Május végén bejárta a sajtót a Belső-Pesti Tankerület levele, amit a hozzá tartozó iskoláknak küldtek ki a pedagógusnap megünneplésről, és amit a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete (PDSZ) „Ereszd el a hajam! Lesz ám bulika!” címmel posztolt tovább a Facebookon. Rengeteg vicces és legalább annyi keserű komment érkezett a hírre, hogy a június 5-i pedagógusnap alkalmából a tankerület iskolái fejenként 1000 forintból vendégelhetik meg a tanárokat, de a végén mindenképpen mutassák be a számlákat, hogy mire ment el a pénz. A Qubit cikke.
A PDSZ a tavalyi pedagógusnapra a Ne dolgozz ingyen nevű kampányoldalán online felmérést készített a tanárok körében arról, hogy vajon kapnak-e bármit a tiszteletükre rendezett napon. Ahogy a honlapjukon írták: „Pedagógusnap környékén annyi meghökkentő, groteszk módon megalázó történetet hallottunk ajándékozásról és jutalmakról, hogy úgy döntöttünk, gyorsfelmérésben nézünk rá, kapnak-e manapság a pedagógusok jutalmat. Nem volt hiábavaló az érdeklődésünk. »Semmit sem kaptunk, Orbán Viktor levelét leszámítva. Azt az Oktatási Hivatal küldte emailben«. Ez volt a legtipikusabb válasz arra a kérdésre, amelyet néhány napja tettünk fel: hogy zajlott a te intézményedben az ajándékozás? Kaptatok-e jutalmat?”
Bár azt a PDSZ sem gondolja, hogy az oktatók bérrendezése a pedagógusnapi jutalmon múlna, az eset jól szimbolizálja a pedagógusok mai megbecsültségét. De vajon mindig így viszonyult az állam azokhoz, akik hivatásuknál fogva egyengetik a gyerekek jövőjét? Hogyan alakult a pedagógusok bérezése a rendszerváltás óta? Mikor volt a legjobb, és mikor volt a legrosszabb pedagógusnak lenni.
Ezt a rendszert csak a pedagógusbérek alacsonyan tartásával lehetett fenntartani
„Amikor 13. havi is volt, ruhapénz, könyvpénz, túlóra-kifizetés, valószínűleg 90-es évek, anyagilag talán az volt a legjobb. A társadalmi megbecsülés is más volt akkor, persze lehet, hogy szerencsém volt, hogy nagyon jó fej szülők voltak az első osztályomban” – írta egy budapesti 12 évfolyamos iskola tanári Facebook-csoportjában az egyik pedagógus arra a kérdésre, hogy mikor volt nekik a legjobb tanárnak lenni. Ennek megítélése számtalan tényezőtől függ – hogy mekkora a fizetésének vásárlóereje, mennyivel keres kevesebbet a többi diplomáshoz képest, milyen fokú autonómiával végezheti a munkáját, mennyire kezelheti szabadon legalább az ideje egy részét, mennyire jutalmazzák a plusz erőfeszítéseit –, de tény, hogy Magyarországon az elmúlt évtizedekben a pedagógusok megalázóan keveset kerestek, és ez nem volt másképp a rendszerváltás előtt sem.
Az államszocializmus kezdetén az ötvenes évek eleji ár- és bérreform süllyesztette először alacsony szintre a pedagógusok keresetét. A bérreform abból a téves feltételezésből indult ki – hasonlóan Parragh László pár nappal ezelőtti kijelentéséhez –, hogy a pedagógusok munkája egyszerű, munkafeltételeik pedig kedvezők, hiszen a kötelező óráikon kívül maguk rendelkeznek az idejükkel, és persze ott van nekik a hosszú nyári szünet. „A téves nézetek dogmatikus megmerevedését az államszocializmus munkaerőpiacának egyensúlyi zavarai és a rövid távú gazdasági és politikai érdekek is elősegítették. Ez magyarázza, hogy a pedagógusmunka értékelése és az ezen alapuló alacsony kereseti arányok az államszocializmus évtizedei alatt mindvégig fennmaradtak” – írták 2006-os tanulmányukban Polónyi István és Tímár János oktatáskutatók.
