Gondoskodnak, tehát vagyunk: a nők nem csak a láthatatlan, reproduktív házimunka oroszlánrészét végzik, hogy legyen meleg étel az asztalon és tiszta ruha a szekrényben, de az érzelmi munkát is, ami kisebb szinten a családjuk, magasabb szinten az egész társadalom jólétét, mentális egészségét megteremti. A kormány egyszerre tagadja meg tőlük a segítséget (az önkormányzatok kivéreztetésével duplán is), és dönti rájuk a szociális ellátórendszerek, az oktatás, az egészségügy életben tartásának lehetetlen terhét. A pandémiát is végig vitték a vállukon, a gyerekek tanításától az idősek, betegek gondozásáig, nagyobb arányban kiesve az oktatásból és a munkaerőpiacból, mint eddig valaha, most pedig ott állnak a háborús és menekültválság frontvonalában. Téves azt gondolni, hogy a teherbírásuk kimeríthetetlen. A nőnapi köszöntéseket bár sokan udvariasan fogadják, végéhez közeledik az erejük, virágok helyett változást akarnak. A Népszava cikke.

„A láthatatlan munkát megjelenítő kampányunk kapcsán kezdtünk foglalkozni a gondoskodási válsággal, hiszen a kettő szorosan összefügg. A gon­doskodási tevékenységeket, úgymint házimunka, gyereknevelés, idősek vagy fogyatékkal élők gondozása túlnyomórészt nők végzik, sokszor a saját ott­honukban, ingyen, és nagyon alulbecsülten.

Összeomló idősellátás, éledő feketepiac

A munkájuk még akkor is sokszor láthatatlan marad, ha esetleg kapnak némi ápolási díjat vagy segélyt, vagy esetleg fizetett gondoskodói munkát vállalnak, például ápolók, ­idősgondozók lesznek – magyarázza Bakó Júlia, a Nők Egymásért Mozgalom aktivistája. – A je­lenlegi rend­szer fenntartha­tatlan, iszonyatosan túlterheli a nőket, egyszerre szakad a nyakukba a házimunka, a gyereknevelés, a gondozási feladatok, és ne felejtsük el, hogy a magyar nők nagy részének emellett fizetett munkája is van. Így nem csoda, hogy a koronavírus-járvány is jobban megviselte őket, mint a férfiakat. Mérhetően nőttek a terheik, miután hónapokig az egész család otthon volt, többet kellett főzni, takarítani. Amikor az iskolák bezártak, ők tanultak a gyerekekkel is, többnyire a munkájuk mellett” – emlékeztet az aktivista a nem is olyan távoli múltra. Ez az időszak nem múlt el nyomok és tanulságok nélkül a nők számára, noha most korlátozások nélkül visszatértünk (nagyjából) a régi életünkhöz, nehezítve egy háborúval és egy gazdasági válság fenyegetésével. Ha ezt most le is küzdjük, akkor meg a klímaválság kopogtathat. Minden arra mutat, az életünk egyhamar nem lesz sokkal könnyebb, csakhogy a nők nem sztrájkolhatnak, hiszen annak szeretteik látnák kárát.    

„A munka és a magánélet összeegyeztetésére irányuló, az Európai Unió által is szorgalmazott törekvéseknek örülhetünk persze, de ez is egy csapda – véli Gyarmati Andrea szociológus. – Valójában ennek a politikának a célja a gazdaság versenyképességének a növelése, nem pedig a gondoskodási munka elismerése. A szo­ciális ellátórendszerben is 90 százalékban nők dolgoznak, többségük 40-50 éves, sokan közülük egyedül nevelik a gyermekeiket. Egyetlen lehetőségük a gondozói munka, ami a legrosszabb, legkiszolgáltatottabb megélhetések egyike, de a műszakos beosztás miatt még ezt tudják leginkább összeegyeztetni a családi kötelezettségeikkel. Időzített bomba, és egyszer össze fog omlani az idősellátás. Baj van a képzési rendszerrel, a bérezéssel, a munkakörülményekkel. Akik ezt hosszú távon próbálják végezni, mentálisan és fizikálisan is belerokkannak, ettől lesz gerincsérvük vagy szívbetegségük, már jóval az időskor vagy a nyugdíjkorhatár elérése előtt” – mondja a szociológus.

