Nem a tanári pálya megbecsülése, hanem a még nagyobb tanárhiányra való felkészülés a parlament elé terjesztett státusztörvény célja – mondja Ercse Kriszta oktatáskutató. Interjú.

A „pedagógusok új életpályájáról” szóló, kedden benyújtott törvénytervezet – közismertebb nevén: státusztörvény – egyetlen valós megoldást sem kínál a közoktatás problémáira, állítja a Civil Közoktatási Platform. A Belügyminisztérium mást mond: az új jogszabály a pedagógusok nagyobb szakmai és anyagi megbecsülését teszi lehetővé. Hol az igazság?

Egy vicc jutott eszembe: igaz-e, hogy Moszkvában Mercedeseket osztogatnak? A hír igaz, de nem Moszkvában, hanem Vlagyivosztokban, nem Mercedeseket, hanem Moszkvicsokat, és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak. A státusztörvény és más intézkedések mellé rendelt kormányzati magyarázatokat valahogy így lehet értelmezni. Ez a törvénytervezet a semmiből jött, egyáltalán nem volt rá szükség, és semmit nem old meg. Az kiolvasható belőle, hogy a kormány nem egy oktatásfókuszú pedagóguspolitikával akarja megoldani azt a krízishelyzetet, amit az egyre nagyobb pedagógushiány, a pályaelhagyás, az utánpótlás hiánya okoz. Nem foglalkozik azzal, ami ennek a jelenségnek az oka a pedagógustársadalom elöregedésén kívül. Amit látunk, hogy úgy kezelik ezt a területet, mint egy kényszermunkatábort: a napi penzum, hogy 20 tonna követ kell kibányászni. Ha azt eddig 140 ezren bányászták, akkor tőlük várták el, ha a nyugdíjazások, pályaelhagyás után mondjuk 115 ezer rabszolga marad, akkor nekik kell teljesíteni. Ennek a megoldásnak ágyaz meg a státusztörvény, ehhez alakítja ki a jogi kereteket.

Például mire gondol?

Például arra, hogy eredetileg az egyenlőtlen munkabeosztás lehetőségének megteremtése érdekében hathónapos munkaidőkeret megállapítás megengedte volna a 48 órás heti munkaidőt, ám a benyújtott változatból ez végül kikerült. Ami nem azt jelenti, hogy akkor ennyi nem lehet, hanem azt, hogy a határ a csillagos ég. De van egy olyan paragrafus is, ami lehetővé teszi, hogy a tankerületi vezető meghatározza a pedagógusok számára, hol, mennyi munkát végezzenek és mennyi ideig. A pedagógusok szabad felhasználású munkaidőkeretéről is dönthet úgy, hogy azt az iskolában töltsék el. Ha a törvényt elfogadják, az adott járáson belül át is lehet majd helyezni őket másik intézménybe dolgozni, akár utasítással is. Mindezt azért, hogy “a köznevelési feladatellátás folyamatos működése biztosítható legyen”. Micsoda arcátlanság. Igen, ehhez tényleg kellenek pedagógusok, de nem úgy, hogy játszom velük, mint a zsetonokkal. A probléma gyökereihez a kormány nem hajlandó hozzányúlni, pedig a pedagógusok jól artikulálták, milyen problémáik vannak: a bérezésen kívül nem elégedettek a munkakörülményeikkel, szakmai munkájukkal, ami korlátok közé van szorítva. De a tárca a szakmai problémakezelés helyett inkább úgy gondolja, azzal a pedagógusállománnyal főz, ami van.

Mintha a kormány valójában a pedagógushiány további növekedésére számítana.

Egyértelmű, hogy erre számít. A pedagógusok többsége 50 év feletti, a következő években a nyugdíjazások meg fognak ugrani, erre lehet készülni. A kormány mindent mér, biztosan tisztában vannak azzal is, valójában mekkora a pályaelhagyók aránya. De mivel nem akarják kezelni azokat a strukturális problémákat, amik elüldözik a pályáról a tanárokat, azzal számolnak, hogy fogyni fognak, és olyan helyzeteket rögzítenek a törvényben, amelyek esetén előírható a többletmunka. A kormány eszközként tekint a pedagógusokra, nem az a célja, hogy vonzó legyen a pálya, hanem bármit megtehetővé tesz azokkal szemben, akik még ott maradtak. Az is teljesen egyértelmű, hogy iskolabezárásokra is számítani kell majd.

Ezt miből gondolja?

Az iskoláink fele olyan kisiskola, ahol 150-nél is kevesebb diák van. Minden önálló iskolának saját tantestületre van szüksége, miközben egyre nagyobb hiány van pedagógusokból, szaktanárokból. Be kell látni, ez valóban probléma, pazarló kapacitásaink vannak. Ha három falu iskoláját bezárják, a gyerekeket, tanárokat pedig egy iskolaközpontba irányítják, akkor nem három iskolába kell három tantestület, nem három iskolának lenne szüksége öt-hat matektanárra, hanem egy iskolának, a gyerekcsoportok függvényében, két-három matektanárra. Ám ennél azért komplexebb megoldásokra van szükség. Tájékoztatni kell a közösségeket, diskurzust kell kialakítani velük, hogy megértsék a helyzetet, közösen kell helyi megoldásokat keresni, meg kell oldani az utaztatást, és még lehetne sorolni. A félelmem az, hogy ezt meg akarják majd spórolni.

A mostani tanárhiánynak, pályaelhagyásnak van érzékelhető hatása az oktatás minőségére?