A rendszerváltás után a pedagógusok helyzete tovább romlott, reálkeresetük a kilencvenes években még tovább csökkent. Az időnkénti „bérkorrekciók” még az inflációval sem tartottak lépést, és a pedagógusokat súlyosan érintették a rendszerváltás utáni munkaerő-piaci változások is: a frissen kialakult versenyszektorban a vállalatok csak a feltétlenül szükséges és jó minőségű munkaerőt alkalmazták, ehhez viszont magasabb fizetést is kínáltak. Így az államszocializmus évtizedeiben megmerevedett kereseti arányok hamar felbomlottak, a pedagógusok keresete pedig a versenyszféra fizetéseihez képest még tovább csökkent, hogy végül, ahogy Varga Júlia oktatáskutató egy 2005-ös tanulmányában írta, „az összes diplomások átlagához viszonyított 1989. évi 65 százalékos keresetük a kilencvenes évek végére 40 százalékra süllyedt”.
A pedagógusbérek nemcsak a versenyszféra elrugaszkodott béreihez képest maradtak alul, de az sem segítette a rendezésüket, hogy az Oktatási Minisztérium akkor sem törekedett a felesleges létszám leépítésére, amikor a tanulók száma demográfiai okok miatt drasztikusan csökkent. Az általános iskolai tanulók száma csak 1986 és 1994 között 1,3 millióról egymillió alá csúszott, ehhez képest a pedagógusok száma növekedésnek indult, majd a diákok számának további csökkenése mellett stagnálni kezdett. Ezt a rendszert pedig csak a pedagógusbérek alacsonyan tartásával lehetett fenntartani. „Magyarországon a pedagógusok keresetének szabad szemmel is jól látható emelésére 2002-ig még a pedagógus-szakszervezetek sem gondoltak” – írták Polónyiék.
A mai pedagógushiány felől érdekes visszanézni, hogy hiába csökkent gyors ütemben a rendszerváltás előtt a pedagógusok keresete más szakmákhoz képest, ekkor még nem hagyták ott a pályát, és a pedagógusképzésre is bőven volt jelentkező. „Ez azonban nem az új kereseti arányok helyességét igazolta, hanem csak azt jelezte, hogy a munkabér a munkaerő-piaci mozgások legfőbb, de nem egyetlen tényezője” – írták Polónyiék a tanulmányukban. A szerzők szerint az 1990-es évek előtt a pedagógusi hivatás társadalmi presztízse, a tanárok munkabeosztása, a munkaidőnek mindössze a felét kitevő kötelező óraszám és a hosszú szünidő mind vonzóvá tette a tanári karriert, ráadásul a pedagógusi pálya jó lehetőséget nyújtott a társadalmi felemelkedésre is.
Ezt erősítette meg a Qubit kérdésére Lannert Judit oktatáskutató, a T-TUDOK Tudásmenedzsment és Oktatáskutató Központ kutatója is, aki elmondta: „a pedagógusszakmának volt egy emancipációs ereje a nők számára. A 70-es, 80-as években volt valamiféle biztonság, amit a szocializmus sok szempontból álságos egyenlősége nyújtott a nők számára, akik akkor még nem maradtak le annyira, mint a 90-es évek piaci körülményei között, amikor a foglalkoztatásuk és a fizetésük is elkezdett lecsúszni”. Ez megmagyarázhatja, hogy a képzésre jelentkezők száma a rendszerváltás előtt rendszeresen meghaladta a felvételi kereteket, a munkaerő-kínálat pedig fedezte a pedagógusok iránti keresletet. „Ezért persze nagy árat fizetünk a mai napig, hiszen az állami beavatkozással kialakított alacsony keresetek más, sokkal tartósabb és rombolóbb következményekkel jártak a pedagógusok időfelhasználásában, motivációjukban és különösen a pedagógusok minőségi szelekciójában” – írták Polónyiék arról, hogy miként vált a szakma kontraszelektívvé, ami a nyolcvanas évek vége felé már egyértelműen érződött. – A kiéleződő munkaerőhiány és bérverseny tovább gyengítette a pedagógusok motivációját, hogy a pályán maradjanak, ami különösen Budapesten éreztette a hatását”.
