„A diákok mentális állapotának a szűrését azért vetettük el, mert a feltárt problémák mennyiségét nem bírná el a rendszer, összeomlana nemcsak az egészségügy, de a gyermekvédelem és a szakszolgálat is. Így hagyjuk cserben a legkiszolgáltatottabbakat!” Ezt írta Facebook-oldalán a pedagógiai szakszolgálat fővárosi pszichológusa, aki nem a pénzért protestál – 19 év utáni 267 ezer forintos megbecsülését informatikus férje támogatásával tudja vállalni –, hanem a riasztó helyzet miatt. Az Iskolapszichológiai Módszertani Bázis vezetője pedig úgy fogalmaz, azonnali változásra lenne szükség az óvoda- és iskolapszichológusok foglalkoztatásában, ám a döntéshozók rendre megfeledkeznek erről a szakterületről. Őt azt követően kerestük, hogy az óvoda- és iskolapszichológusok kongatták a vészharangot szakmai állásfoglalásukkal. A Népszava cikke.

„20 éve sem volt rózsás a helyzet, de jól láthatóan megérkeztünk a szakadék szélére. Borzasztó erős bűntudatom van, hogy én is része vagyok ennek a gépezetnek: azzal, hogy ellátom a feladatomat, hozzájárulok a rendszer fenntartásához. Miközben én tényleg csak segíteni szeretnék. Ezért polgári engedetlenkedtem ma, sztrájkolok és tüntetek, ameddig csak szükséges.”

Így fogalmazott még a pedagógiai szakszolgálat munkatársa, és bejegyzésében példákat is hozott az ellátórendszer tarthatatlanságára, amely bármikor összeomolhat. „Önsértő, öngyilkossági gondolatokkal küzdő, pocsék állapotú gyerekeket nincs hova küldeni, mert ahol tudnának rajtuk segíteni, ott nincs kapacitás, ahol lenne kapacitás, ott nincs hozzájuk szükséges szaktudás, háttér. Megoldás: megvárjuk, amíg annyira szarul lesz, hogy mentőt lehet hívni rá, mert akkor a kórház kénytelen azonnal felvenni őt” - írta Facebook-bejegyzésében a cikk elején említett pszichológus.

Dolgozó diákság

A szakmai állásfoglalást jegyző pszichológusok arról írnak, hogy a köznevelési rendszerben lévő gyerekek pszichés állapota aggasztóan romlik. Az óvodákban a szorongás, a viselkedés- és figyelemzavar, az iskolákban ezek mellett a depresszió, pánik, önsértés vagy akár a súlyosabb mentális zavarok megjelenése rendszeressé vált. A hazai köznevelési rendszer gyakorlata nem felel meg az ENSZ Gyermekjogi Egyezményének, amely szerint az oktatás egyik legfőbb célja, hogy segítse a személyiség kibontakoztatását.

Emlékeztetnek arra is, hogy a tankötelezettség alsó határa 2019 óta szigorúan a gyermekek hatéves kora, ám az iskolaérettség megállapítását az óvodásokat ismerő szakemberek helyett az oktatási hivatal munkatársai dokumentumok alapján végzik el. ­Emiatt­ nagy arányban ülnek be éretlen gyerekek az iskolapadokba, akik a kezdeti lemaradásukat maguk előtt görgetik a közoktatási rendszerben.A problémákat súlyosbítja a túlterheltség is. Hazai kutatások szerint a diákok többet dolgoznak, mint a szüleik. Egy alsó tagozatos gyerek átlagosan heti 40-42 órát tanul, a középiskola 10. osztályosainak pedig már több mint 50 órányi tanuláshoz kapcsolódó kötelezettségeik vannak. Mindezek ellenére a közoktatás nem fordít figyelmet az óvoda- és iskolapszichológus-hálózatra, pana­szolják a szakemberek. Intézményenként 500-as létszám felett kell alkalmazni egy félstátuszú pszichológust, ami rendkívül kevés.

