Hét év alatt 36 helyezést rontott, és immár csak a 73. a jogállamisági világranglistán Magyarország. A 140 ország korrupciós, alapjogi, igazságszolgáltatási, kormányzati és civiljogi mutatói alapján a fideszes retorikában lenézett skandináv és a nyugat-európai országok toronymagasan vezetik a mezőnyt. Magyarországot az utolsó uniós tagállammá tette az illiberális fordulat, alulmúlva az egyébként legkorruptabb Bulgáriát is. Utánunk a Balkán, a Kelet, és a vízözön. Az éllovas államok, úgy mellékesen, a GDP-mutatóban is jól teljesítenek, és hogy mást ne mondjunk, klasszisokkal boldogabbak. Bár ezt a hírt hiába is keresnénk az M1 Híradóban. A Népszava cikke.

Felnőtt egy generáció, amelynek természetes, hogy a kormány tízmilliárdokból kommunikál magának valóságot, kénye-kedve szerint gyurmázza Alaptörvényét, és ugyanígy vesz céltáblájára közvélemény-kutatások szerint nem szívelt társadalmi csoportokat, az ország leggazdagabb embere egy építőipari mesterember, a kormányfő gyerekkori pajtása. Voltak káderröptető idők a kommunizmus idején is, a korszak névadója, Kádár János példának okáért irodagép-műszerész volt, de gazdag nem. A kommunista (és a diplomás kommunista, vagyis a liberális – idézet Orbántól) erők ellen harcol a jelenlegi magyar kormány szüntelen. Ennek örvén kezdte ki vagy számolta fel a jogállam intézményeit. Ami igazán izgalmas kérdés akkor, amikor napokon belül eldőlhet, mennyi pénze bánhatja a magyaroknak a jogállamfonnyasztó fordulatot.

Nem nyugati varázslás

Emlékszünk még egyáltalán, miért volt jó, amikor a jogállami pillérek erősek voltak, vagy legalábbis voltak? Fleck Zoltán jogszociológus szkeptikus abban a tekintetben, hogy mennyire voltak erősek ezek az alapok, mert gyenge hagyományokra és elnagyolt társadalmi támogatottságra támaszkodhattak. Bizonyos értelemben erősek voltak az intézmények, volt egy határozott Alkotmánybíróság (AB), annak egy határozott gyakorlata, de azért a Fidesz előtti időszak súlyosan elhanyagolta azt a kérdést, miként lehet stabil társadalmi támogatottságot szerezni a demokráciának, a jogállami értékeknek.

„A jogállam és a demokratikus intézményrendszer, a korlátozott kormányzati hatalom nem valami nyugati varázslás, hanem a civilizáció része – magyarázza a jogszociológus. – Ilyen közegben civilizáltabban, boldogabban lehet élni, kisebb egyenlőtlenségekkel. A jogállami lista alján és közepén szinte egyáltalán nincsen olyan állam, ahol az emberek boldogok, és kisebb egyenlőtlenségekkel, feszültségmentesen élnek. A diktátorok szeretik ugyan azt mondani, hogy a Nyugat haldoklik, de ez a mondás Kelet-Európában elég jól ismert, nemcsak a nacionalizmusból, hanem az el nem ért életszínvonal utáni vágyakozásból is. Ez a vágyott Nyugat, és egyben a civilizált életforma elutasítása is.”