A 90-es években az sem volt mindegy, hogy a pályája elején vagy végén járt egy tanár. Míg 1989-ben a fiatal pedagógusok keresete maradt le legkevésbé a más területet választó pályakezdő diplomások béréhez képest, a 90-es évek közepétől ez a helyzet megfordult, és a fiatal, pályájuk első tíz évében járó tanárok kerültek korábbi státuszukhoz képest a legkedvezőtlenebb helyzetbe – olyannyira, hogy 2001-re a nem tanárként dolgozó diplomások pályájuk első tíz évében már két-két és félszeresét keresték az ugyanolyan gyakorlati idővel bíró pedagógusok keresetének. „A korcsoportok szerinti különbségek azért változtak, mert ebben az időszakban a nem tanári pályákon elhelyezkedett fiatal diplomások iskolázottsága rendkívüli módon felértékelődött, míg a pedagógusok keresete szinte kizárólag a végzettségük szintjétől és a gyakorlati idejüktől függött” – derül ki Kertesi Gábor és Köllő János közgazdászok felsőoktatási expanzióról szóló 2006-os tanulmányából.
Úgy is mondhatnánk, hogy a rendszerváltás óta a legjobban kereső diplomás pályákhoz képest az általános iskolai pedagógusok bérlemaradása megduplázódott, a középiskolai pedagógusok keresete pedig – a rendszerváltáskori, viszonylag kedvező helyzethez képest – rohamosan hanyatlott, és a 2000-es évek első éveire az általános iskolai pedagógusok kereseti szintjét alig meghaladó nívóra süllyedt – derül ki Polónyi István egy másik, 2015-ben megjelent tanulmányából.
Az első nagy 2002-es pedagógusbéremelés nem kapcsolódott semmihez, így hamar el is inflálódott
„A szocik alatt szerintem abszolút érezhető volt (nekem legalábbis tényleg 50 százalékkal emelkedett akkor) és ehhez jöttek a kisebb juttatások (önkormányzati és állami: pl. ruhapénz, helyettesítés). Z-éknél magasabb volt az egyéb juttatás, dupla annyi, mint amit a mi kerületünk adott” – írja egy másik pedagógus a már említett Facebook-csoportban. A rendszerváltás óta eltelt időszak egyik legkomolyabb béremelése valóban 2002-ben történt, a szocialista Medgyessy Péter kormányzása idején, amikor a pedagógusok a közalkalmazotti béremelés keretében 50 százalékkal magasabb fizetést kaptak. „Igaz, ez a béremelés nem kapcsolódott semmihez , sem az oktatás hatékonyságát és eredményességét javító intézkedésekhez, sem a bértáblához nem igazították, hogy évente indexálni lehessen a fizetéseket, így az egyszeri komolynak számító béremelkedés is gyorsan elinflálódott” – mondta Totyik Tamás, a Pedagógusok Szakszervezetének (PSZ) alelnöke a Qubitnek. Jellemző a 2002-es béremelkedésre, hogy Polónyiék szerint így 2005-re érték el azt a tanárok, hogy megközelítsék az 1930-as évek szellemi és a fizikai foglalkozásainak kereseti arányát.
Bár a helyzet addig is rossz volt, a 2012. december 31-ig fennálló rendszerben az iskolafenntartó önkormányzatok legalább különböző mértékű kiegészítő jövedelmet, cafeteria-juttatást adtak a pedagógusoknak. Igaz, ez nagyban függött az önkormányzatok anyagi lehetőségeitől, így nem csoda, hogy a tanári Facebook-csoport idősebb tagjai komoly különbségekre emlékeznek attól függően, hogy melyik kerületben vagy településen volt az iskola, ahol tanítottak – egy kis Nógrád megyei falu volt jegyzője például leginkább csak a virágcsokorra emlékszik, amit pedagógusnapra adni tudtak a tanároknak. Bár a 2013. január 1-i állami fenntartásba vétel után egyes önkormányzatok továbbra is biztosítottak támogatásokat, más önkormányzatok ezt megvonták, de Totyik szerint később szabályozás útján is megakadályozták, hogy az önkormányzatok a területükön lévő iskolák pedagógusainak plusz juttatásokat adjanak.
