Az 1980-as évek vége felé készült egy közvélemény-kutatás a különböző szervezetek népszerűségéről. Az MSZMP az utolsó előtti helyen végzett, csak a szakszervezeteket tudta megelőzni. A Népszava cikke.

A szakszervezetek tehát nem a legjobb előjelekkel startoltak a rendszerváltozást követően, de ez nem meglepő. A Kádár-rendszer a szakszervezetet transzmissziós szíjként értelmezte, azaz fő feladatának a termelés segítését tekintette, bár a szigor az évtized vége felé jelentősen oldódott.

Ennél is fontosabb, hogy az emberek nem tanulták meg az együttműködés technikáit. Szabad szervezkedés hiányában a politikai természetű megnyilvánulásoknak, vitáknak nem nyílt terepe, illetve csak az államilag korlátozott csatornákon lehetett megnyilvánulni. Az emberek ezért kollektív helyett az egyéni érdekérvényesítés eszközeihez folyamodtak: a kiskapuk megtalálása, a „csináljuk meg okosba” vált nemzeti sporttá. A történet persze nem 1948-ban kezdődött.

A rendszerváltozás új lehetőségeket teremtett. Szabadon alakulhattak és alakultak is szakszervezetek munkahelyi, ágazati és országos szinten egyaránt.

 Amíg az 1988 decemberében létrejött Országos Érdekegyeztető Tanácsban (OÉT) csak egy szakszervezet (SZOT) képviselte a munkavállalókat, addig 1990 nyarán, az újjászervezett Érdek­egyeztető Tanácsban már 7 (később 6) országos konföderáció alkotta a munkavállalói oldalt. A pluralizmus azonban hátrányokkal is járt, amennyiben a szakszervezetek figyelme megoszlott az érdekérvényesítés feladatai és a konkurens szakszervezetekkel lefolytatott vetélkedés között. Sajnos nem változott a munkavállalók felfogása sem a szakszervezetről: megválasztottuk a vezetőséget, az ő feladatuk az érdekeink érvényesítése, a mi feladatunk csak a tagdíj befizetése. A szakszervezet azonban egy közösség. Az erejét a tagok száma és cselekvőképessége adja, hogy mennyire tudnak összefogni céljaik megvalósításért.

Az emberek magatartása lassan változik, illetve az együttműködés technikái, az együttműködés kultúrájának elsajátítása csak hosszabb idő alatt valósítható meg.

A szakszervezet kritikája egyúttal önkritika is.

(Az ellenzék gyengesége is ilyen okokra vezethető vissza.) Félreértések elkerülése érdekében: nem bűnbakokat keresek, nem a „népet” hibáztatom, de az eredményes érdekérvényesítéshez a vezetés és a tagság közötti kölcsönhatás szükséges: a vezetés küzd a tagok által elfogadott célok megvalósításáért, a tagság pedig kiáll – ha kell, sztrájkokkal, demonstrációkkal – a célokért a vezetés mellett. Azt se hallgassuk el, hogy a sikerhez reális célokat kell kitűzni, vagyis elengedhetetlen a valóság megismerése, a lehetőségek reális felmérése. Ezért is hangoztatják a tankönyvek és a szakemberek a képzés fontosságát.

2010-ig a szakszervezetek és a kormány között intézményesített kapcsolat volt. Működött az OÉT, az Országos Közszolgálati Érdekegyeztető Tanács, számos funkcionális és ágazati fórum kisebb-nagyobb eredményekkel. Általános elégedettségről akkor sem beszélhettünk, de a párbeszéd adott volt, számos megállapodás is született.

2010 éles fordulatot hozott: fórumok szűntek meg,

 az új Munka törvénykönyve elsősorban a kollektív munkavállalói jogokat nyirbálta meg.