Mostoha bánásmód

A dokumentumot eddig 330 szakember írta alá, de arról, hogy ez az összes dolgozónak hány százaléka, Borbáth Katalinnak csak becslései vannak. „A 2016-os saját felmérés alapján körülbelül 1000 óvoda-iskola pszichológus dolgozik, így körülbelül a harmaduk vállalta az állásfoglalást. Mivel nincs oktatási miniszté­rium, amely összesítené a számokat, így annyi tudható, hogy a fővárosban, s a nagyobb városokban jobb az ellátottság, a kisebb településekre viszont jó esetben a szakszolgálattól megy ki a gyerekekhez egy ott állományban dolgozó pszichológus” – mondja Borbáth. A szakma régóta elégedetlen, és ennek többször hangot is adott, mindhiába. „Úgy döntöttünk, a pedagógussztrájkok és a tüntetések idején mi is hallatjuk a hangunkat, és elmondjuk a véleményünket a közoktatás helyzetéről. Az oktatási rendszer velünk is mostohán bánik. Elégtelen eszközökkel, kevés időben és szakemberrel, minimális felszereléssel kellene az exponenciálisan növekvő feszültségeket kezelnünk. Ez így egyszerűen nem lehetséges” – vallja.

Egy iskolapszichológus sokoldalúan képzett szakember. Jól és eredményesen akkor tudna dolgozni, ha lenne az iskolákban egy szakmai team, amellyel együttműködve feltérképezné a diákok, osztályközösségek problémáit, látná, hol van szükség beavatkozásra, és időben tudná kezelni a bajt. Ehelyett csak tűzoltás történik. „Olyan kevesen dolgoznak, és annyira alacsony óraszámban foglalkoztatják az intézményi pszichológusokat, hogy a problémákat megelőző, prevenciós munkára alig van lehetőségünk. A pedagógus-bértábla alapján fizetett munkakörről beszélünk, a nettó bér átlagban 250 ezer forint körüli. Ennyi pénzért csak a pályakezdők vagy a nagyon elhivatott kollégák vállalják a munkát.”A beszélgetésben szóba kerültek az egész országot megrázó tragé­diák. Például az, hogy a diák­társát nyakon szúrta egy gimnazista, a vonat elé lépett egy 11 éves kislány, vagy a legutóbbi eset, amikor a tan­órán ugrott ki egy fiú az emeletről. „Ezek a tragédiák akár megelőzhetőek lennének egy jól működő oktatási rendszerben. Ha a pszichológusok minden intézményben jelen lennének, a pedagógusok azonnal jeleznék nekik, ha megváltozik egy gyerek viselkedése, a diákok pedig tanulnának a konfliktuskezelésről, kapcsolatépítésről. Arra is szükség lenne, hogy a pedagógusok akár továbbképzés keretében újra tanuljanak pszichológiát.” Ám hiába a sok diáktragédia és a pszichológusok figyelemfelhívása, az állásfoglalásra egyelőre semmilyen reakció nem érkezett a tárcától.

Kevés a logopédus is

L. Ritók Nóra a tíz legszegényebb európai régió egyikében, a berettyóújfalui kistérségben dolgozik, az Észak-Alföldön működő Igazgyöngy Alapítvány vezetője, az Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskola igazgatója. Ő is állítja, nagy a baj. Ismeretei szerint a pedagógiai szakszolgálat pszichológusa általában heti egyszer jut el egy-egy iskolába, 2-3 órára. „Méréseket végez, néha osztályszintű foglalkozásokat tart. Ez egy olyan iskolában, ahol sok a hátrányos helyzetű gyermek, nem elég. Sok iskola tudna főállásban is foglalkoztatni pszichológust, ha lenne. De nincs.”Ez volt a korábbi évek tapasztalata is. Nemcsak a pszichológus hiányzik, hanem logopédusból sincs elég. Pedig ők nagyon fontosak lennének az óvodásoknál is. „A pandémia előtt egyetlen logopédus volt csak a járásban – mondja L. Ritók Nóra. – Nem lehetett megoldani, hogy kijárjon az óvodákba, a gyerekeket akarták bevitetni a járási székhelyre, a foglalkozásokra. A szülők ezt nem tudták vállalni. Mi is segítettünk, az önkormányzatok is bevetették a falugondoki szolgálatot, de így sem volt egyszerű. A pszichológus hiányát is igyekeztünk kezelni, amíg tudtuk. Éveken át alkalmaztunk az alapítványnál félállásban egy iskolapszichológust. Az intézménnyel egyeztetve a legsúlyosabb problémával küzdő gyerekkel foglalkozott így hetente egyszer félórát. Egymás után, sorba mentek hozzá a gyerekek. De elhagyta a közoktatást. A leszakadó térségekben nem maradnak meg a szakemberek. A pedagógiai szakszolgálatnál most épp többen dolgoznak, de az óvodákban és az iskolákban nem igazán érzékelhető a hatásuk. És ez nem az ő hibájuk.

