheket. Így a mostaninál 18,5 százalékkal magasabb bért kapnának kézhez a munkavállalók.
Ez a kedvezmény azonban a vállalkozók terheit egyáltalán nem csökkentené, és így nem eredményezné a cégek versenyképességének növekedését, ezzel több munkahely megteremtésének lehetőségét. Valószínűleg nem is csábítaná haza azokat, akik a magasabb bérek reményében hagyták el az országot, mert az EU-s és a magyar átlagbérek között jóval nagyobb a különbség. Sajnos az sem valószínű, hogy a környező országokból lehetne hazánkba csábítani a képzett munkaerőt ezzel a nettó bérnövekedéssel – hacsak nem Ukrajnából –, hiszen már a román gazdaság is jobb helyzetben van, mint a magyar.
Kérdés, hogy meggyőzné-e a 18,5 százalékkal magasabb fizetés azokat a közfoglalkoztatottakat, akik eddig nem érezték elég motiválóknak az elérhető béreket, és csak ezért nem cserélték le közmunkásállásukat egy piaci munkahelyre? És ha így van, akkor vajon valóban fel akarják-e és tudják-e venni őket azok a vállalatok, ahol most munkaerőhiány van? Ha hiszünk ebben, akkor valóban elképzelhető, hogy a járulékcsökkentés a munkaerőhiány megszüntetéséhez vezethet. De ha kételkedünk, akkor kimondhatjuk: a klasszikus járulékok akár teljes megszüntetése sem vezetne a munkaerőhiány megszüntetéséhez és a magyar gazdaság versenyképesebbé tételéhez. Két várható hatása lenne: a fogyasztás élénkülése és a dolgozói szegénység mérséklődése (bár ez sem mondható utolsónak).
Ha azonban nem erre, hanem a foglalkoztatót terhelő „járulékok csökkentésére” gondoltak a döntéshozók, vagyis a szociális hozzájárulási adó vagy a szakképzési hozzájárulás mérséklésére, akkor más hatásokat válthat ki az intézkedés. A foglalkoztatók egy jelentős – legalább 10 százalékot elérő – egy lépésben végrehajtott csökkentést már valóban megéreznének. A nagyobb cégeknél, ahol sokan dolgoznak, a megtakarításból technológiai beruházást lehetne végrehajtani, esetleg a már ott dolgozók bérét lehetne emelni, vagy akár új munkahelyeket is teremthetnének. A fejlesztés és a munkahelyteremtés a termelés növekedéséhez vezetne, a béremelés pedig a jó munkaerő megtartását támogatná. E megoldás lényege, hogy a vállalkozások maguk dönthetnének a helyzetükben a legjobb megoldásról.
A mikrovállalkozásoknál azonban még ennek a csökkentésnek sem lenne számottevő hatása, hiszen esetükben ez a kedvezménymérték nem volna elég egy-egy beruházás megvalósítására vagy új munkahelyek megteremtésére. Csak a mostani alkalmazottak (sokszor a tulajdonosok) bérének növekedéséhez, esetleg tisztulásához (az osztalékként kivett jövedelmek rendszeres bérré alakításához) és áttételesen ismét csak fogyasztásnövekedéshez vezetne.
Tehát, bár az ötlet akár jó is lehet, most még nem világos, hogy mi az az iparpolitikai, gazdaságfejlesztési, többletszolgáltatási stratégia, amelynek a részeként megvalósulhatna. A fő kérdés, hogy először a foglalkoztatottságot vagy a versenyképességet szeretnék-e növelni, és hogy általánosságban vagy csak bizonyos szektorokra koncentrálva? Most úgy tűnik, mintha a tervezés helyett találomra hoznának egy döntést, és remélik, hogy jó hatása lesz valahol.
Ráadásul a csökkentés mértékéről sem hallottunk még semmit. Pedig a többlépcsős, elnyújtott csökkentés elodázná a versenyképesség elérésének időpontját is, elbizonytalanítaná a vállalkozásokat, mivel kevésbé tervezhetővé tenné a leendő beruházások forrásait.
Mindezen bizonytalanságok ellenére a hírekből elég valószínűnek látszik, hogy a kormány szándéka komoly, valóban terveznek valamit. Ezért az elérni kívánt stratégiai célok és csökkentésmértékek tervezésén túl azt is jó lenne mielőbb látni, hogy melyek lesznek azok a kiemelt területek, amelyektől a várt gazdasági növekedést remélik. Mert az autóipar stratégiai szerepe nem lesz elég az egész gazdaság élénkítéséhez.
Sőt, még tovább érdemes finomítani a koncepciót. Ugyanis – ahogy ezt fent bemutattuk – a munkaerőhiány megoldásához a munkáltatói járulékcsökkentés önmagában nem lesz elég, képzési, lakhatási, toborzási-szervezési megoldásokkal kellene kombinálni.
Az is kérdés, hogy a választások előtt két évvel feldobott ötlet mire lehet elég. A politika persze képes arra, hogy csak az előnyeit mutassa be az elképzelésnek, hogy hosszabb távon keltsen reményt, míg ma csak olyan apró lépéseket valósít meg, amelyektől nem lehet valódi hatást várni, de nincs is valóságos kockázatuk. Ezzel egyszerre kerüli el a stratégiaalkotás kényszerét és a társadalmi vitát is. Pedig ezekre mielőbb szükség lenne, hiszen a problémák égetők, és bármelyik megoldást választják, mindenképpen lesz árnyoldaluk is. Lesznek területek, ahova eleinte bizonyosan kevesebb pénz jut. Ha a versenyképesség növelése mellett döntenek, akkor bár hosszabb távon nagyobb hatást érhetnek el, de kevésbé fogják érezni a dolgozók előnyeit az első időkben. Valódi elemzés nélkül azonban ebből sem lesz más, mint egy tétova lépés, amely nem jelent megoldást.
Forrás: vg.hu
