A munkahelyi kommunikációban gyakran használunk munkajogi szakkifejezéseket, amelyeknek pontos tartalmát a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) vagy más jogszabály adja meg. Annak, hogy a munkavállaló alapvető munkaügyi kérdésekben kiigazodjon, nyilvánvalóan nem előfeltétele a munkajog beható ismerete, de az alapvető fogalmak hozzávetőleges ismeretére szüksége lehet.

A munkahelyi kommunikációban gyakran használunk munkajogi szakkifejezéseket, amelyeknek pontos tartalmát a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) vagy más jogszabály adja meg. Annak, hogy a munkavállaló alapvető munkaügyi kérdésekben kiigazodjon, nyilvánvalóan nem előfeltétele a munkajog beható ismerete, de az alapvető fogalmak hozzávetőleges ismeretére szüksége lehet.

Az Mt. azonban nem könnyíti meg a fogalomrendszerében tájékozódni vágyók dolgát: egy sereg olyan terminust is tartalmaz, amelyek – akár az elnevezés hasonlósága okán, akár más okból – könnyen összekeverhetők egymással. Cikkünkben néhány ilyen fogalompárossal foglalkozunk, amelyeket a munkaügyi témájú kommunikációban sok esetben felcserélnek egymással, ellenben igen fontos, hogy ezeket egymástól jól elhatárolva, valódi értelmük szerint tartsuk őket számon.  

1.) Készenlét – készenléti jellegű munkakör 

A készenlét egy munkaidő-szervezési kategória. Lényege, hogy ennek tartama alatt a munkavállalónak csak rendelkezésre kell állnia a saját maga által meghatározható helyen, viszont a munkáltató utasítása esetén „haladéktalanul” fel kell vennie a munkát. A „haladéktalanság” kifejezés tartalmát az Mt. nem részletezi. Ezt azonban többnyire a munkáltató valamilyen belső szabályzatában vagy egyedi utasításában konkretizálja, esetleg a felek a munkaszerződésben rögzítik ennek feltételrendszerét (pl. meghatározva, hogy a munkavállalónak 20 perc alatt be kell érnie a munkahelyére). A készenlét az Mt. szerint nem számít munkaidőnek, ellenben ha a munkavállalót ténylegesen munkára kötelezik, akkor azt rendkívüli munkaidőként kell elszámolni.  

Készenléti jellegű munkakörről két esetben beszélhetünk:  

• a) ha a munkavállaló a feladatainak jellege miatt – hosszabb időszak alapulvételével – a rendes munkaidő legalább egyharmadában munkavégzés nélkül áll a munkáltató rendelkezésére, vagy

• b) ha a munkavégzés – különösen a munkakör sajátosságára, a munkavégzés feltételeire tekintettel – a munkavállaló számára az általánoshoz képest lényegesen alacsonyabb igénybevétellel jár.

A készenléti jellegű munkakörökhöz különféle munkaidő-szervezési engedmények szerepelnek a munkáltató oldalán arra tekintettel, hogy a munkavállalók e munkakörben a fentiek szerint „pihenősebb” módon tudják ellátni a feladatukat (pl. a munkaközi szünet tartama a munkaidőbe beszámít, a teljes napi munkaidő a felek megállapodása alapján nyolcról tizenkét órára emelhető, a beosztás szerinti napi munkaidő pedig ez esetben az általános napi 12 helyett 24, beosztás szerinti heti munkaideje pedig 48 helyett 72 óra lehet; elrendelhető vasárnapra is rendes munkaidő; a munkáltató egyoldalúan is előírhat legalább 6 hónap vagy 26 hét tartamú munkaidőkeretet stb.).  

A készenléti jellegű munkakör fogalmának voltaképpen semmi köze a készenlét fenti kategóriájához. A két kategória között mindössze annyi hasonlóság fedezhető fel, hogy a munkavállalónak jellemzően alacsonyabb megterheléssel kell számolnia.  

2.) Napi munkaidő – beosztás szerinti napi munkaidő 

Az Mt. élesen és következetesen elkülöníti a „napi munkaidő” és a „beosztás szerinti napi munkaidő” fogalmát.  

A napi munkaidő a rendes munkaidő mennyiségére vonatkozik. Azt mutatja meg, hogy a munkavállaló mennyi idejét „köti le” a munkáltató részére a munkaszerződésben. Ez mindig felek közötti megállapodásra tartozó kérdés, amelynek a törvény csak a kereteit szabályozza. Amennyiben a munkaszerződés erről nem tartalmaz rendelkezést, úgy az Mt. megadja az általános teljes napi munkaidő mértékét, amely így a felek hallgatólagos megállapodásával lesz a jogviszony része: ez 8 óra. Ehhez képest a felek megállapodhatnak rövidebb vagy – jogszabályban rögzített esetekben – hosszabb teljes munkaidőben vagy részmunkaidőben.  

