Egy évtizedes a törvény, ami megfosztotta az iskolákat az önállóságtól, gyerekeket pedig a minőségi közoktatástól. A Szülői Hang pedagógusok és szülők véleménye alapján térképezte fel a köznevelési törvény hatásait, a kép lesújtó. A HVG cikke.

Az első Orbán-kormány oktatási minisztere, Pokorni Zoltán nemet mondott, de 2011. december 19-én névszerinti szavazással elfogadta a parlamenti többség a köznevelési törvényt. Öt éve is értékeltük a magyar iskolarendszert alapjaiban felrúgó jogszabály következményeit: mint akkor írtuk a reformtömeg szinte semmilyen eredményt nem tud felmutatni, sőt az akkori PISA-mérés minden korábbinál katasztrofálisabbra sikerült. Azóta volt ebben még egy kör, hasonlóan rossz eredménnyel - a magyar közoktatás stabilan tartja az alacsony színvonalat.

Az oktatásvezetés (amelynek élén a "változás arca", az Orbán Viktornak ellenmondani nem tudó Hoffmann Rózsa már rég megbukott, utódja Czunyiné Bertalan Judit szintén, és Palkovics László se sokáig vezette e területet: a tízéves évfordulót Maruzsa Zoltán „ünnepelheti”) hibát hibára halmozott, majd ezeket próbálta és próbálja korrigálni, és e javítgatásokat sikerként eladni. (Erről elemzésünket bővebben itt olvashatja.)

„A magyar köznevelés rendszere egy XIX. századi nevelési koncepcióra építve, a diktatúrák világát idéző szabályozási környezetben, egy meghaladott tartalmi követelményrendszer alapján brutálisan szelektív iskolarendszert szinte minden elemében centralizált-uniformizált óvodai-iskolai gyakorlatot fog eredményezni” – mondta a törvény ellen a hideg Kossuth téren a szavazás pillanataiban tiltakozó maroknyi szakember. Pontosan ez jött be öt éve, és ez látszik most, 2021-ben is.

A centralizáció és a papírmunka fontosabb, mint a gyerek

A törvény ötéves évfordulóján azt láttuk, hogy „az iskolák közötti különbségek (ez volt a fő kormányzati érv a központosítás mellett) nem csökkentek, de az iskolák finanszírozása katasztrofális lett, a tanulási eredmények romlottak (a gyenge teljesítményű gyerekek még többen lettek, miközben a legjobbak száma is csökkent), a gyerekek terhelése nőtt, a központosítással kezelhetetlenné vált az iskolairányítás. A túlterhelt tanárok adminisztrációs terhei tovább nőttek. A túlzsúfolt tananyag miatt nem jut idő a készségek megszilárdítására, az egyéni tanulói utakra, a differenciálásra, a kooperatív tanulásra”.

A Szülői Hang most közölt elemzése tíz év tapasztalatai alapján nagyjából ugyanezeket emeli ki ma is. E szerint a Hoffmann-törvény legfőbb hatása, hogy

jelentősen csökkent a tanárok döntési szabadsága pedagógiai kérdésekben, az iskolákban a papírmunka a fontosabb lett, mint maguk a gyerekek, az igazgatók érdemi hatáskör nélküli intézményvezetők maradtak, miközben az iskolafenntartókban arctalan hivatalnokok hoznak döntéseket személyes felelősségvállalás nélkül, teret adva a kormányzati spórolásnak.

A köznevelési törvény legdrasztikusabb lépése az volt, hogy erőteljes központosítást hajtott végre. Elvette az állami iskolák fenntartói jogát az önkormányzatoktól, amit egy központi szerv, jelenlegi nevén a Klebelsberg Központ vett át, amely a tankerületekben szervezve irányítja az iskolák működését (ugyanez a szakképzés esetében a szakképzési centrum). Az iskolák és a pedagógusok döntési lehetőségei beszűkültek, ezzel együtt az adminisztrációs terhek megnőttek.

A tanév elején indult Szószóló a gyerekekért-akcióra (és a kapcsolódó beszélgető fórumra) több mint 1800 szöveges szülői és pedagógus vélemény érkezett. Ezek döntő többsége nem támogatja a központosítást.

„Világunk sokszínű, az emberek is sokszínűek, az oktatás ma Magyarországon egyszínű”

Mint a Szülői Hang-elemzése írja, az oktatás csak akkor tud jól működni, ha személyre szabott: a gyerekek igényeihez, érdeklődéséhez és tudásszintjéhez igazodik. Mindezt a központosítás többszörösen is ellehetetleníti, ezáltal romlik az oktatás színvonala. Nem elősegíti, hanem gátolja az esélyegyenlőség megteremtését: a pedagógiai autonómia korlátozása miatt a tanár számára nehezebb megteremteni azt a környezetet, amiben a gyerekek a legjobban tudnak fejlődni. A gyerekek fejlődését és képességeik kibontakoztatását az szolgálja, ha a pedagógusok megkapják a szükséges támogatást és időt ahhoz, hogy differenciálni tudjanak a gyerekek eltérő igényeinek megfelelően.

