A kétezres években két erős embere volt a magyar munkavállalói érdekvédelemnek. Borsik János a Mozdonyvezetők Szakszervezetének, egyben az Autonóm Szakszervezetek Szövetségének elnöke, és Gaskó István, a Vasúti Dolgozók Szabad Szakszervezetének, valamint a Liga Szakszervezeteknek a vezetője. Érthető: a vasutasok jó érdekérvényesítők. Mindenki megérzi, ha megállnak a vonatok. A két vezető a látható felszínen szövetséges, a víz mélyén inkább rivális volt. Borsik azonban nem jelöltette magát újra, amikor 2010-ben a mozdonyvezetőknél, 2012-ben az Autonóm szakszervezetben lejárt a mandátuma – írja a 168 óra.

– Miért nem indult újra?

– Lejárt az idő, és a saját döntés megfellebbezhetetlen.

– Fel akart állni, mert nem akarta megvárni, hogy mások állítsák fel?

– Engem még senki sem fenyegetett, de úgy éreztem, hogy ötvenévnyi munkaviszony után már menni kell.

– Önök évtizedeken át ketten voltak Gaskó Istvánnal a magyar szakszervezeti mozgalom erős emberei. Mit szól a lemondásához?

– Sajátos történet az övé és a Liga Szakszervezeteké. Nem tartanám szerencsésnek, hogy én kommentáljam.

– Ön sohasem szeretett volna négyemeletes házat?

– Nem. Nekem kiválóan megfelel a negyedik emeleti volt tanácsi lakás az Oktogonon. Éppen úgy vehettük meg, mint bárki más a lakók közül. Jobb szeretem a támadhatatlan megoldásokat.

– Éppen ellentétes utat választottak, amikor a Fidesz hadat üzent a szakszervezeteknek. Gaskó együttműködött, sokak szerint csatlósnak állt, ön keményen szembefordult a kormánnyal. Jól tette?

– Nem tehettem mást, ha emelt fővel akartam járni, hiszen a Fidesz egy olyan munkatörvénykönyvhöz kért asszisztenciát, amely kiszolgáltatottá tette a munkavállalókat. Számomra nem volt alternatíva. Gaskó együttműködése egyébként már a Gyurcsány-kormány idején megszilárdult a Fidesszel, senkinek sem lehetett meglepetés, hogy az összjáték a kormányváltás után is folytatódik.

– 2011-ben, amikor a Liga, az MSZOSZ és a Munkástanácsok a versenyszféra konzultációs fórumán szentesítették a munka törvénykönyvének módosítását, a részt vevő szakszervezetek jutalmul 100-100 milliós támogatást kaptak a kormánytól. Az ön által vezetett Autonómok ott maradtak üres kézzel. Gaskó később ötmilliárd forintot oszthatott szét a vasutasok között, amit a korábbi gördülő sztrájk követeléseinek kielégítésére kapott a kormánytól. Fejenként több mint százezer forintot vihettek haza a vasutasok. Ő tehát képes volt arra, hogy két kézzel adjon. Önnek meg nem volt miből.

– Ez tény. Csakhogy munkajogászként én láttam, hogy a hármak által szentesített munkatörvénykönyv-módosítás katasztrofális következményekhez vezetett a munkahelyeken. Védtelenné tette a bérből és fizetésből élőket. Kérdeztem a legnagyobb tagságú szakszervezet, a MSZOSZ elnökét, hogy miért adta az arcát ehhez. Azt mondta, hogy úgy gondolta: még mindig jobb, ha ott vagyunk. Én meg nem gondoltam, hogy a szakszervezeteknek szabad részt venni abban a csúfságban, hogy úgymond rugalmassá tették a munkaadó és munkavállaló kapcsolatát. Hogy az egyéni munkaszerződésekkel kiválthatóvá tették a kollektív szerződések, sőt a munka törvénykönyvének előírásait. Kérdezem én: miféle szerződés jöhet létre egy túlhatalommal rendelkező munkaadó és egy kiszolgáltatott munkavállaló között? Az emberek többsége bármit aláír, ha ez a feltétele, hogy eltarthassa a családját. Ez olyan csúfság, amihez én nem adhattam a nevemet.

– Különleges pillanatban élünk. Magyarországon megjelent valami, ami már a Kádár-féle érdekkijáró rendszerben sem volt nálunk divatban. A szolidaritás. A szakszervezetek civil kezdeményezések mögé álltak be, együttműködnek az egészségügyiek és a tanárok, de ott vannak a szülők is. Valami új születik a szemünk előtt? Sikeres lesz a kockás ingesek mozgalma?

– Nagyon remélem. Önmagában is tünet, hogy milyen reakciót váltott ki Klinghammer volt államtitkár és rektor nyilatkozata arról, hogy pipa, ha kockás inges, borotválatlan tanárt lát. Ilyen butaságot csak akkor mond valaki, ha nem tud mit kezdeni a helyzettel, ha nincs normális válasza.

– De ki akarja nyilvánítani feltétlen lojalitását a kormány iránt.