Ehhez képest a beosztás szerinti napi munkaidő az az időtartam, amelyet a munkáltató egy konkrét napra a munkavállalónak ténylegesen beoszt. Ez főszabály szerint – általános, hétfőtől péntekig tartó munkarend esetén – megegyezik a napi munkaidővel. Azonban munkaidőkeret (vagy a ritkán alkalmazott ún. elszámolási időszak) bevezetése útján a munkavállaló számára egyenlőtlen munkarend lehet irányadó. A munkaidőkeret egyik lényeges vonása, hogy a munkáltató egyes munkanapokra változó óraszámú munkaidőt írhat elő (beosztás szerinti napi munkaidőként), és ezeknek csak átlagban kell megfelelniük a napi munkaidő mértékének. A beosztás szerinti napi munkaidő – általános teljes napi munkaidő esetén – 4 és 12 óra között mozoghat.  

Míg tehát a napi munkaidő mindig a felek – kifejezett vagy hallgatólagos – megállapodásánák tárgya, a beosztás szerinti napi munkaidő meghatározásánál jellemzően a munkáltató egyoldalú rendelkezéseinek nagyobb alakító hatása van (hiszen pl. négy hónap illetve tizenhat hét tartamban egyoldalúan is bevezethet munkaidőkeretet, s ekkor a törvényi korlátok között bármely napra, egyenlőtlen mértékben, saját belátása szerint oszthatja be a munkaidőt). Kötetlen munkarend esetén – tehát amikor a munkavállaló a munkáltató engedélye alapján saját maga osztja be a munkaidejét – a beosztási szerinti napi munkaidő kategóriáját nem is lehet alkalmazni, míg a napi munkaidőre vonatkozó (mérték-)szabályok továbbra is irányadók. Vagyis a munkaidő mennyisége sosem lehet kötetlen, csupán annak beosztása. 

3.) Vasárnap – munkaszüneti nap 

A köznyelvben (pl. menetrendek szóhasználatában) munkaszüneti napnak nevezzük a vasárnapokat. Ezzel szemben a „munkaszüneti nap” munkajogi fogalma kifejezetten a törvényben tételesen felsorolt nemzeti, állami vagy vallási ünnepekre vonatkozik (pl. január 1., március 15.), amelyeken bérfizetés mellett lehetünk távol munkahelyünktől.  

A vasárnapi nyugalom keretéül ezzel szemben jellemzően – de nem szükségszerűen – a „heti pihenőnap” vagy „heti pihenőidő” szolgál, amelyen természetesen fizetést nem kapunk. Általános munkarendben a szombatokra és vasárnapokra esik a heti két heti pihenőnap vagy 48 óra heti pihenőidő. De munkaidőkeret esetén is – amennyiben a munkáltató heti pihenőnapokat, és nem heti pihenőidőket oszt be – havonta legalább egy pihenőnapot – vasárnapra kell beosztani (bizonyos kivételekkel).  

4.) Felmondási idő – felmentési idő  

Az Mt. hatálya alatt akár munkáltatói, akár munkavállalói felmondásról van szó, a munkaviszony a felmondás közlését követően egy bizonyos felmondási idő letelte után ér véget. Ennek célja, hogy a másik fél fel tudjon készülni a felmondásból eredő változásra (munkavállalóként: új állást kereshessen, munkáltatóként: pótolja a kieső munkavállalót). Ez a munkaviszony-megszüntetés „rendes” módja, a korábbi törvény hatálya alatt ezért is hívták rendes felmondásnak. Ezzel szemben az azonnali hatályú – vagyis: felmondási idő nélküli – felmondásra csak valamilyen különleges körülmény adhat alapot (pl. próbaidő, minősített kötelezettségszegés stb.). Munkáltatói felmondás esetén a felmondási időnek legalább a felére fel kell menteni a munkavégzés alól a munkavállalót, mégpedig távollétidíj-fizetés mellett. Ez a felmentési idő. (Felmentési idő munkavállalói felmondás esetén nem jár alanyi jogon.).  

A felmentési idő fogalmának értelmezésénél zavaró lehet, hogy a közszolgálatban több foglalkoztatási jogállási törvény „felmentési idő”-nek nevezi ugyanazt a kategóriát, amit az Mt. felmondási időnek. Az Mt. szerinti felmentési időnek pedig e törvényekben a „mentesítési idő” fogalma felel meg. Így, ha felmentési időről beszélünk, akkor igen fontos tudni, hogy az Mt. vagy valamely közszolgálati törvény hatálya alatt történő foglalkoztatásról van-e szó, mivel a két esetben e fogalom teljesen mást jelent.  

5.) Napi pihenőidő – munkaközi szünet 

Tudvalevő, hogy az Mt. a pihenőidőknek több formáját ismeri. Hangzás alapján nem feltétlenül egyértelmű, hogy a rövidebb tartamú pihenőidők közül mit takar a napi pihenőidő fogalma. A napi pihenőidő a napi munka befejezése és a következő munkanapi munkakezdés közötti egybefüggő pihenőidő, melynek minimális mértéke főszabály szerint 11 óra.  

A napi pihenőidő nem keverendő össze a munkaközi szünettel, amely az egy munkanap alatt teljesített munkaidő megszakításával kiadandó, főszabály szerint minimum 20 perc pihenőidő. Míg tehát a napi pihenőidő a két munkanap közötti pihenésre, a munkaközi szünet a munkanapon belüli „lélegzetvételre”, privát tevékenységekre, szükségletekre fordítható.

Forrás: jogaszvilag.hu