A szociális szféra finanszírozása, férőhelyei, munkavállalóinak száma központilag be vannak fagyasztva: hiába nő az ellátandók száma, a férőhelyek, munkavállalók száma nem nőhet. A béreket csak akkor emelik, ha a minimálbért (bérminimumot) is emelik, így mindenféle összehasonlításban is ez a szféra a leginkább alulfizetett. Az otthonápolás is egyre kevésbé megoldható, hiszen a nők nem engedhetik meg maguknak, hogy emiatt akár 10-12 évre kimaradjanak a munkaerőpiacról. „Szándékosan sorvasztják a rendszert, pedig a gondozottak már így is csak fizikai ellátást kapnak. Megetetik, tisztába teszik őket menetrend szerint, de a mentális gondozásra, beszélgetésre már nem jut idő. Amit most látunk, az a mi jövőnk, mi is ebbe kerülünk majd bele” – figyelmeztet Gyarmati Andrea.

Mindezek miatt is itthon a ki­elégítetlen, egyre növekvő szükségletekre válaszként kialakul az idősgondozás feketepiaca. Ez jelenthet engedély nélkül működő szolgáltatásokat, de azt is, hogy egy gondozónő privát beteget vállal munkaidő után, vagy valaki bentlakásos ápolóként beköltözik egy idős ember házába, és lakhatásért, napidíjért, de feketén dolgozik. Az önkormányzatok el tudnák látni ezeket a feladatokat, de az állami finanszírozás jelenleg az egyházaknak kedvez, az önkormányzatoktól inkább elveszik a meglévő forrásaikat is. Gyarmati Andrea felidézte, a járvány elején Németországban külön rendeletet hoztak a kelet-európai vendégmunkásnők beutazásának engedélyezésére, mert világossá vált, hogy nélkülük fenntarthatatlan a szociális gondozási rendszer.

A nőkön csapódik le minden válság

A gondozási válság enyhítésére vannak már konkrét törvényjavaslatok, például az otthonápolási díj megemelésére, csak be kellene vezetni ezeket. A gondoskodó munkákat lehetne pénzzel kompenzálni, egy jól működő állam intézményrendszere pedig képes levenni legalább a terhek egy részét a nőkről, például bölcsődei férőhelyek létesítésével, az otthon­ápoláshoz szakképzett gondozók biztosításával, megfelelő idősgondozási infrastruktúrával. „A fizetés persze nem oldja meg ezeknek a területeknek és munkáknak az elnőiesedését és az alulbecsültségét sem feltétlenül – mondja erre Bakó Júlia. – A koronavírus előhozott számos problémát, de a nők terhei jellemzően minden válság alatt megnőnek, a jelenlegi háború is sok szempontból érinti súlyosabban a nőket, és a klímaválság is őket sújtja leginkább. Ne térjünk vissza a korábbi status quóhoz annyival, hogy »köszi a helytállást«. A válsághelyzetek láthatóvá teszik, mennyi teher nyomja a nők vállát, és mennyire magától értetődő például az is, hogy ők végzik a gondoskodási munkákat. Pedig az ő terhelhetőségük is véges, miközben érdemi segítség helyett csak azzal a narratívával találkoznak, hogy a nők feladata, hogy erősek legyenek és más terheit is cipeljék, elég csak a miniszterelnök nőnapi köszöntését megnézni.”

A nők erejéről és terheiről azonban nőnapon és anyák napján kívül alig esik szó, az általuk végzett láthatatlan, gondoskodói munkák társadalmi megbecsültsége nagyon alacsony. Pedig valójában az ő láthatatlan munkájukra épül az egész kapitalista rendszer: a nők felelősek az új munkaerő világra hozásáért, felneveléséért, és az ő gondoskodói munkájuk teszi lehetővé, hogy a családtagjaik profitot termelő bérmunkát végezzenek a munkaerőpiacon. Ha viszont a rendszer megbecsülné ezeket a munkákat, azzal kihozná őket a láthatatlan, magánszférából. Akkor pedig meg kellene őket fizetni.   