A boldogság, a nemzeti össztermék (GDP) vagy az életszínvonal aligha jogállamfüggő, de a fejlett országok ezeket nézve mégis köszönik, jól vannak. „Az összefüggést a civilizált és kulturált életforma adja – folytatja Fleck Zoltán –, az európai, nyugati vagy atlanti hagyományokkal kompatibilis viselkedésmód, a karrierutak és az egzisztenciális kérdések kiszámíthatósága, a hatalomgyakorlási képzetek kulturáltsága, miszerint nem gondoljuk, hogy akinek hatalma van, átlépheti a közös normákat. Vagyis mindaz, amit polgári mentalitásnak gondolunk. Ha a gazdasági fejlettségnek, a GDP-nek köze van valamihez, akkor ahhoz az etikához van, ahogy egymással működünk, ahogy az üzletek kiszámíthatóvá válnak, ahogy a korrupciót elutasítjuk. A jogállam már a civilizált társadalmi életforma következménye. Ezt azonban politikai döntéssel vagy akár rendszerváltással nehéz létrehozni. A polgári mentalitás, egymás tisztelete, az emberi méltóság mind olyan dolog, amelyeket lehet ugyan stimulálni intézményekkel, de úgy tűnik, hogy inkább azoknak volt igazuk, akik a rendszerváltás után azt mondták, hogy a jogállam kiépítése két-három emberöltőbe telik, ha jól csinálják. Ha rosszul, és visszafordulnak, ami az elmúlt 12 évben megtörtént, akkor még több idő lesz.”

Polgárosodási projekt

A Fidesz az első időszakában a magyar polgárosodásról beszélt, veti föl ennek kapcsán a jogszociológus. Ez a terv azonban a jogállami értelemben elveszett. „Úgy tűnt, a polgárosodás fontos politikai projekt, csak közben kiderült, hogy a polgárosodásnak a korlátozott kormányzati hatalom és a jogállami intézményrendszerben elfogadottsága is része. »Hát, akkor – gondolták – dobjuk a francba az egészet!« Elővették a halódó Nyugat toposzát, ami a két világháború között volt jellemző a polgárosodásnak azon szintjét soha el nem érő Kelet-Európa elutasításba forduló vágyakozására. A haldokló Nyugat toposzát olyan »jeles ideológiák« vallották magukénak, mint a sztálini és a hitleri náci ideológia és a kelet-európai autoriter rendszerek.”

A kormánypropaganda látványosan a migránsterrorizmussal, az ezeréves állam torkának ugró multikulturalizmussal, a magyar gyerekeket molesztáló óvodai LMBTQ-lobbival, és a mindezek ellen felszólamló nemzetállamok büntetésével írja le a bűnbe és romlásba fordult Nyugatot. Csoda, kérdeztük, ha sokan nem is akarnak a demokrácia felé lépni?

„Különbséget kell tennünk a migráció, a politikai populizmus, a demokráciában való részvétel visszaesése, és mondjuk az LMBTQ-mozgalom között – mondja Fleck. – Minden olyan kisebbségi emancipációs mozgalom, amely mozgalmi erővel, szimbólumokkal, alulról jövő kezdeményezésekkel teszi próbára a többségi kultúra és szabályozás bizonyos elemeit, természeténél fogva túllendül. A XX. század első évtizedeinek feminista mozgalmai militánsak, radikálisak, polgárpukkasztóak, elfogadhatatlanok voltak. Ez az emancipatorikus mozgalmak természetes dinamikája. A demokrácia és az említett mozgalmak is stabilak, de dinamikusak. A demokrácia azért volt képes fennmaradni sokféle történelmi korszakban, gazdasági válságokat túlélve, mert képes a megújulásra. A diktátorok és az autoriter rendszerek nem képesek.”

Most éppen egy olyan szakaszt lát a jogszociológus a demokratikus aktivitás és a civil társadalom visszaszorulásával, a populizmus térnyerésével, a Brexit- és a Trump-jelenséggel, amely valamiféle várakozást mutat. Várakozást, hogy miként lehetne ezt a kétszáz éves közvetett, képviseleti, parlamentáris demokráciát megújítani, hogyan lehet aktivizálni helyi szinten az állampolgárokat. „Az ideológiai csapdába került pártok aligha képesek erre – véli Fleck. – De láthatjuk, milyen viták vannak az amerikai republikánus pártban a trumpi populizmusról, ami lehet, hogy tömegeket vonz, de középtávon katasztrófába vezet. Jelentős változás előtt állunk tehát, ahol a parlamentáris demokrácia bizonyos elemeit muszáj lesz stabilizálni vagy tovább fejleszteni. Ezt az átalakuló demokráciát úgy fogja fel az autoriter rezsim, hogy a Nyugat súlyos válságba került. Pedig csak átalakulásban van. Nálunk van válság.”