A legjelentősebb változás azonban a párbeszéd megszűnése. Az Orbán-kormányok nem szeretik a szakszervezeteket, de a párbeszéd egy felelős kormány esetében nem szeretet kérdése. Az elutasítás a NER lényegéből fakad: a kormányzati akaratérvényesítés előtti akadályok minél teljesebb lebontása. Az alapokat Orbán Viktor 2010. szeptember 20-án, a második Orbán-kormány alatti első OÉT-ülésen fogalmazta meg: „nekünk a parlamenti választáson kinyilvánított választói akaratot kell elsődlegesnek tekinteni” – elvonatkoztatva attól, hogy naponta születtek olyan intézkedések, amelyekről a választóknak szavazáskor nem volt tudomása. Nem fogadható el, hogy „Önök képviselik a munkaadókat, illetve a munkavállalókat, mi pedig önmagunkat, hiszen mi képviseljük a magyar választók választásokon kinyilvánított akaratát, amelyben ott van a munkaadók és munkavállalók akarata, (...) tehát ránk nemcsak mint a kormányzópárt képviselőire tekintsenek, hanem mint a választópolgárok képviselőire”. „Mi nem csak általában képviseljük a választókat, mi képviseljük a munkaadókat és a munkavállalókat is, mindannyian szavaztak ránk.” „Nem tekintjük kőbe vésettnek az érdekegyeztetés jelenlegi formáját” – tette hozzá.

A szavakat tett követte: 2011-ben megszűnt az OÉT és a Gazdasági Tanács.

A helyettük létrehozott Nemzeti Gazdasági és Társadalmi Tanácsban (NGTT) a szakszervezetek és a munkáltatói érdekképviseletek mellett a gazdasági kamarák, a civilek, az egyházak, a tudomány és a művészetek képviselői is helyet kaptak. A kormány nem tagja az NGTT-nek, nem cél megállapodás kötése. A jogszabályok egyeztetése nem tartozik a fórum feladatai közé. Miután a fórum érthetően alkalmatlannak bizonyult a minimálbér-tárgyalások lefolytatására, a kormány végül létrehozta a Versenyszféra és a Kormány Állandó Konzultációs Fórumát (VKF), amelynek már a kormány is tagja, valamint (az általa kiválasztott) 3-3 munkavállalói és munkáltatói érdekképviseleti szervezet. Érdemben itt tárgyalnak a minimálbérről, de ha nincs megállapodás, akkor a kormány egyedül is meghozza a döntést. (2009-ben, amikor az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította a szociális partnerek egyetértési jogát, az akkori kormány kijelentette, hogy csak konszenzusos döntést fogad el a minimálbérről.)

De ne vesszünk el a fórumok részleteiben! A párbeszédet a fórum segíti, de ez önmagában nem elegendő.

A párbeszédhez tárgyalási szándék szükséges, figyelni a partner problémáira, és keresni a mindegyik fél számára elfogadható megoldást. 

Az Orbán-kormány azonban nem akar megállapodni, és ez a magatartás a lényegéből fakad: prioritás a kormányzati akarat előtt álló akadályok lebontása, azaz senki ne akadályozza annak érvényesítését. Ebbe nem fér bele az egyeztetés, de ha elkerülhetetlen, akkor nem állapodik meg. Miután a hatalmi szempontok mindent megelőznek, ezért a választóknak nemcsak azt kell tudniuk, hogy a kormány a jó oldalon áll, hanem azt is rögzíteni kell, hogy mindenki más valami rosszat képvisel. Ezért a „rossz oldalt” létre kell hozni, meg kell nevezni a bűnbakképzés jól bevált módszereivel. (Lásd pl. mi a béke pártján állunk, míg az EU, az ellenzék a háború pártján. Miközben mindenki békét akar, csak a béke tartalmáról térnek el a vélemények.)

Ilyen körülmények között a kormánnyal vitatkozó, a tőle valamit követelő szervezet eleve vesztes helyzetből indul. Ha a kormány az abszolút jó, akkor ebbe nem fér bele, hogy egy érdekképviselet, civil szervezet jobb megoldást ajánljon. Az egyeztetések klasszikus modellje, hogy a két fél megteszi ajánlatát, ezeket megvitatják, és valahol a két ajánlat között megállapodnak. Esetünkben azonban ez azt jelentené, hogy a kormányzati javaslatnál jobb megoldás születik, ami viszont a NER logikája szerint nem lehetséges. Ráadásul a hatalom számára fontos, hogy mindenki tisztában legyen azzal, amit a kormány kimond, amit a kormány akar, azt meg is valósítja, akkor is, ha nagy az ellenállás. („Támadják a kisvasutat? Meg kell hosszabbítani Bicskéig, és ha akkor is támadják, akkor meg Lovasberényig” – mondta Orbán 2015. november 7-én.) Mindenki érezze, hogy a kormány bármit megtehet, és ha ellenáll, abból baja lehet (elbocsátják a munkahelyéről, egzisztenciálisan ellehetetlenítik), vagyis: jó lesz félnetek.

