Egy friss tanulmány szerint a legtöbb európai nyugdíjrendszer vagy lassan, vagy gyorsan, de az összeomlás felé tart: a kedvezőtlen demográfiai folyamatok, a növekvő közkiadások és adók, valamint a kivándorlás miatt együttes nyomást helyeznek az időskori ellátásokra. De mindegyik faktornál többet árt a fenntarthatóságnak maga a politika: a nyugdíjasok érdekképviseletei és a választási győzelemre áhítozó politikusok ássák a legmélyebb sírgödröt. A napi.hu írása.

Unalomig ismételt állítás Magyarországon, hogy az elöregedő társadalom miatt egyre kevésbé fenntartható a nyugdíjrendszer: jóval több nyugdíjas juttatását kell kigazdálkodni a zsugorodó munkavállaló korosztály befizetéseiből. Gyakran emlegetett probléma az is, hogy a kivándorló aktív dolgozói réteg miatt még kevesebb fordítható a nyugdíjakra. A Zágrábi Egyetem két közgazdászának, Valentina Vučkovićnak és Lorena Škuflićnak a kutatása viszont arra jutott, hogy a kivándorlás jóval kisebb mértékben befolyásolja az ellátórendszerek helyzetét, mint korábban gondolták, van viszont egy alig megénekelt probléma: négy évente a kormányok újra akarják magukat választatni és emiatt gyakran nyúlnak a nyugdíjasok felé.

A probléma ennél természetesen komplexebb, ami miatt érdemes is a nyugdíjrendszertől egy lépést eltávolodni: az államháztartási kiadások rendszerei Európa-szerte nagy nyomás alatt állnak a 21. század új kihívásai, mint például a globalizáció, a népesség elöregedése, a változó családi minták miatt.

Az államoknak egyre több feladatot kell ellátniuk, új feladatokra kell költeniük, miközben az egészségügyi ellátás fenntartására és a szociális ellátórendszer működésére - amelyekre eddig is áldozta - még nagyobb forrásokat kell elkölteniük. Ugyan a gazdaságok is bővülnek (békeidőben, járvány nélküli időszakokban), de nehezen tartanak lépést a költségvetések a kiadások növekedésével.

Messze a legnagyobb nyomás azért van rajtuk, hogy nyugdíj- és egészségügyi rendszerek stabilitását elérjék (vagy fenntartsák), de pont ezek azok a területek, amelyek megbolygatásától különösen fél minden regnáló kormány. Különösen a közép- és kelet-európai országokban (KKE országok), ahol a népesség elöregedését a magas kivándorlás és az alacsony termékenység trendjei egyaránt meghatározzák. A termékenység mellett a migráció is fontos folyamat, amely nagy hatással van az országok népességére. Hatásuk sebessége azonban eltérő: míg a termékenység változása viszonylag lassú folyamat, sokára érezteti a hatását, addig a kivándorlás ennél jóval gyorsabb így a következményei is hamarabb érvényesülnek.

A két kutató azt vizsgálta meg panelelemzésében, hogy az emigráció pontosan hogyan hatott eddig az érintett országokra. A kérdés szerintük azért is érdekes, mert míg az alacsony termékenység hozzájárul az időskori függőségi ráta növekedéséhez, a kivándorlás közvetlenül és közvetve is hatással lehet a nyugdíjrendszerre. Először is, a fiatalok elvándorlása aláássa a felosztó-kirovó nyugdíjak jelenlegi finanszírozását, és felgyorsítja a népesség elöregedését az országban. Másodszor, a kivándorlásnak közvetett hatása is lehet, mivel a néhány év után visszatérő kivándorlók esetleg nem felelnek meg a keresetalapú nyugdíjakra való jogosultsági feltételeknek, ami potenciálisan az első szintű nyugdíjakra fordított kiadások növekedéséhez vezethet - derül ki az Economics & Sociology című közgazdasági szaklapban megjelent elemzésükből.

Vučković és Škuflić alapvetően arra jutott a 2004 után az EU-hoz csatlakozó tagállamok 2008-2017 közötti adatait vizsgálva, hogy a kivándorlás növekedése 5 százalékos szinten statisztikailag szignifikáns, és ekkor érezhetően növeli a nyugdíjkiadások GDP-n belüli arányát. Másodsorban megállapítják, hogy a logikának megfelelően a munkanélküliségi ráta csökkenésével a nyugdíjrendszer kiadásai is jobban finanszírozhatók. Ennél már érdekesebb megállapítás, hogy a felsőfokú végzettségűek aránya a társadalmon statisztikailag szignifikánssá csak 1 százalékos feletti szinteken válik, és negatív kapcsolatban áll a nyugdíjkiadásokkal, ami arra utal, hogy a magasabb iskolai végzettségűek inkább elhalasztják a nyugdíjba vonulásukat; ami a nyugdíjkiadások csökkenését eredményezi. Ez a megállapítás összhangban van azokkal a nézetekkel is, amelyek szerint a foglalkoztatottak számának csökkenését, amely a termékenységi ráta csökkenésének következménye, a termelékenység növekedésével lehetne ellensúlyozni, és az oktatásba való beruházás a termelékenység növekedésének egyik kulcstényezője.