A generációs szegénységben élő gyerekek többsége traumatizált. A lakhatási szegénységben sem beszélhetünk harmonikus fejlődésről. A konfliktuskezelésük, kommunikációjuk, szabálytartásuk, figyelemkoncentrációjuk problémás. Nehezen működnek egy közösségben, azokkal az eszközökkel reagálnak egy-egy helyzetre, konfliktusra, amelyekkel otthon találkoznak. Sokan látnak családon belüli erőszakot, olyan helyzeteket élnek át, amiket nem tudnak feldolgozni. És akkor még nem beszéltünk a családból kiemelt gyerekekről, akik még több lelki sérüléssel érkeznek meg a települések általános iskoláiba. Ezeknek a traumáknak a feloldását egy pedagógus nem tudja megoldani, nélkülözhetetlen lenne a pszichológus jelenléte. A szegregálódó vagy szegregált isko­lákban, ahol a gyerekek nagy része plusz pedagó­giai­ munkát igényelne, a problémák rögzülnek, erősödnek, a pedagógusok pedig eszköztelenekké válnak. Nem iskolarendőrökre lenne szükség ezekben az iskolákban, hanem megfelelő szakemberekre.”Öt diplomával 253 ezerértN. Andrea egy Budapest közeli város általános iskolájában tanít. Elhagyni készül a pályát. „Sztrájkolhatok jobbra-balra, de semmi értelme. Nem látom az alagút végét. Ikonikus nap volt, amikor indultam reggel dolgozni, és még nem vitték el a kukát. A rádióban hallottam, hogy sztrájkba kezdtek a kukások, mert a 280 ezer forintjukból nem élnek meg. Előző nap érkezett meg a fizetésem: 253 ezer forint. 52 évesen, öt diplomával. És osztályfőnök vagyok” – árad a panasz Andreából. Az iskolapszichológusok hiányát is említi, 700 gyerekre sem jut náluk. – Két évig dolgozott félállásban egy pszichológus, mindenki imádta. Elment, nem tudom, miért. Arra nincs időnk, hogy beszélgessünk egymással. Nekem a harmadikos osztályomban van hat papíros gyerekem, ami azt jelenti, komoly problémák vannak velük. Plusz két diákom vizsgálata folyamatban van, két kérvényt pedig most írok. Vagyis az osztály harminc százaléka valamilyen nehézséggel küzd. A pszichológusunk nyitott volt, remekül tudtunk együtt dolgozni. Egyéni problémákban is kérhettük a segítségét, mert volt itt szülői haláleset, csúnya válás, minden. De ha a közösséget romboló, folyton, zsizsegő, vibráló, a társait szekáló gyerek miatt kerestük, arra is volt megoldása. Hetente kétszer jött az iskolába, délelőtt csoportterápiát tartott az osztályokban, stresszoldást, indulatkezelést tanított szituá­ciós játékokon keresztül, délután pedig egyéni találkozókat tartott. Ha kellett, gyermekpszichiáterhez irányította a tanulót. Mindig időben és helyén kezelte a problémákat. Most, hogy elment, a gyerekek és mi, pedagógusok is sokat veszítünk.”