Alig vezették be a második nagy béremelést 2014-ben, a Fidesz-kormány rögtön megtett mindent, hogy pár éven belül az is alig érjen valamit
„Az életpályamodell bevezetése egy értelmetlen kibaszás volt, megemelték a munka mennyiségét, a beígért bérnek nem adták oda csak a felét, ezt én nem is nevezném béremelésnek. Bevezették a k**** megalázó minősítést és utána egyből leszedték a beigért pénzt a minimálbérről” – írta a pedagóguscsoport egyik tagja. Kicsit szárazabban fogalmazva az történt, hogy a 2011-es új köznevelési törvény új pedagógus-előmeneteli rendszert határozott meg (ez az, amit életpályamodellként ismerünk), amelynek lényege, hogy a pedagógusokat különböző minősítések alapján fokozatokba sorolták, és ezekhez szabott fizetési lépcsőket állapítottak meg. Az élesben 2013 szeptemberében induló rendszert rögtön korrigálták, és a különböző fokozatokhoz kapcsolódó béremelés teljes összegét 2017-ig akarták kifizetni, de már 2015-ben úgy módosították a pedagógus-előmeneteli rendszert, hogy a bérképzés addigi alapját képező minimálbér helyére a költségvetési törvényben meghatározott vetítési alap lépett életbe (ami azóta is fokozatosan elmarad a minimálbér összegétől), így pedig sokkal alacsonyabb ütemű lett az alapbérek növekedése, és semmi nem lett a radikálisnak ígérkező béremelésből – írja Polónyi az életpályamodellről szóló 2019-es tanulmányában.
Sőt, a mai napig a 2014-es, azaz a 101 500 forintos vetítési alap határozza meg a pedagógusok bérét. És hogy mit jelent ez a gyakorlatban? A pedagógusfizetések 2013 és 2016 között mintegy 53–64 százalékkal növekedtek, de messze nem érték el a diplomások átlagkeresetét, már csak azért sem, mert azok is növekedtek, 2013-hoz viszonyítva 10–15 százalékkal. 2013 és 2016 között a pedagógusbérek lemaradása a diplomások átlagbéréhez képest mintegy 15 százalékpontnyit csökkent az életpályamodell hatására, de a tanárok fizetése így is a fele–kétharmada maradt a többi diplomás fizetésnek, ez pedig jelentősen elmaradt a várakozásoktól – olvasható Polónyi 2019-es tanulmányában.
2010 és 2018 között a gyógypedagógusok és a középiskolai tanárok kereseti lemaradása volt a legnagyobb. A gyógypedagógusok 2018-ban az azonos végzettségű egyéb diplomások bérének 55 százalékát keresték, míg a középiskolai tanárok esetében 60 százalék volt ugyanez az arány. A pedagógusok közül az általános iskolai tanítók, illetve tanárok voltak a legkedvezőbb helyzetben: 2018-ban keresetük elérte az azonos végzettségű, de más munkakörben dolgozók keresetének 77 százalékát. Szintén a vizsgált időszak utolsó évében az óvodapedagógusok az ugyanolyan végzettségű, egyéb foglalkozásban dolgozók bérének 66 százalékát keresték – olvasható A közoktatás indikátorrendszere 2021 című kiadványban.
A pedagógusoknak nemcsak az alacsony bér fáj, hanem a szakmai autonómiától való teljes megfosztottság is
„Amit 10 éve adtak, az nem is béremelés, hiszen drasztikusan megemelt munkaterheléssel és a pótlékok megvonásával járt, nem beszélve arról, hogy totális állami ellenőrzés alá kerültünk, ami eleve abszurd. Gyakorlatilag minden motivációs tényezőt kiiktattak” – írta egy másik pedagógus az említett Facebook-csoportban. Lannerték 2021-es pedagóguskutatásából az derült ki, hogy az alacsony bérek mellett az értelmiségi munka hiánya nyomasztja leginkább a pedagógusokat: „Ha nem is kapsz olyan sok bért, de elismernek, mint innovatív szakembert, az már sokat számít, hogy hogy érzed magad. Nemcsak bérjellegű elismerésre vágynak a pedagógusok, hanem szakmai elismerésre is, és ezek korábban inkább megvoltak. Mostanra a pedagógusszakmát lesüllyesztette a rendszer egy szellemi szakmunkás szintjére, ahol minden túl van szabályozva.”
De hogy miért ilyen ellenséges a politikai hangulat a tanárok körül? „Kialakult ez a patriarchátus rendszer, hogy a nőknek otthon a helye, hogy ha van is munkájuk, az elsősorban alulfizetett, szolgáltató típusú munka, ahol egyszerűen az a policy, hogy a nők ne kapjanak magas bért, mert akkor túlságosan önállósodni fognak” – magyarázza Lannert. „A pedagógusok problémáiból nőügyet kéne csinálni, hisz itt valójában a női láthatatlan munkáról van szó. Kiszámoltam, és alsó hangon 40 milliárd forint láthatatlan munkát tesznek bele a pedagógusok az oktatási rendszerbe a sok meg nem fizetett túlórával és plusz feladatokkal.”
Forrás: Qubit