A szakszervezetek tehát meglehetősen nehéz helyzetben vannak, a korábban megszokott módszerek – tárgyalgatunk, nyilatkozgatunk, próbáljuk a közvéleményt magunk mellé állítani – a NER körülményei között nem működnek.

 Pedig feladat akad bőven, hiszen a gazdasági helyzet romlása hatékony érdekvédelemért kiált. A 2010-es években, különösen annak középső időszakában a reálbérek jelentősen, 2017-ben két számjegyűen (10,3 százalékkal) növekedtek. A gazdasági növekedés azonban részben külső okok (pandémia, háború), részben a gazdaság- és a monetáris politika hibái miatt kifulladt. A dinamika évről évre csökkent: 2018: 8,3; 2019: 7,6; 2020: 6,3; 2021: 3,6; 2022: 2,5-2,6 százalékos volt a reálkeresetek emelkedése. 2023 januárjában a nemzetgazdasági szintű átlagkereset 16,1 százalékkal emelkedett, ami az előző év januárjához képest 7,6 százalékos reálkereset-csökkenést mutat a fogyasztói árak 25,7 százalékos növekedése miatt.

Ezek a szomorú adatok senkit sem érhettek váratlanul, hiszen a reálkeresetek már decemberben is 5,1 százalékkal csökkentek. A költségvetési szektorban – ahol hagyományosan jelen vannak a szakszervezetek – még kedvezőtlenebb a helyzet: amíg 2022-ben – nem kis mértékben a választások megnyerése céljából adott osztogatások miatt – a nettó keresetek 21,1 százalékkal növekedtek, ami a 14,5 százalékos infláció mellett még 5,7 százalékos reálérték-növekedést jelentett, addig 2023 januárjában 25,7 százalékos infláció mellett a nettó keresetek csak 13,6 százalékkal emelkedtek, ami már 9,1 százalékos reálértékvesztést mutat.

És a kilátások sem biztatóak, hiszen a kormány az igazgatásban először egyáltalán nem szándékozott emelni az illetményeket, majd megjelent egy tervezet, amely úgy ígér 10 százalékos emelést, hogy a fedezetét a létszám 10 százalékos csökkentésével teremtené meg. Az egészségügyben a szakalkalmazottak július 1-től részesülnek 10 százalékos emelésben, ami éves szinten csupán 5 százalékot jelent – miközben a 15 százalékra tervezett éves infláció megvalósulásának hónapról hónapra csökkennek az esélyei. A közvélemény előtt leginkább a pedagógusok története ismert: januárban 10 százalékos emelésben részesültek, ami 21 százalékra emelkedhet visszamenőleges hatállyal, amennyiben az EU-tól a támogatás megérkezik.

A pedagógusok bérharca szemléletesen mutatja a kormányzati magatartást.

 Korábban elképzelhetetlen volt, hogy az EU béremelésre támogatást nyújtson. Az, hogy a kormány az EU-s támogatás beérkezésétől teszi függővé az újabb emelést, a bűnbakképzés tipikus példája, annál is inkább, mert a béremelés tartós elkötelezettséget jelent, vagyis azt a magyar költségvetésnek kell fizetnie a következő években. Az EU-s támogatás beérkezése csak egyszeri „segély”. A költségvetési intézmények béremelése és az EU-s támogatások beérkezése között nincs direkt oksági kapcsolat, hiszen a bérek finanszírozása rendszerszerűen tagállami hatáskör. (A történet különös fintora, hogy ha a kormány komolyan tárgyalni akarna a pedagógus-szakszervezetekkel, akkor az általa deklarált feltételt, az EU-s pénz kifizetését is napirendre kellene tűzni – elvégre ő állítja, hogy ettől függ a béremelés bekövetkezte. Vagyis arról kellene tárgyalni, hogy az EU követelménye, a jogállamiság helyreállítása hogyan valósítható meg. Politikai kérdés egy bértárgyaláson!)

Mit tehetnek ebben a helyzetben a szakszervezetek? Miután a hatalmi szempontok mindig megelőzik a szakmaiakat, és a NER, pontosabban a Fidesz, illetve a kormány nem kedveli az autonóm szervezeteket, ezért mindent és mindenkit besorol aszerint, hogyan viszonyul hozzájuk. Aki, illetve az a szervezet, amely nem támogatja őket, ellenségnek nyilváníttatik, és ennek megfelelően bánnak vele. A barát-ellenség dichotómián nehéz kívül maradni. A NER minden szervezetre rányomja a bélyeget.