Mindennek a rákfenéje a politika

Egy másik fontos megállapításuk viszont a politikai ciklusok nyugdíjkiadásokra gyakorolt hatásával kapcsolatos. Az eredmények azt mutatják, hogy a választások pozitív és statisztikailag szignifikáns (10 százalékos) hatást gyakorolnak a nyugdíjkiadásokra, azaz a választások évében a nyugdíjkiadások növekedést mutatnak, ami összhangban van a politikai gazdaságtani szakirodalommal, amely szerint a hivatalban lévő vezetők a költségvetési politikai eszközöket manipulálják, hogy kielégítsék opportunista érdekeiket, azaz maximalizálják a választások megnyerésének valószínűségét. Ez az eredmény jelentős következményekkel járhat azokban az országokban, ahol a nyugdíjasok - mint azon érdekcsoportok egyike, amelyek igényeit a politikusok a támogatásuk megszerzése érdekében kielégítik -, egyre nagyobb részét teszik ki a társadalomnak. Az ilyen fenntarthatatlan költségvetési kiadások azt jelentik, hogy a jövőben a kormánynak változtatnia kell, akár a kiadások csökkentésével és/vagy adóemeléssel.

Mivel az állami kiadások és a költségvetési hiány korlátozása gazdasági visszaesés esetében - különösen magas munkanélküliség esetén, a nyugdíjjuttatások csökkentésével együtt - valósulhat meg, a nyugdíjrendszer politikai stabilitása kérdésessé válik, ha előtte folyamatosan osztogat egy újraválasztásra készülő kormány. A kutatási eredményeikből az látszik, a legnagyobb hatást a relatív mediánjövedelemre az állami nyugdíjkiadások növekedése gyakorolja, ami megerősíti, hogy a nyugdíjkiadások csökkenésével elért pénzügyi fenntarthatóság a relatív mediánjövedelemmel mért megfelelőség (vagyis hogy az idősek rendszeres juttatása milyen arányban van a még aktív lakosság médiánbérével) csökkenése, azaz a politikai fenntarthatóság romlása árán valósulna meg. Vagyis az, hogy a politikusok hatalomban akarnak maradni, ezért a nyugdíjak emeléséről, plusz juttatásokról döntenek, jóval nagyobb problémát jelent a nyugdíjrendszerek fenntarthatósága szempontjából, mint a kivándorlás.

Van még egy faktor, amit a két közgazdász említ: a népesség elöregedésének és a nyugdíjban részesülők számának növekedése miatt megjelenik egy másik politikai kockázat is: a nyugdíjrendszer eredményeivel elégedetlen idősek reformellenes választói koalíciókat kezdenek alkotni, és még nagyobb nyomást gyakorolnak az államháztartásra a szociális transzferekre fordított magasabb kiadások formájában.

Ha a politikusok ezt kiszolgálják egy választási időszakban, még nagyobb lesz a nyomás az államháztartásokon, ami még nagyobb problémákhoz vezethet. Vagyis belekerülnek egy spirálba: támogatják a nyugdíjasokat, hogy választást nyerjenek, amivel tovább növelik a kiadásokat, ami miatt nőhetnek az adók, ami növelheti a kivándorlást, ami még nehezebben finanszírozhatóvá teszi a felosztó-kirovó nyugdíjrendszereket.

Magyarországon szignifikáns a probléma

Vizsgálatuk során a kutatók nemcsak azt vették figyelembe, hogy retrospektíven hogyan hatott a nyugdíjrendszerre a kivándorlás, az elöregedés és a politikai-társadalmi folyamatok, hanem azt is megnézték, hogy miként alakulhatnak a folyamatok 2070-re az Európai Bizottság becslései alapján. Ezen adatok elemzésekor három csoportba osztották az országokat: az elsőbe a GDP %-ában kifejezett nyugdíjkiadások jelentős (több mint 1 százalékpontos) növekedésével, a másodikba a GDP-arányos nyugdíjkiadások szerény (legfeljebb 1 százalékpontos) változásával, a harmadikba pedig az állami nyugdíjkiadások csökkenésével számoló országokat sorolták. Az országok első csoportjába Belgium, Bulgária, a Cseh Köztársaság, Németország, Írország, Ciprus, Luxemburg, Magyarország, Málta, Szlovákia és Szlovénia tartozik. Az országok második csoportjába Hollandia, Ausztria, Románia és Finnország tartozik. Végül a harmadik csoportba azok az országok tartoznak, amelyek esetében a nyugdíjkiadások csökkenését prognosztizálják: Svédország, Portugália, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Olaszország, Horvátország, Franciaország, Spanyolország, Görögország, Észtország és Dánia.

A felosztást figyelembe véve azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a nyugdíjrendszerben a pénzügyi fenntarthatóság elérése szempontjából a legambiciózusabb reformok az országok harmadik csoportjában várhatók, ahol a nyugdíjakra fordított közkiadások várhatóan csökkennek. Másfelől a nyugdíjreformok, mint minden más reform, rövid távon költségekkel járnak, míg az előnyök gyakran hosszú távon jelentkeznek. A reformok egyik hatása lehet az időskori szegénység növekedése, amely már most is sok országban magas szinten van, és amely végül megkérdőjelezheti a nyugdíjrendszer társadalmi vagy politikai fenntarthatóságát. Például Lettországban, Litvániában, Észtországban, Horvátországban és Romániában az idősek csaknem több mint 50 százalékát, illetve több mint 30 százalékát fenyegeti a szegénység vagy a társadalmi perifériára szorulás veszélye.

A kutatók szerint Magyarországon az általuk vizsgált időszak végén, 2016-ban a GDP alig több mint 9 százaléka ment csak a nyugdíjrendszer fenntartására, de az Európai Bizottság becslései alapján úgy kalkulálnak, hogy 2070-re ez megközelítheti a 12 százalékot is. Érdemes figyelembe venni, hogy a magyar gazdaság - remélhetőleg - addig folyamatosan növekedni fog. 

Forrás: napi.hu