Szisztematikus attak

„Hazánk ma nem jogállam. Törvényeink egy része nem teljesíti a jog leírt kritériumait. A jogalkotás rohamtempója ugyanis lehetetlenné teszi a szabályok alapos megismerését, és a visszamenőleges szabályozás is bevett alkotmányos lehetőséggé vált (pl. nyugdíjak utólagos megvonása, különadók kivetése). Emellett az állami hatalom korlátai is megszűntek.”

A Magyar Helsinki Bizottság 2012-ben írta ezeket a sorokat, bírálva az alkotmány tetszőleges átírásának lehetőségét is. Az első módosítás előtt fél évvel: azóta tizenegyszer csapott le a kormány pörölye a gránitszilárdságúra.Kádár András Kristóf, a Helsinki Bizottság társelnöke szerint a jogállamiság leépítésének története tanulságos és jól megtervezett folyamat. „Nem rendszerhiba, hanem a rendszer természete – fejti ki a jogász. – Már akkor is tartottunk tőle, de visszatekintve élesen lehet látni, hogy a 2010-es alkotmányozó többséget eredményező győzelem óta a Fidesz szisztematikusan támadta a jogállamot. Mindenekelőtt azokat az intézményeket építette le, szüntette vagy szállta meg, amelyek egy normális, jól működő demokráciában a kormányzati hatalmat kontrollálják. Az elmúlt 12 év leírható ennek a folyamatnak a lépéseiként.

”A folyamat – idéztük fel – az állami intézményekkel kezdődött: az Alkotmánybíróság (AB) feltöltésével, az ombudsmanok kirúgásával, Baka András legfelsőbb bírósági elnök eltávolításával.A Fidesznek ehhez megvolt a jogi háttere, ellentétben Lengyelországgal, ahol formálisan alkotmányos módon ezt nem lehetett megtenni. A még függetlennek tekinthető magyar AB-vel többször előfordult, hogy hozott egy döntést, majd a Fidesz hozzányúlt az Alaptörvényhez, hogy ezt többé ne tehesse meg. „Már akkor elkezdődött a bíróságok támadása: ez a csata azonban még most is zajlik a bírák sajátos helyzetéből és szakmai ethoszából következően – mondja Kádár. – Az állami kontrollintézmények megszállása utána jött a média, a független orgánumok kivéreztetése, felvásárlása. Ez a rendszer adaptív természetét, alkalmazkodását is jól mutatja: ha nem ment jogi szabályozással, megcsinálták gazdasági eszközökkel. A hatalom végső kontrollja a választó, ezért hozzányúltak a választási rendszerhez is, kényük-kedvük szerint farigcsálták. Az egész folyamat anyagi alapját, például a médiafelvásárlást a baráti vállalkozói kör kialakítása jelentette, aminek fontos része volt az uniós pénzek elcsatornázása a kormányhoz közel álló gazdasági szereplőkhöz. A felvásárolt médiumok egy kézbe adása történt meg a KESMA létrehozásával.”