A pedagógiai autonómiát korlátozza többek között az egységesített és túlzsúfolt tananyag, ami kevés teret ad a tanári szabadságnak, a szabad tankönyvválasztás megszüntetése, illetve a tanárok túlterhelése az adminisztratív teendőkkel.

Egy nógrád megyei pedagógus így írt erről:

„Ma rengeteg felesleges dolgot tömök a gyerekek fejébe, fontos dolgokról pedig nem hallanak. Világunk sokszínű, az emberek is sokszínűek, az oktatás ma Magyarországon egyszínű. Sem a gyermek, sem a pedagógus így nem tud szárnyalni, S ez nagy baj. Az ország jövője pedig nagy mértékben függ az oktatás színvonalát ól. Változás kell! Sürgősen!!”

Differenciáljak az órán? Hogyan? Nincs rá egy szabad percem se. A tanķönyvek borzalmasak. A megbecsültség annál inkább. Pályaelhagyást fontolgatok

 – írta egy borsodi tanár.

Míg az önkormányzat volt a fenntartó, addig volt pénz eszközökre. Most én vásárolok a családi kasszámból. Minden javítás, csere sokkal több időbe kerül. Kérdés merül fel, választ se kapunk...

 – írja egy baranya megyei pedagógus.

Bukott életpályamodell

Különösen megalázó, hogy a kormányzat olyan “életpálya-modellt” vezetett be, amelyben a pedagógusoknak folyamatosan plusz papírmunkával kell bizonyítaniuk saját alkalmasságukat, mindezt egy olyan alacsony fizetésemelésért cserébe, ami az adminisztrációval járó pluszmunkát sem fedezi anyagilag.

„A minősítés a bohóckodás kategória! Napokig tanítják be az osztályokkal a 'műsort '! Ennek mi értelme? A 35 éves 'mesterpedagógus ' pedig kioktatja a nyugdíj előtt álló pedagógust, és elmondja, hogy hogyan is kell ezt csinálni... Egyre többen otthagyják a pályát és inkább elhelyezkednek a LEGO-ban, ahol nem piszkálja senki, nem kell portfóliót írni, és nem lincselik meg a szülők!” – foglalta össze az életpályamodellről a véleményét egy szabolcsi tanár.

De mások, például egy fővárosi kollégája szerint is méltatlan, ami a tanárokkal történik.

„Rémesen alacsony bérekért dolgozunk, sok az adminisztráció. Életpályamodellről beszélnek, közben a minősítés egy vicc. Megalázó, semmi gyakorlati haszna nincsen azon kívül, hogy plusz terhet ró az amúgy is leterhelt pedagógusokra. A pályára alkalmatlan pedagógusok ugyanúgy az iskolákban maradnak, a minősítés ebben a formájában egyáltalán nem szelektál.”

Nem igazgató igazgatók

A másik nagy probléma, hogy az igazgatók érdemi hatáskör nélkül maradtak. A lényeges gazdasági döntéseket már nem az iskolaigazgatók hozzák meg - őket már hivatalosan nem is igazgatóknak, hanem csak intézményvezetőknek kell nevezni -, hanem a tankerület (illetve szakképzési centrum).

Az iskolák a saját személyi állományukról sem dönthetnek; távolról hozzák meg a döntést arról, hogy milyen státuszokat lehet létesíteni, kit lehet felvenni vagy elbocsátani. Ez a felállás kiváló lehetőséget biztosít az állam számára a spóroláshoz, miközben az iskola vezetősége nem tudja hatékonyan megoldani a helyi problémákat, pedig ők látják ezeket a legjobban – írja az összefoglalóban a Szülői Hang. Megjegyzik, önálló döntésre krízishelyzetben különösen nagy szükség lenne, a járványhelyzettel kapcsolatban is tapasztalhatjuk, hova vezet, amikor a kormányzat nem tudja központilag megoldani a problémákat.

Az intézményvezetők nem a kompetenciájuk miatt lesznek vezetők, továbbá nem a tantestület megbecsültsége okán, hanem hogy kellően szervilisek-e a rendszerben. Állami iskolákban NINCS vagy alig van szakmaiság. Trükközés van a papírmunkában. A kompetenciamérések nagyon jól mutatják, hogy mennyire csődtömeg az oktatási rendszer. Egyre inkább olyan, mint a lottó, és a gyerekeknek egyre kevesebb esélyük van, hogy kifogjanak egy jó pedagógust… A sok központból jövő nyomás miatt - s ugyanakkor a karrieremet nem támogatás miatt mondtam fel pedagógusként

– így írt egy budapesti tanár.