Hiánytünetek az iskolákban

A szakemberek hiányát számos élethelyzet igazolja. Bea két gyerekével él, a 17 éves Bendegúzzal és a 13 éves Nikolett-tel. „A fiamnak évekkel ezelőtt kellett segítség, amikor az apjával a gyermekelhelyezési per közepén voltunk. Bendegúz tanulása leromlott, a magatartásával is gondok voltak. Minden hülyeségbe belerángatták az osztálytársai, ha ki akart maradni, akkor cikizték, kiközösítették. Az iskolapszichológus azt mondta, hogy ez már pszichiátriai eset. Elmentünk a nevelési tanácsadóba, ott aztán évekig foglalkoztak Bendegúzzal, és ez nagyon sokat segített rajta.

Balázs harmadik osztályos tanuló egy Pest környéki általános iskolában. Rendezett családi körülmények között él, de fél év alatt súlyos veszteségek érték. Decemberben meghalt a nagynénje, akit hónapokon keresztül Balázs édesanyja ápolt. Tavasszal a nagymamáját is elvesztette, ő is állandó ápolásra szorult daganatos betegsége miatt. Édesanyja, Katalin az iskolapszichológus segítségét kérte. Balázs ugyanis sokszor fájlalta a mellkasát, úgy érezte, nem kap levegőt. Katalin szerint „egyszerűen semmi nem volt jó, semminek nem tudott örülni”. Az iskolapszichológus áprilisban beszélgetett Balázzsal először, a hónap végén azt mondta, nincs szükség további foglalkozásra. Időközben kiderült, a találkozásnak nem Balázs javuló állapota vetett véget, hanem az, hogy a pszichológus felmondott az iskolában. 

„Csak, ha pénzed van, akkor számít a gyereked”

Orsolya fia most 17 éves. Organikus agyi fejlődési zavara van, autisztikus tünetekkel, de nem tipikus autista. Nem tudták bekategorizálni, az IQ tesztek szerint enyhén értelmi fogyatékos, éppen a határon van. Kapott egy papírt, hogy integrálható, tehát kisebb létszámú, egészséges közösségbe járhat, heti háromszor logopédus és fejlesztőpedagógus támogatásával. „Először a korai fejlesztőbe vittük, de amikor öt éves lett, kötelezően be kellett íratni az óvodába – meséli az édesanyja. – Felkerestem a jegyzőt, ő jelölte ki a kerület egyetlen olyan óvodáját, ahol integráló nevelést folytatnak. Hamar kiderült, hogy az oviban nincs logopédus, fejlesztőpedagógus. Egy hónap után közölték velem, hogy nem tudják biztosítani az előírt fejlesztést, vigyem máshová a gyereket. Találtam egy magánóvodát havi 60 ezer forintért. A fizetésem akkor 120 ezer volt. Két gyereket neveltem, a férjem akkor már nem élt velünk. Vállaltam, és jól tettem. Itt megkapott mindent, amire csak szüksége volt. Egyéni fejlesztést, logopédust, részképesség-terápiát, szociális fejlesztést, terápiás úszást, terápiás lovaglást. Két évet járt ide, 7 éves korában viszont iskolát kellett keresnünk. Belefáradtam a havi nincstelenségbe, úgy voltam vele, megnézek egy állami, gyógypedagógiai iskolát, nem is próbálkozom integrálóval. Végül találtam egy kis létszámút, 12-en voltak az osztályban. A fiammal nem volt baj, az óvodai fejlesztés hatására jó viselkedéssel, iskolaéretten kezdte meg az iskolát. De amit az oviban elértek nála, azt az iskolában elvesztette, mert nem volt fejlesztőszakember. Felsőben már a tanárok is jöttek-mentek, napközis tanárok, gyógypedagógiai asszisztensek tartották a tanórákat. Nagyon durva magatartásproblémái lettek a gyereknek, rendszeressé vált az osztályban a verekedés, paddal dobálták egymást a gyerekek. A teljesen nyugodt fiam agresszív lett. Átvittük egy másik iskolába, a Gyermekházba. Ott megint helyrejött, újra lettek barátai, szociálisan és tanulmányaiban is felzárkózott. De megint ott tartok, hogy fizetnem kell azért, hogy megkapja a neki járó fejlesztést. Most szakmát tanul, mert megfizetem. Ha nem tenném, vegetálna valahol. Rá kellett jönnöm: ha fizetek, minden van. Ha nem, semmit nem ér a gyerekem.”

Forrás: Népszava