Bár a covidjárvánnyal kapcsolatos kutatásokat gyakran száraz adatok és bonyolult mikrobiológiai elemzések jellemzik, most egy különleges, a járványkezelést társadalmi szempontból vizsgáló kutatás is zajlik, 31 európai ország részvételével. A 2023. szeptemberében záruló 30 hónapos projekt neve RESISTIRÉ (Közös kreatív, befogadó és egyenlőségi stratégiák segítségével adott válaszok a járványra) és a célja, hogy fenntartható megoldásokat találjon a nemek közötti egyenlőtlenségekre, és erősítse a társadalom járványokkal szembeni ellenálló képességét.

A kutatás legutóbbi ciklusában a 27 uniós országban, Izlandon, Szerbiában, Törökországban és az Egyesült Királyságban gyűjtötték össze a járvány alatti genderspecifikus intézkedéseket (ha egyáltalán voltak ilyenek), elemezték a nemzeti helyreállítási terveket (ahol ilyen nincs, ott az ennek megfelelő dokumentumokat), végül pedig Európa-szerte 368 interjút készítettek szakemberekkel és érintettekkel. Ebből Magyarországon 12 interjút vettek fel diákokkal, fogyatékos gyereket nevelő anyákkal, bántalmazott, falun és városban élő, roma és nem roma, szegény és jómódban élő nőkkel.

Az interjúalanyoknak a bemutatkozás után arra az egy kérdésre kellett válaszolniuk, hogy miként élték meg a covid alatti időszakot.

A 25 éves Tibi a menedzsment és marketing szakokon szerezett alapszakos diplomák után azért jelentkezett a jogi egyetemre, mert a covid miatt a diploma megszerzése után nem talált marketinges állást. A vele készült interjúban kitért a covid miatti veszélyhelyzet alatt röptében elfogadott homofób LMBTQ-törvényre, „ami még belőlem is kihozta az aktivistát", és arra is, hogy meleg férfiként mindig is egy nagyobb cégnél vagy multinacionális vállalatnál szeretett volna dolgozni, mert azok sokkal elfogadóbbak, mint a kis magyar cégek. „Ezért nem is jelentkeztem oda soha” – mondta Tibi. 

A 32 éves, roma származású Szilvi a 6 éves, fejlesztésre szoruló kislányával a szüleinél él egy pesti belső kerületi lakásban. Az étterem, ahol apja zenélt, bezárt a covid miatt, ezért egy gyárba ment el dolgozni. A szintén zenész testvére 8 év után jött haza Japánból, „neki tönkrement az élete”, ráadásul az ő szobájába költözött be, így Szilvi a kislányával kiszorult a nappaliba. „Nem volt könnyű, össze voltunk zárva és sokat veszekedtünk, ráadásul a kislányomra is rossz hatással volt, hogy nincs ovi, és egész nap foglalkozni kell vele, és otthon kellett a fejlesztéseket csinálnunk.” Az akkori párja 36 évesen belehalt a covidba. 

A 23 éves Lizának a külföldi egyetemi tanulmányai alatt kellett hazajönnie, és online itthonról folytatni az egyetemet. Neki először az okozott nehézséget, hogy a szülői házban úgy érezte, visszakerül a régi kontrollok közé, később pedig már attól ijedt meg, hogy túl kényelmes ez az élet – a szülei még az esszéjét is átnézték, ha kérte, és attól félt, hogy így a maradék önállóságát is elveszti.

Ha meg is állapítják a nemek között egyenlőtlenségeket, intézkedések nem igazán történnek

Bár voltak olyan országok, amelyeknek az intézkedései és helyreállítási tervei tartalmaztak a nemek közötti egyenlőtlenségek enyhítését célzó szakpolitikai intézkedéseket (a nemek közötti egyenlőtlenségekre jelenleg leginkább Olaszország, Spanyolország és Portugália a legérzékenyebb), ez legtöbbször a munka, az oktatás és a gondozás területére korlátozódik, de úgy, hogy a legtöbb tervben a helyzet leírásán kívül túl sok konkrét megoldás nem olvasható ki a dokumentumokból.