Mondok egy példát: középiskolai felvételi. Nem egy iskolában, ahol központi felvételit szerveznek, úgy vannak vele, hogy már nem kérdeznek fizikát, angolt, mert a gyerekek nagy része úgy jön, hogy negyedik osztály óta nincs angoltanáruk, fizikatanáruk pedig nem is volt. De jó indikátor az is, hogy a korrepetáló tanárok elképesztően le vannak terhelve, annak ellenére is, hogy az óradíjak az egekben vannak. Ez már egyértelműen túl van azon a határon, amikor arról beszélünk, hogy egy oktatási rendszernek minden gyermek számára hozzáférhetővé kell tennie a lehető legmagasabb minőségű oktatást. Elkeserítő az is, hogy Magyarországon a családi háttérnek mennyire meghatározó szerepe van abban, hogy egy gyermeknek milyen tanulói karrierre van kilátása. Nemrég a T-Tudok Tudásmenedzsment és Oktatáskutató Központ publikált egy tanulmányt nemzetközi adatok, így a PIAAC mérés alapján, mely felnőttkori kompetenciákat mér. Kiderült, hogy a magyarországi 16-65 év közötti népesség átlag alatti olvasási, szövegértési képességekkel bír, és hogy erre nálunk van a legnagyobb hatása a szülők iskolai végzettségének. Nemzedékeken át vonszoljuk magunkkal annak a következményeit, hogy az iskola nem képes mindenkit attól függetlenül tanítani, honnan, milyen szociokulturális közegből érkezik.

Ez miért van így? A tanárok nem tudnak ugyanúgy tanítani egy jobb és egy kevésbé jó családi háttérrel rendelkező diákot?

A probléma pont az, hogy a tanárok mindenkit egyformán, egyféleképpen tanítanak. Nálunk nem az a pedagógiai kultúra az irányadó, ami érzékeny lenne a különböző tanulási szükségletekre. Még mindig ott tartunk, hogy valamit - tantervet, tanrendet, tankönyvet - kell tanítani. Amit a tanár mond, azt előemésztett kapszulaként kell betolni a gyerekbe. Azzal pedig nem foglalkozunk, amivel a legtöbb felvilágosult, korszerű oktatási rendszer: hogy kiket tanítunk. A gyerekek nagyon sokfélék, sok különböző tanulási igénnyel, a rendszernek, a pedagógusnak, az intézménynek hozzájuk kellene alkalmazkodni, nem pedig fordítva. A korszerű pedagógia egyik alapvetése, hogy minden egyes gyermeket úgy kell tanítani, hogy az illeszkedjék a saját tapasztalati sajátosságaihoz. A tanulói sokféleség folyamatos alkalmazkodást, megújulást kíván, ennek ellenére mi belekényszerítünk mindenkit egy iskolarendszerbe, ami csak a tudástranszmissziót ismeri, és egyfajta tudást preferál. Bemegyek, letanítom, elmondom, ők leírják, majd ugyanazt visszakérdezem, vagy kiadom, hogy ez a feladat, ezt oldja meg mindenki, és ezt csinálom harminc éve. A feladatlapon meg olyan feladvány van, hogy számold ki, metróval vagy villamossal érsz gyorsabban ide vagy oda, az a gyermek pedig, aki egy tanyabokorban él és életében nem látott metrót, csak néz, hogy micsoda, miről beszélünk, mert nincs kapcsolódási pontja. Itt van az oktatási esélyegyenlőtlenség gyökere is. Na ilyen problémái vannak a magyar oktatási rendszernek, de a státusztörvény, miközben a gyermekek tanuláshoz való jogaira hivatkozik, a pedagógusok szakmai munkájával egyáltalán nem hajlandó foglalkozni, csak azzal van elfoglalva, hogy minél “mobilisabbá” tegye a pedagógusokat, azaz hogy lehessen velük sakkozni. Az oktatásirányítás szerint a közoktatás úgy tudja biztosítani a folyamatos működést, hogy mindig van bent a teremben egy tanár. Mintha az oktatás csak ennyiből állna.

Hogy érzi, a pedagógusoknak lenne igényük a megújulásra?

Nehéz most erről beszélni. Ez a kormány a múltba lökte vissza az egész rendszert, időt sem hagy a tanároknak a korszerű működésre, nem fejleszti őket abba az irányba, hogy képesek legyenek differenciálni a tanulók között. Igaz, erről már 2010 előtt is lehetett volna beszélni: már az akkori oktatásirányítás is elengedte azt, hogy fejlődésfókuszú szakmai-minőségi követelményeket támasszon a pedagógusokkal szemben. Pedig az egy minimumelvárás, hogy a saját szakmánk fejlődését kövessük. Egy programozó sehol nem engedhetné meg magának, hogy azt mondja, én a Windows 95 operációs rendszerrel majd’ harminc éve is jól tudtam dolgozni, ma sem akarok mást. A pedagógusoktól mégsem vártuk el soha, így lehetőséget sem biztosítottunk számukra, hogy folyamatosan fejlődjenek. Ma pedig már a szó legszorosabb értelmében az egzisztenciális létükért küzdenek, kihasználták, kizsigerelték őket, az idegrendszerük, fizikumuk, mindenük a túlélésért küzd. Egy haldoklóval meg nem kezd el arról beszélni az ember, hogy figyelj, azért a tanulás-szemléleted hagy némi kívánnivalót maga után. Először olyan feltételeket kell teremteni, hogy egy bizonyos életminőségen meg tudjanak élni. Amit tanári fizetésből ma nem lehet.

Névjegy

Ercse Kriszta oktatáskutató, pszichopedagógus és interkulturális szakértő, a Civil Közoktatási Platform szóvivője. Kutatási területe a tanuláselméletek, illetve a tanulás társadalmi meghatározottsága.

Forrás: Népszava