Néhány hete vendégmunkások érkeztek a tengerentúlról a Nógrád megyei Szügyre. A helyiek elsőre migránsoknak nézték a fogadóban elszállásolt, sötét bőrű, spanyolul beszélő idegeneket. Aztán megnyugodtak, mikor megtudták, csak pár hétig maradnak, és mennek is haza Tolucába. Nyomukban számos kérdés maradt: mit kerestek itt, mi lesz a magyar munkásokkal, és egyáltalán, mi folyik Szügyön? Utánajártunk, és azzal szembesültünk, hogy Szügy semmiben nem hasonlít egy átlagos magyar falura. Mexikóiak nélkül is igazi kuriózum.

– Nézzen rám, hát ki venne föl egy ilyen öreg csajt varrónőnek? Na ugye.

– Én felvenném, ha ügyes és megbízható.

– Duma. Tudja, hány éves vagyok? Mindegy. Nem érdekes. Nem is tudok varrni.

– Úgy hallottam, nemcsak képzett varrónőket vesznek föl, hanem bárkit, aki megfelel a próbamunkán.

– Maga ezt elhiszi? Látja, milyen színű a bőröm? Ilyen barnán sehova nem vesznek föl.

A szügyi polgármesteri hivatal parkjában állunk a fotós kollégámmal. Körülöttünk három asszony, locsolókannákkal, gereblyékkel felszerelkezve. Ketten a húszas éveik elején járnak, a harmadik ötven körüli lehet. Ő állítja, hogy romaként esélye sincs bekerülni egyik szügyi gyárba sem. Mindhárman közmunkások, épp cigarettaszünetet tartanak. Ömlik belőlük a panasz. A legfiatalabb azt mondja, hónapokig könyörgött, mire a polgármester hajlandó volt neki közmunkát adni. Most több jut ugyan neki a segélynél, de a közmunkáspénzből is levonnak egy csomót, ő például csak 36 ezret kap kézhez. Hitetlenkedünk, mire bevallja, a végrehajtó dézsmálja a pénzét, mert van egy bedőlt hitele. Egyiküknek sincs szakmája, bár a két fiatal nő egy ideig járt szakmunkásképzőbe. Az egyik varrónőnek, a másik bolti eladónak tanult, de nem fejezték be az iskolát: mindketten szerelmesek lettek, aztán már jött is az első gyerek.

Markó Antal független polgármester a nemrég felújított községházán fogad minket. Megemlítjük, hogy közmunkásai tele vannak panasszal.

– Kezeljék óvatosan, amit hallottak. Vegyék figyelembe, hogy aki Szügyön csak a közmunkások közé fér be, arról a helyi gyárak valamiért lemondtak – kezdi Markó Antal. – Alapesetben ugyanis mindenkinek jut rendes állás a faluban, aki dolgozni akar. A hivatalos statisztikák szerint itt 4-5 százalékos a munkanélküliség, ami Nógrádban kimagaslóan jó adatnak számít. De valójában a regisztrált munkanélküliek többsége is dolgozik vagy feketén vagy alkalmi munkásként.

– Név szerint tudja, hogy ki mit csinál? – kérdezzük.

– Ez is a munkám része – közli a polgármester, majd számolni kezd. – Egy, kettő, három. Igen, három olyan munkaképes ember van, aki semmit nem dolgozik. Mindhárman alkoholisták.

Hiszünk Markó Antalnak. Főként azért, mert egyhuzamban 34 évet lehúzni faluvezetőként – elég nyomós érv. 1982-ben lett tanácselnök, amit még az akkori hatalom döntött el, de 1990 óta a szügyiek saját akaratukból választják meg újra és újra polgármesternek. Bárkit kérdezünk a faluban, mindenki kulcsfigurának tartja a község első emberét. Leginkább azért tisztelik, mert sikerült kiemelnie Szügyöt a nehéz sorsú nógrádi falvak sorából. Csak a helyben működő ipari üzemeket – Zollner, Magna Systems, Parat – számolva jelenleg 1100 munkahely található az 1500 lelkes településen. Az önkormányzati és állami intézmények további 50 embernek adnak munkát, néhány kisebb cég és az agráriumban dolgozó családi gazdaságok újabb 50-60 embert foglalkoztatnak, és ott vannak még áprilistól októberig a közmunkások is. Keveselljük a 15 fős létszámot, de Markó Antal azt mondja, higgyük el, ennél többen nem alkalmasak közmunkásnak.

– Sokat tettünk a sikerekért, de azért többször szerencsénk is volt. Az első nagyobb cég úgy kötött ki nálunk, hogy a befektető-tulajdonos a környéken keresett helyet a leendő üzemének, de a kiválasztott településen a polgármester megvárakoztatta. Nem néhány percet, hanem három órát. Erre fogta magát, kocsiba ült, és találomra megállt Szügyön. Bejött a hivatalba, nekem meg nyitva volt az ajtóm. Nem is ment tovább. Pár hónappal később felépült a falu határában az első textilüzem. Az a poén, hogy ugyanez megtörtént még egyszer, amikor a Zollner keresett magának új telephelyet. Az elektronikai cég vezetőit is megvárakoztatták ugyanazon a településen, és amikor sértetten elindultak hazafelé, meglátták a textilipari üzem építését Szügy határában. Bejöttek a hivatalba, itt találtak az irodában, a többi már az ismert forgatókönyv szerint zajlott.