A kutatásnak az országok szakpolitikáiról szóló jelentése két országot emel ki példaként. Az egyik a spanyol terv, amelybe beletették a nemek közötti egyenlőség legfontosabb problémáival kapcsolatos feladatokat, miközben az anyag azt is figyelembe veszi, hogy a különböző egyenlőtlenségi okok hogyan függenek össze egymással, amit a szaknyelv interszekcionalitásnak hív. A másik pedig a román terv, amely az ország történelmében először használta a „nemek közötti egyenlőség” fogalmát a hagyományos „nők és férfiak közötti esélyegyenlőség” helyett. 

„Amik viszont feltűnően hiányoznak a helyreállítási tervekből, azok a nemi alapú erőszakkal kapcsolatos intézkedések” – áll a jelentésben. A nők leginkább mint munkaerőpiaci szereplők bukkannak fel a dokumentumokban, de ahogy a jelentés is megjegyzi, „több ország terveiben olyan sztereotípiák mentén mutatták be a nők munkaerőpiachoz való hozzáféréssel kapcsolatos problémáit, az alacsonyabb béreket vagy a karrierépítés nehézségeit, mintha egyszerűen a nők készségeinek és az oktatás hiányának lehetne azokat betudni”. 

A kormányok nem szeretik a civileket bevonni a polgáraikat érintő problémák megoldásába

Szinte egyik tervben sincs szó a vallással, a nemi identitással és a szexuális irányultsággal kapcsolatos egyenlőtlenségekről, valamint a feminista, bevándorló és LMBTQI+ szervezetek képviselőit is csak kis mértékben vonták be a tervek kidolgozásának folyamatába – panaszolja a jelentés. Erről a magyar női szervezetek is tudnának mesélni: a NANE Egyesület, a PATENT Egyesület, a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség, az EMMA Egyesület és a Jól-Lét Alapítvány közösen jegyzett észrevételeit és javaslatait még tavaly júniusban megküldték a kormánynak, miután kifogásolták, hogy nem volt alkalmuk a helyreállítási terv kidolgozásának folyamatába „közvetlenül és érdemben bevonódniuk”.

Ha figyelembe vesszük, hogy a korrupciós kockázatokra hivatkozva egyedül Magyarország esetében még mindig nem fogadta el az Európai Bizottság a helyreállítási tervet, nincs mit csodálkozni azon, hogy a magyar terv a nemek közötti egyenlőtlenségek szempontjából sem túl érzékeny. Hiányoznak a különböző női célcsoportok számára tervezett reformok és intézkedések, de a nemek közötti egyenlőség általános érvényesítésének módszerét („gender mainstreaming”) sem alkalmazza a dokumentum. Pedig a női szervezetek egy uniós rendeletre (2021/241) hivatkoznak, amely előírja, hogy „a nemek közötti egyenlőséget […] elő kell mozdítani a […] helyreállítási és rezilienciaépítési tervek elkészítése és végrehajtása során”.

A hazai helyreállítási terv mindössze két olyan kérdést tárgyal, amely kifejezetten a nők helyzetével foglalkozik: a nemek közötti foglalkoztatási szakadékot, illetve a családi és munkahelyi kötelezettségek összeegyeztetésének nehézségét, amely a járvány miatt a kisgyerekes nőkre még nagyobb terhet rótt. Erre megoldásként a bölcsődei intézmények kapacitásfejlesztését tervezik, míg a leghátrányosabb településeken élőkről szóló résznél arról ír a terv, hogy a „női lakosságot aktivizálni, készségeit pedig fejleszteni kell”.