Háztartásbeli mítoszok

Van ma a társadalomban egy morális pánik, hogy felbomlik a hagyományos családmodell, nem születik elég gyerek, ezért jobb lenne, ha a nők otthon maradnának, nevelnék a gyerekeket, vinnék a háztartást. Nemrég jelent meg itthon magyarul Betty Friedan 1963-ban kiadott könyve, A nőiesség kultusza, a második hullámos feminista mozgalom egyik alapműve. A II. világháborút követő „50's housewife” szerepmodellt vizsgálja, amely abból az ideából indul ki, hogy egy nő saját magát a háziasszony szerepében, a házasságon és a gyermeknevelésen keresztül valósíthatja meg. Friedan négyszáz oldalon elemzi, hogy a háztartásbeli nő eszménye a nők teljes megfojtása. Mégis, ma Magyarországon sokan térnének vissza ehhez a modellhez, már a népességfogyás megállítása érdekében is.

„Ne az egyes nőket vagy férfiakat hibáztassuk a helyzetért, a rendszerre legyünk mérgesek – javasolja Bakó Júlia. – Fiatalkorunktól kezdve arra szocializálnak minket, hogy a férfi a kenyérkereső, az ő munkája fontosabb, míg a nők a háztartás vezetésével és a gyerekneveléssel vannak elfoglalva, holott Magyarországon általában már a középosztály se tud egyetlen fizetésből kijönni, így mi sem áll távolabb a gazdasági realitástól, mint hogy a nők maradjanak otthon. Ennek ellenére mégis van egy furcsa nosztalgia a hagyományos nemi szerepek iránt (amelyek ilyen formájukban valójában soha nem voltak meghatározóak a magyar társadalomban), erre a jelenlegi kormánykommunikáció száz százalékosan ráerősít. Pedig a szigorúan leszabályozott nemi szerepek a férfiak számára sem kifejezetten jók, noha azt fontos látni, hogy a nemek közötti hierarchiában a nők fölé rendelik őket. Ettől még egyéni szinten férfiakat is negatívan érinthet, ha úgy érzik, nem tudnak megfelelni a társadalom által elvárt szerepeknek, például ha a partnerük fizetése magasabb, vagy ha férfiatlannak bélyegzik őket, amiért gyesre mennek a gyerekükkel”. 

Feminista vs. veszélyeztetett férfiak

Világszerte a férfiak 32 százaléka vallja magát feministának, és támogatja a nemek közti egyenlőséget, ámde 33 százalékuk (élen az oroszokkal és több latin-amerikai országgal) nem kér az egyenjogúságból – derült ki az IPSOS kutatóintézet 29 országból húszezer fő megkérdezésével készített nőnapi közvélemény-kutatásából. A magyarok közel fele szerint veszélyben van a hagyományos férfiasság – idetartoznak olyan értékek, mint például a teljesítményelvűség, a kockázatvállalás és erőszak elfogadottsága vagy a gyengeség látszatának elkerülése is. Ebben a vélekedésben jócskán túlszárnyaljuk a világátlagot (29 százalék), nálunk csak az orosz férfiak (58 százalék) érzik jobban fenyegetve a klasszikus maszkulinitásukat. Míg az ellentétes oldalon az olasz és a török férfiak – két igen férfias nemzet tagjai – aggódnak a legkevésbé (16 és 19 százalékban) a koronájukért. A feminizmus hatásait tekintve a magyarok bizonytalanok, inkább hatástalannak tekintik azt, relatív kevesen (20 százalék) gondolják csak, hogy a feminizmus több kárt okoz, mint jót. Ebben eltérünk a többi konzervatív nemi szerepekben gondolkodó országtól: nem a nőket okoljuk a patriarchátus tartóoszlopainak megingatásáért. Bár nem volt erre vonatkozó kérdés a kutatásban, meglehet, hogy hazánkban sokan a kormányzati narratíva hívószavára inkább a genderideológiával támadó multikulturális Nyugatot és az LMBTQ-lobbit teszik felelőssé.

Forrás: Népszava