– Feltétlenül. Az embert naponta elborzasztják magasan képzett, a csúcselithez besorolt emberek szervilizmusának jelei. Szóval az esernyős tüntetés napján elindult valami, máris visszafordíthatatlan és nagyszerű dolog, ha nem is világmegváltás, és persze nem is kormányváltás. Felemelő, remekül megszervezett eseményt hoztak létre a pedagógusok, akikre korábban sokan csak legyintettek: úgysem tudnak ilyesmit megszervezni, nehézkesek, a gyerekek érdekeire hivatkozva könnyű sarokba szorítani őket. Nos, több tízezer ember volt a Kossuth téren, a szónokok azt mondták, amit mondaniuk kellett, de minden kemény szónál, a tömeg méreténél is súlyosabb volt az ötperces néma, fenyegető csend. A pedagógusok most példát adtak a többi szakmának is. Kérdés persze, hogy marad-e szufla, eltökéltség, gondolat a folytatásra. Mi van az akció után? Engem a kollégáim néha majdnem megvertek, amikor egy sztrájk szervezése közben, az ország legerősebb szakmai szervezetében, a 98 százalékos szervezettségű mozdonyvezetők között már tizedszer kérdeztem: jó, tartunk egy sztrájkot. De mi van a munkabeszüntetés után? Hogyan folytatjuk, ha a követeléseinket nem teljesítik? Mi a következő három lépés?

– Azt mondta, valami elkezdődött, valami visszafordíthatatlan történt. Micsoda?

– Felemelte a fejét egy kiszolgáltatott embercsoport. Bátran szembefordult a hatalommal, és még arra is telik a méltóságából, hogy humorral, iróniával reagáljon a hatalom mellett felsorakozó segéderők ostoba megnyilvánulásaira. Kialakult egy összjáték a kezdeményező civilek és a szakszervezetek között. Ez nagyon fontos. A civileknek szükségük van az érdekvédők eszközrendszerére, tapasztalatára, a szakszervezetekre pedig ráfér az a kurázsi, aminek már régen híján vannak. Bízom abban, hogy lesznek olyan jelentős eredmények, amelyek alapjaként az esernyős tüntetést emlegetjük majd.

– Fél év múlva lesz-e még Klik?

– Persze, a klikkesedés a mai magyar társadalom betegségtünete. De ha félretesszük a tréfát: az oktatási rendszer jelenlegi centralizálása agyament dolog. Ez nem tartható. De a problémákat önmagában már nem oldja meg a szervezet megszüntetése vagy formális megőrzése, miközben eljelentéktelenedik.

– Ha jól értem, a siker ebben az esetben nem a szakszervezeteké, hanem a civileké: a Herman Ottó, a Teleki Blanka gimnáziumok tanáraié és az őket követő pedagógusoké.

– Éppen ez az újdonság: én úgy látom, hogy most a civil mozgalom és az érdekvédelmi szervezetek úgy találtak egymásra, hogy nem lehet őket szétszakítani, kijátszani egymás ellen. Az erőt most azok adják, akik esetleg nem is szakszervezeti tagok, hiszen Magyarországon a szervezettség erősen visszaesett. A rendszerváltás idején még 25 százalékos volt, ma csak 12 százalék körül jár.

– Sőt már annyi sincs. A friss adatok szerint 10,6 százaléknál járunk.

– Ráadásul. Az eredményes nyomásgyakorláshoz, esetleg sztrájkokhoz mégis kell a szakszervezetek infrastruktúrája, szűk keretek közé szorított, de még létező törvényi felhatalmazása, tapasztalata, jogi jártassága.

– A Fidesz megszüntette az országos érdekegyeztetést, olyan sztrájktörvényt fogadott el, hogy a fal adja a másikat, az elégséges szolgáltatást úgy próbálja meghatározni, hogy a sztrájkot észre se lehessen venni. Ilyen körülmények között mit tehetnek a szakszervezetek? Mi a jövő?

– A harc a jövő. Az elégséges szolgáltatások garanciájára, ha nem viszik abszurdba, a társadalomnak szüksége van, hogy kiszámíthatók maradjanak az életkörülmények. Ha az elégedetlenség most tovább nő és a sztrájktörvény jelenlegi túlhajtottságát nem enyhítik, akkor az események veszélyes irányt vehetnek.

– Vadsztrájkok törhetnek ki, amikor a munkavállalók semmibe veszik a törvény előírásait, és ez újabb konfliktusokat szülhet?

– Ez is előfordulhat. A kiszolgáltatott rétegek elégedetlensége dühbe fordulhat, és a harag rossz tanácsadó. Van egy pont, amelyen túl az emberek már mindenképpen megkeresik az utat elégedetlenségük kimutatására.

– A puskapor feltalálása óta tudjuk, hogy a robbanáshoz nem elég a gyúanyag. Le kell fojtani, az útját el kell zárni ahhoz, hogy kontrollálható égés helyett pusztító erőt kapjunk.

– Így van. És a felelősség a kormányé. Nem tárgyalni vagy csak látszattárgyalásokat folytatni annyi, mint visszaélni a többségi felhatalmazással. Az autokráciát nem menti az elnyert szavazatok száma. Hiszen tudjuk: a többség hatalma is szolgálhat önkényt, de Tocqueville márki már az ezernyolcszázas évek első felében is megvetéssel írt a többség diktatúrájáról. A társadalmi békének elemi feltétele az érdemi párbeszéd a munkáltatók, munkavállalók és a kormány között. A labda a kormánynál van: ideje, hogy lehetőséget adjon az érdemi érdekegyeztetésre. Ideje, hogy végre kedvenc nagyvállalkozóin kívül mást is emberszámba vegyen.

Forrás: 168 óra