Az állam, a média és a választási rendszer után jött a civilek elleni háború 2014-ben. A Fidesz éppen megnyerte a választást, Lázár János néhány nappal utána el is indította a kampányt. Ez arra utalt, hogy tudatosan átgondolt „következő lépésként” tekintett a kormányzat a független civilek meggyengítésére. Aztán jött a kultúrharc, az akadémiai szféra regulázása. Ezek eljárásjogi értelemben makulátlan történetek voltak, mert ha meg lehet változtatni az Alaptörvényt, akkor végső soron minden jogszerű lesz – formális értelemben.„Mindez tudatosan, de lassan történt – magyarázza Kádár az EU lefagyását. – Az uniós szervek nem véletlenül 7-8 év elteltével ébredtek. A Helsinki Bizottság és más jogvédő szervezetek figyelmeztetését eleinte egyáltalán nem vették komolyan, mert azt gondolták, ezek kis változások, választás után a győztes mindenhol átalakít ezt-azt. Mire a nemzetközi porondon összeállt a kép, mennyire súlyos a helyzet, eltelt két kormányzati ciklus.”

A bíróságokon a sor

A Helsinki társelnöke figyelmeztet: a jogállamiság lebontásának utolsó szakaszában vagyunk, a bíróságoknál. „A bírói szervezet mintegy 3000 olyan emberből áll, aki abban szocializálódott, hogy csak a törvényeknek van alávetve, semmi és senki másnak. Az ügyészségnél elég a felső szinten csinálni valamit, mert az egy erősen hierarchizált szervezet, a bíróságnál ezt nem annyira egyszerű megtenni. Azért sok próbálkozás volt: korai nyugdíjazással megszabadultak a bírósági vezetőktől és újakat hoztak be, a kísérletek sorába tartozik az elkülönült közigazgatási bírósági rendszer létrehozásának szándéka is, amit végül a nagy nemzetközi nyomás miatt a kormányzat elvetett. Most mintha meglenne a recept: meg kell erősíteni a felsőbb bíróságok, elsősorban a Kúria szerepét, és itt kell olyan embereket helyzetbe hozni, akik a kormányzat szempontjai iránt megértőek. Előbb-utóbb felkúsznak az ügyek a Kúriára, amelynek élére Varga Zs. Andrást helyezték az Országos Bírói Tanács szinte egyhangú tiltakozása ellenére. Ha valamely politikailag kényes ügy ennek ellenére nem úgy ér véget, ahogy szeretnék, akkor még mindig mehet az AB-hoz a kormányzat egy közelmúltbeli jogszabály-módosításnak köszönhetően, ami egyébként az unióval való alkudozás áldozatául eshet.”

Kádár András Kristóf szerint már tíz éve tartunk a tényleges jogállamiság megszűnésétől. „Mára azonban lassan, de módszeresen és tudatosan eljutott a folyamat addig, hogy nyilvánvaló a romlás. És már nemcsak azoknak, akik hivatásszerűen foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel, hanem a katásoknak például, mert az adóév kellős közepén a megkérdezésük nélkül húzták ki a talajt a lábuk alól. A tanároknak, akik demonstrálni szerettek volna, és amikor a kormánnyal való vitájukat bíróságra vitték volna, akkor a kormány – visszaélve a speciális veszélyhelyzeti rendeletalkotási jogával – új szabályozással állt elő, amely kiüresítette a sztrájkjogot. Ahogy megy előre az idő, egyre többen értik meg, hogy amikor a jogállamiságról beszélünk, nem holmi absztrakt ügyekről, hanem a mindennapi élet szempontjából kritikus fontosságú témákról van szó.”