Az önkormányzati fenntartás idején a közoktatási intézményekben helyi döntések születtek: az önkormányzat munkatársai személyes felelősséggel tartoztak a gyermekek sorsát érintő döntésekért. Probléma esetén a polgármesternek és beosztottjainak szembe kellett néznie a választópolgárokkal, akiknek a gyerekeik sorsa kulcskérdés volt. A tíz éve életbe léptetett törvénnyel mindez megszűnt, a döntéseket olyan arctalan hivatalnokok hozzák meg, akik nincsenek személyes kapcsolatban a szülőkkel, de még a pedagógusokkal sem. Nem érzik át a döntések felelősségét, nincs személyes tapasztalatuk a valós helyi problémákról, alig látogatják az általuk felügyelt iskolákat, a problémákat nagyrészt csak a papírokból, kérvényekből ismerik. A központosított fenntartás nem a gyermekek érdekét, hanem a kormányzat spórolását szolgálja: az arctalan hivatal könnyebben tud nemet mondani, mint a személyes felelősséggel felruházott önkormányzat.

Erről is rengeteg pedagógus és szülő írt, ezek között itt lehet böngészni. Egy fővárosi tanár véleménye nagyjából összefoglalja az általános vélekedést ezzel kapcsolatban:

Az oktatás egy emberi kapcsolati rendszer (is). A központosítással pont az "emberi" és a "kapcsolati rendszer" tűnt el. A Klebelsberg Központ csak egy nehéz tök az oktatási rendszer fején; lefelé húz, hasznavehetetlen, és arra imbolyog amerre a súlya húzza, minden szakmaiság nélkül.

„A kormányzatnak nem az önálló gondolkodó gyermekek nevelése a célja”

A Szülői Hang szerint a szakmaiságot mellőző döntések sorozatának, a személyi és tárgyi feltételek hiányának és a pedagógiai autonómiát gátló általános hozzáállásnak az a következménye, hogy oktatási rendszerünk épp a legfontosabb céljának, az önálló gondolkodásra képes gyermekek nevelésének nem tud megfelelni.

Bár sok pedagógus napról napra igyekszik a lehető legtöbbet megadni a gyerekeknek, elkeserítő látni, hogy a kormányzatnak nem az önálló gondolkodó gyermekek nevelése, a jövő tudatos és gondolkodó társadalmának megalapozása a célja - írják.

Jelenleg birkákat nevelünk. Egységesítünk, nincs megoldás a másságra, nem szabad gondolkodót nevelni....

„Szeretném, ha hangyák helyett önálló, gondolkodó gyerekek formálnák majd ezt az országot. A kormány nem akarja, hogy bárki is más legyen, mint hangya.”

„A jelenlegi hatalomnak nincs szüksége gondolkodó, nyitott, kreatív emberekre. Megvezethető, rabszolgákra van szüksége.”

Jellemzően ehhez hasonló hozzászólások érkeztek a témában.

A Szülői Hang hangsúlyozza: a problémák kimondása nem öncélú; ez az első lépés a megoldás felé.

„Nem maradhatunk csendben: az utolsó pillanatban vagyunk, amikor fordíthatunk a magyar közoktatás válságos helyzetén! Tudjuk, hogy egy online akcióban való részvételtől nem fognak a gondok megoldódni, de önkéntes véleménynyilvánításunkkal valamennyien hozzájárulhatunk ahhoz, hogy minél többen tudomást szerezzenek a valós helyzetről és a problémákról, ezáltal érezhetjük, hogy nem vagyunk egyedül és egyben közelebb kerülünk a kívánatos változáshoz is” – írják.

Bizonyítvány, amit nem rakunk az ablakba

A felmérés természetesen nem reprezentatív, és nyilván jobban tükrözi az iskolarendszerrel és saját helyzetükkel elégedetlen pedagógusok és szülők véleményét, de feltűnő, hogy azért az eredménye erősen egybevág más tanulmányokkal, kutatásokkal. A magyar oktatás utoljára 2020-ban kapott viszonylag objektív, nemzetközi bizonyítványt. Az Oktatási és Képzési Figyelő azt állapította meg, hogy a magyar 15 évesek alapkészségeinek átlagos szintje jelentősen elmarad az uniós átlagtól, és 2009 óta romlott. Minden negyedik magyar diák szinte esélytelen a munkaerőpiacon. Különösen aggasztó az alulteljesítők aránya, hiszen ezek a diákok nem rendelkeznek a munkaerőpiac által megkívánt alapvető készségekkel sem (azaz nagyjából a munkanélküli-közmunka-betanított idénymunkás által kijelölt út vár rájuk).

A jelentés kiemeli továbbá, hogy – bár mint írtuk, a Hoffmann-törvény fő indokaként az iskolák közötti különbségek csökkentését emlegették - 2019-ben Magyarországon volt a társadalmi-gazdasági szempontból előnyös helyzetű és a hátrányos helyzetű iskolák tanulóinak teljesítménye közötti különbség az EU-ban a legnagyobb. Nem függetlenül az egyházi iskolák helyzetbe hozásától, nőtt a szegregáció (50 százalékkal több lett a gettóiskola), a tankötelezettsági korhatár leszálltása miatt nőtt a korai iskolaelhagyók száma, és kritikus méretűre duzzadt a tanárhiány.     

Forrás: HVG