Ami kimaradt a helyreállítási tervből, pedig nem ártana, ha benne lenne 

„A járványidőszakban a bántalmazó, egyenlőtlen kapcsolatokból már kilépett nők több ízben számoltak be arról, hogy a megosztott szülői felügyelettel, gyermekfelügyeleti jogokkal volt partnerük gyakran olyan módon élt vissza, hogy a gyermek elvitelével kapcsolatban sem az eredeti megállapodáshoz nem tartotta magát, sem olyan rugalmasságot nem mutatott, amely megkönnyítette volna az anya munkavégzését” – áll a női civilszervezetek kormányhoz eljuttatott észrevételei között. Ez csak egy példa arra, hogy a helyreállítási terv a rendeletben foglaltakkal ellentétben a döntően nőket érintő egyedülálló szülők problémáját sem kezeli, pedig ők különösen hátrányos helyzetben voltak amiatt, hogy a fizetett munkájukat képtelenek voltak elvégezni az oktatási intézmények bezárása miatt.

A magyar női szervezetek azt is hiányolják, hogy a nők elleni erőszakról, ezen belül pedig kifejezetten a családon belüli vagy párkapcsolati erőszakról egy szó sem esik a helyreállítási tervben, de arról sem nagyon hallani, hogy javítani készülnének a túlnyomóan nőket foglalkoztató, a járványnak jobban kitett egészségügyi és szociális szférában vagy például kiskereskedelemben dolgozók jövedelmi viszonyain és munkakörülményein. 

A bántalmazott nők hajlamosak csendben szenvedni, mivel félnek attól, hogy nem találnak más kiutat a helyzetükből

„Az egyéni interjúk alapján egy olyan Európa képe rajzolódik ki, ahol a világjárványra adott széleskörű politikai és társadalmi válaszlépések ellenére sem történik helyreállítás. Ehelyett az egyenlőtlenségek növekedésének és az új egyenlőtlenségek új formáinak kialakulásának vagyunk tanúi” – írja a RESISTIRÉ kutatás interjúkat feldolgozó jelentése. A nemi alapú erőszak a covid miatti lezárások alatt erősödött, és mivel sok nő elvesztette a munkáját, jövedelem nélkül még kiszolgáltatottabbá váltak az erőszaknak, illetve annak, hogy ezekből a kapcsolatokból kilépjenek. Ahogy a jelentés írja, „az ilyen helyzetben lévő nők hajlamosak csendben szenvedni, mivel félnek attól, hogy nem találnak más kiutat a helyzetükből”. 

A jelentés szerint egy egész egyetemista generáció érezheti pusztítónak a covid alatt felhalmozott oktatási adósságokat, míg az úgynevezett digitális szegénység az időseknek vagy egyes bevándorló közösségeknek okozott súlyos problémát Európában, akik vagy nem jutottak hozzá egészségügyi információkhoz, vagy egyszerűen hozzáférésük sem volt az oltási időpont foglalására. Magyarországon is problémát jelentett, hogy egy e-mail címmel csak egy oltási időpontra lehetett regisztrálni, ami nehéz helyzetbe sodorta azokat, akik nem e-maileznek, nem használnak digitális eszközöket. Ahogy a jelentés írja, „a jóléti rendszer a bennfenteseknek kedvez: míg a biztos állással rendelkezők kaptak némi támogatást, mások támogatás nélkül maradtak”. Ez különösen azokat érintette, akik az informális szektorban végeztek alkalmi munkákat, vagy önfoglalkoztatóként dolgoznak.

A járványhelyzet miatti társadalmi elszigeteltség a mentális egészségre is káros hatással volt, és sok nőnél ezek a hatások tartósnak bizonyulnak. „A reménytelenség és a tehetetlenség érzése sokszor megjelent az interjúkban” – írja a jelentés. Vagy ahogy Szilvi fogalmazott a vele készült beszélgetésben: „Elfáradt a lelkem, és már nem tudok úgy örülni a dolgoknak.”

Forrás: Qubit