Uniós szakítópróba

Visszaránthatja-e Magyarországot a jogállami keretek közé a több ezermilliárd forint sorsáról is döntő jogállamisági eljárás? „A kormány megígért egy csomó mindent, Integritási Hatóság, speciális pótmagánvád és minden lesz – érdekes módon a bírósági függetlenséget veszélyeztető, régóta ismert, jogszabályi hiányosságok kiküszöbölését nem ígérték meg, ami egyfelől aggasztó, másfelől beszédes. Ha az uniós szervek nem esnek abba a hibába, mint eddig, hogy túl messziről néznek rá a dolgokra, hanem észben tartják, hogy ennek a rendszernek a lényege a függetlennek tűnő intézmények megszállása, akkor van esély érdemi eredmények elérésére. Vegyük például az Integritási Hatóságot: amikor a korrupciós ügyekben nem működik megfelelően az ügyészség, a versenyhatóság, a közbeszerzések törvényessége fölött őrködő szervezetek sora, akkor miért gondoljuk azt, hogy egy új hatóság másmilyen lesz? Amely hatóság ráadásul nincs is erős jogosítványokkal felruházva, hanem más, eddig a korrupció elleni harcban nem je­leskedő szerveket hívhat fel arra, hogy ugyan, tegyék már dolgukat. Ebből az következik, hogy az uniós szervek nem elégedhetnek meg az Integritási Hatóság létezésének tényével, hanem meg kell nézniük, mit csinál fél vagy egy év múlva, és hogy annak mi a hatása a korrupciós helyzetre. Ha az unió megőriz valamit abból a tárgyalóerőből, alkupozícióból, amivel most bír, és figyelemmel van a megvalósítás nüanszaira, az megállíthatja a jogállamiság romlásának folyamatát egy ponton. Ezen az egyébként nem túl jó ponton.”

Fleck Zoltán szerint is az a kérdés, hogy az Európai Unió elhiszi-e egy olyan autokráciának, mint Magyarország, hogy formális intézmények kozmetikázásával visszatér a jogállami keretek közé. „A nyugatiak is tudják, hogy ez dőreség. Pénzzel megvenni a jogállamiságot nem lehet. Hiányzik a kultúrája. Ha rákényszerítik, mert különben csődbe megy az ország, akkor ez nem lesz jogállam. Az Orbán-rezsim a vezető személyiségvonásaiban, a hatalomgyakorlás módjaiban, az intézményi káderkiválasztás rendszerében és sok minden másban odajutott, hogy ezt visszacsinálni aligha lehet. A rendszer diktatórikus vonásai erősödni fognak, és attól függően, hogy milyen válságot tapasztal és mennyire tartja veszélyesnek a helyzetet, meg fog keményedni. Ezek a folyamatok a szabadságjogok újabb és újabb csorbítását fogják jelenteni. A tanárok sztrájkjogával kapcsolatban elérkeztünk a klasszikus politikai alapjogok korlátozásának a szintjére, a különleges jogrend fenntartása ürügyén a katonaság bevezetése lényegében a küszöbön van – semmi jóra nem lehet számítani.”

A pozitív forgatókönyv Fleck Zoltán szerint az lenne, hogy a rendszer, mint minden autokrácia, egyszer összeomlik. Vagy a saját belső gyengesége miatt megy tönkre, vagy a maffiaháborúk következtében, mert valaki megpuccsolja. „A társadalom jelentős része előbb-utóbb rájön arra, hogy a saját egzisztenciája sem biztos egy ilyen rendszerben, és hogy a gyerekeinek, unokáinak igaza van, amikor azt mondják, hogy Londonban és Berlinben mégsem válság van, hanem jól élnek és boldogabbak. De akkor ez azzal a keserves tapasztalattal fog járni, hogy a 30 évvel ezelőtti illúzióinkat újra fel kell melegítenünk, és azt kell mondanunk, hogy jó, akkor most kezdjük azt a 60 évet, aminek a végén stabil demokrácia lesz. Hogy legalább az unokáink életében történjen valami! Ha optimistább akarok lenni, akkor azt mondom: ez egy tanulási folyamat volt. Kiderült, hogy ha valakinek magas szintű jogászi végzettsége van, magas pozícióba kerül, fontos közjogi tisztségeket tölt be, attól még elvetemült gazember lehet, alkalmatlan a jogállamiságra. Önmagában a formális intézményi kritériumok sora sem lesz elég, szükség van a demokratikus és jogállami kultúrára, amihez nevelés kell, társadalmi tapasztalatok, szembenézés a múlttal.”

Forrás: Népszava