A szakszervezetek mai gyakorlata lényegében háromféle taktikát mutat fel.

(1) A korábbi gyakorlat folytatása: tárgyalás, követelések, a kormány kritizálása, próbálkozás a közvélemény szimpátiájának a megnyerésére. Mivel ez a kormány nem tárgyal, és nála jobb ötleteket nem fogad el, eredmény nincs. A szakszervezetek sztrájkokkal, demonstrációkkal próbálnak nyomást gyakorolni, de kellő erő hiányában ez nem vezet eredményre, sőt valamilyen diszkriminatív intézkedésre is számíthatnak (lásd pl. az új pedagógus-státusztörvény tervezetét, amely egyebek mellett megszüntetné a pedagógusok közalkalmazotti jogviszonyát).

(2) Nincs nyilvános nyomásgyakorlás, a követeléseket vagy inkább igényeket közvetlenül az illetékes minisztérium valamely vezetőjének a „fülébe súgják”. Így elvileg akár még a kérés teljesítésére is sor kerülhet, garancia persze nincs.

(3) Az előző pont „radikálisabb” változata, amennyiben az Orbán-kormányok dicséretétől, illetve a korábbi kormányok kritikájától sem riadnak vissza. Ennek megfelelően a kérés teljesítésének az esélyei is kedvezőbbek, arra azonban biztosan számíthatnak, hogy a szervezetet és vezetőit az egzisztenciális problémák elkerülik.

Biztos módszer nincs, hiszen a kormány nem tűri, hogy „kívülről” mondják meg, mit kellene tennie.

Egyetlen nyelv létezik, amit a kormány ért és komolyan vesz: az erő nyelve. Aki erőt tud felmutatni, az jó eséllyel számíthat sikerre, mivel az ellenállás eszkalálódását nem várják meg. Vagyis visszajutottunk a cikk elején vázolt modellhez: a szakszervezet erejét az aktív, tenni kész tagság adja. A problémát, a szakszervezetek gyengeségét ennek hiánya magyarázza.

De nem csak erről van szó. A szolidaritás hiánya, az összefogásra képtelenség ősi magyar átka a szakszervezeteket is sújtja, pedig itt lennének lehetőségek. Mi akadálya van annak, hogy az ágazati szakszervezetek, konföderációk kimutassák szolidaritásukat – nem csak szavakban – a pedagógusokkal, az egészségügyi dolgozókkal, mindazokkal a munkavállalókkal, akik egyedül reménytelennek látják a helyzetüket? Mert az egyén egyedül tehetetlen, csak figyelheti, mit tesznek vele a hatalmasok. Erőt csak széles körű együttműködéssel lehet felmutatni.

A pedagógusok, az egészségügyi dolgozók ügye mindannyiunké; az kevés, hogy a szobából szimpátiával figyeljük, ha demonstrációra szánják magukat.

2018–19 őszén-telén láthattunk jó példákat is az összefogás erejére a „rabszolgatörvény”, illetve a bérkövetelések kapcsán. És persze az sem ártana, ha az ellenzéki pártok – közösen, nem külön-külön, egymásra licitálva – a szakszervezetekkel együttműködve bemutatnák céljaikat, és kidolgoznák elképzeléseiket a munkaügyi politikáról, az érdekegyeztetésről, az együttműködés gyakorlati tennivalóiról, világos képet rajzolva fel, hogy mi történne, ha egyszer kormányra kerülnének; hogy miért jó, ha erőszakos kormányzás helyett egy kabinet intézményesen együttműködik a kormányozottakkal.

A demokráciát nemcsak a többpártrendszer, a jogállami feltételek, a hatalommegosztás, a szabad vállalkozás stb. jelenti. Szükség van aktív közösségekre is, amelyek reális követeléseket tudnak megfogalmazni és képesek ezért kiállni. Azt kell megérteni, hogy a demokrácia és a politika, a jogállamiság nem a politikusok belügye; mindenki felelős, Ön is, kedves Olvasó. Első lépésként tehát, ha Ön munkavállaló, lépjen be a szakszervezetbe, és aktívan formálja a politikáját!

Forrás: Népszava