– Könnyű befektetőket találni, ha beesnek az ajtón – jegyezzük meg a polgármesternek.

– Könnyű? Tudják, mekkora munka volt kivásárolni a későbbi ipari park területét a volt téesztagok osztatlan közös tulajdonából? Vagy saját forrás híján kiépíteni azt a közműhálózatot, ami szükséges ilyen méretű ipari üzemek működéséhez? Nagyon is sokat dolgoztunk azért, hogy ránk találjon a szerencse – mondja Markó Antal. Ez a szerencse forintokban is mérhető: a nagyjából 400 milliós éves költségvetés fele iparűzési adóból származik (ez is kiemelkedő adat), amit teljes egészében a falu fejlesztésére költenek.

A mai Szügy valóban impozáns. Igaz, a családi házak pont olyanok, mint bárhol vidéken, ám a közintézmények kivétel nélkül újak vagy frissen felújítottak. Az infrastruktúrán is látszik a falu gazdagsága, minden utca aszfaltozott, a járdák nagy részét térkővel rakták ki, gondozott buszvárókat, parkokat, templomkerteket látni szerte a községben. Felvetjük, hogy az évi 200 millió forint iparűzési adó egy idő után talán túlságosan is kiemeli majd Szügyöt a környező falvak közül.

– Tisztában vagyunk a felelősségünkkel, és az újabb és újabb cégek idecsábításával, a munkahelyteremtéssel már nem magunknak, hanem a régiónak szeretnénk segíteni – állítja a polgármester. – Ezért építünk hamarosan egy ötezer négyzetméteres gyártócsarnokot, és olyan kisebb cégeknek akarjuk bérbe adni, amelyek a már itt lévő három nagy szügyi vállalatnak a beszállítói. De szállodaépítést is tervezünk: egy 50-60 fő befogadására alkalmas, minőségi szolgáltatást nyújtó hotelről van szó, amelyet a már nálunk letelepedett cégek felsővezetői vehetnének igénybe, ők ugyanis jelenleg naponta 40-50 kilométerről ingáznak.

Markó Antal körbevezet a faluban. Megcsodáljuk a több száz millió forintért felújított, napelemekkel felszerelt általános iskolát, de nem megyünk be. A polgármester elárulja, amikor a suli átkerült a Klikhez, megfogadta, soha többé nem teszi be a lábát az intézménybe.

– Harminc év munkáját rabolták el a falutól. Tőlem. Úgy hívtam az iskolát, hogy a község ékszerdoboza. Mindig azon járt az agyam, hogyan lehetne szebbé-jobbá tenni, aztán egyszer csak rátette a mancsát az állam. Még mindig felzaklat, ha ez szóba kerül – mondja Markó Antal.

Aztán jobb kedvre derül, amikor megmutathatja a községi konyhát. Nemcsak az intézményeket látják el innen meleg étellel, de ide járnak ebédelni a szügyi cégek közép- és felsővezetői is. Össze is futunk Lantos Csabával, a Parat Ungarn Kft. ügyvezető igazgatójával. Az autóipari beszállító – műanyag alkatrészeket gyártó – cég vezetőjétől megkérdezzük, honnan szereznek munkaerőt egy olyan faluban, ahol a lakosok számához képest talán túl sok is a munkahely.

– Nagyjából 30-40 kilométer sugarú körön belülről. Ilyen távolságról még érdemes buszoztatni a munkásokat, és mivel közel vagyunk a határhoz, Szlovákiából is fogadunk embereket – mondja Lantos Csaba. – Előny, ha valaki szakképzett, de igazából az számít, hogyan teljesít a tesztmunkán. Annyira speciális munkát végzünk, hogy mindenképpen be kell tanítanunk az új embereket, úgyhogy nem az a fontos, milyen papírral érkezik hozzánk, hanem az, hogy elég ügyes-e, illetve könnyen képezhető-e.

Azért ennél távolabbról is érkeztek már munkások Szügyre, a Magna Systems például nemrég nyolc mexikói munkást látott vendégül. Bár a cég vezetőjével nem sikerült beszélnünk, Markó Antal azt mondja, szó sem volt a tengerentúli munkaerő magyarországi letelepítéséről.

– Első kézből tudom, a mexikóiak azért voltak itt pár hétig, hogy betanítsák magyar kollégáikat, mert Szügyön is átálltak egy olyan termék gyártására, amit a cég tolucai telephelyén már régóta készítenek – mondja a polgármester. – Itt voltak három hónapig, betanították a magyarokat, aztán hazamentek. Most épp lengyelek meg tatárföldiek vannak nálunk, ők is csak átmenetileg. Nem kell félni, nem veszik el egyetlen környékbeli munkáját sem.

A faluközpontban lévő Barna presszó pultoslánya elismeri, igaz, amit a bulvárlapok írtak: az első napokban a szügyiek valóban azt hitték, hogy a sötét bőrű, idegen nyelven beszélő alakok migránsok, de amikor kiderült, hogy a Magna mexikói munkásai, elmúlt a félelmük.

Mielőtt elindulnánk haza, fotós kollégám azt kéri, keressük meg a három közmunkás asszonyt, akikkel reggel találkoztunk, hadd készítsen róluk néhány képet. Keresztül-kasul bejárjuk a falut, de nem akadunk a nyomukra. Hiába kérdezősködünk utánuk, senki nem látta őket. Délután fél három van, még másfél óra a munkaidő végéig.

Forrás: 168 óra