Az intézményes egyeztetés kiüresítése, a valós szakszervezeti munka ellehetetlenítése lépésről lépésre következett be, csúcspontjához a pandémia kitörésével érkezett el. Azóta a rendeleti kormányzás – most már jogi háttérrel – nem tart igényt senki véleményére. Herczog László írása a Népszavában.

 1989-90 a szakszervezetek életében is jelentős változásokat hozott. Az egy-központú szakszervezet több szakszervezeti központtá esett szét, illetve új, korábban nem létező szakszervezetek jöttek létre. A 2010-ig tartó korszakban egyértelmű eredménynek tekinthető számos konfliktus tárgyalásos rendezése, illetve az érdekegyeztetés intézményesítése terén elért lépések: az Országos Érdekegyeztető Tanács (OÉT) működése és az OÉT-törvény, a Gazdasági és Szociális Tanács (GSZT), az ágazati párbeszéd bizottságok létrehozása, majd működésük törvénybe foglalása, érdekegyeztető fórumok működtetése számos területen, illetve a Munkaügyi Közvetítői és Döntőbírói Szolgálat (MKDSZ) létrehozása még 1996-ban. Ez a politika tehát egyértelműen hitet tett amellett, hogy az érdek-tagolt, egyre összetettebb, modern társadalmakban is szükség van érdekképviseletekre, érdekvédelemre – talán jobban, mint korábban –, ezért ki kell építeni ennek intézményes kereteit.

A munka világában ma is a szakszervezet lehet a munkavállalói érdekek megtestesítője – függetlenül attól, hogy a szakszervezetek eredményessége, társadalmi beágyazódása korántsem volt problémamentes, és a kormányok, a munkáltatói érdekképviseletek, illetve munkáltatók viszonya a párbeszédhez, az együttműködéshez ugyancsak mutatott ambivalens vonásokat. 2010 után radikális változások következtek be. Többszöri sürgetés után csak 2010. szeptember 20-án ülésezett először az OÉT, ahol Orbán Viktor „lerakta az érdekegyeztetés alapjait”. Többek között azt mondta, hogy "mi nemcsak általában képviseljük a választókat, mi képviseljük a munkaadókat és a munkavállalókat is, mindannyian szavaztak ránk". Éppen ezért véleménye szerint az a szerepmegosztás nem fogadható el, hogy "Önök képviselik a munkaadókat, illetve a munkavállalókat, mi pedig önmagunkat, hiszen mi képviseljük a magyar választók választásokon kinyilvánított akaratát, amelyben ott vannak a munkaadók és munkavállalók akarata, (...) tehát ránk nemcsak mint a kormányzópárt képviselőire tekintsenek, hanem mint a választópolgárok képviselőire". A nyilatkozatot hamarosan tettek követték: 2011-ben megszűnt az OÉT és a GSZT; a helyettük létrehozott Nemzeti Gazdasági és Társadalmi Tanácsban már nem volt lehetőség a kormány jogszabály-tervezeteinek véleményezésére. Az átalakított MKDSZ helyett létrehozott Munkaügyi Tanácsadó és Vitarendező Szolgálatban csak a Munkástanácsok Országos Szövetsége és a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája képviseli a szakszervezeteket. A 2012-ben hatályba lépett új Munka Törvénykönyve elsősorban a kollektív érdekvédelmet gyengítette meg. A sztrájktörvény módosításának új szabályozása és az erre épülő bírói gyakorlat a még elégséges szolgáltatásokról, majdnem lehetetlenné tette, de legalább is alaposan megnehezítette sztrájkok szervezését a közszolgáltatásoknál. A felsorolt, igen jelentős intézményi és jogi változások azonban csak a folyamat felszínét képezik. A munkaügyi kapcsolatokat ugyanis nem lehet jogi úton korlátozni, amennyiben a felek készen állnak a párbeszédre, együtt kívánnak működni a másik féllel.

Attól, hogy nem kötelező tárgyalni, nincs tiltva a konfliktusok tárgyalásos rendezése megállapodások kötésével. Példa erre, hogy amikor az Alkotmánybíróság 124/2008. (X. 14.) határozata következtében a Munka Törvénykönyvéből törölni kellett az OÉT egyetértési jogát, akkor a Bajnai-kormány kijelentette: addig nem adja ki a kormányrendeletet az új minimálbérről, ameddig nem állapodnak meg erről az OÉT-ben. Az Orbán-kormányok nem tartanak igényt arra, hogy az érdekképviseletek, civil szervezetek így a szakszervezetek előzetesen véleményezzék a készülő jogszabályokat. Még az ezt előíró, általuk készített jogszabályokat sem tartják be. A közvetlen tárgyalást – ahol érdemi vitára kerül sor, és kölcsönös kompromisszumokkal megállapodás jöhet létre – törölték a kormányzati gyakorlatból. A NER azonban messze tovább ment ezen az úton azzal, hogy a tőle független szervezetekhez, így a szakszervezetekhez való viszonyát is attól tette függővé, hogy az adott szervezet, illetve a szervezetet képviselő személy mennyire lojális a kormányzathoz. A Fidesz nem elégedett meg azzal, hogy az egyes szervezetek ízlésük szerint viszonyuljanak a kormányzathoz, ellenkezőleg: aktívan befolyásolja ezt a viszonyulást azáltal, hogy a döntés komoly, gyakran egzisztenciális következményekkel jár. Akik „ellenséges”, nem baráti nyilatkozatokat, kritikákat engednek meg maguknak, azokkal egyáltalán nem hajlandó együttműködni, sőt egzisztenciális fenyegetettséggel kell számolniuk. Amennyiben viszont egy szervezet lojális a kormányzathoz – mellőzi a kritikákat, pláne ha kiáll a kormányzati intézkedések, a kormánypolitika mellett –, akkor még jutalomra is számíthat. A jutalom lehet költségvetési juttatás, állami pozíció, akár a szervezet javaslatainak a teljesítése, vagy éppen egy kitüntetés.

Ez a kormányzati magatartás új, eddig sose látott kihívás elé állította az érdekképviseleteket. Mindeddig egy érdekképviselet, ha el akart érni valamit, megfogalmazta követeléseit, és próbált nyomást gyakorolni arra a szervezetre, amelytől céljai teljesítését várta. Így a szakszervezeti konföderációk gyakran a nyilvánosságon keresztül igyekeztek nyomást gyakorolni a kormányzatra, az ágazati és munkahelyi szakszervezetek emellett sztrájkok lebegtetésével is fokozták a nyomást. A lojalitásra építő rendszerben azonban ez a magatartás nemhogy eredménytelen, egyenesen kontraproduktív. (Ahogyan Orbán Viktor megfogalmazta 2015. november 7-én: „Támadják a kisvasutat? Meg kell hosszabbítani Bicskéig, és ha akkor is támadják, akkor meg Lovasberényig.”) Mivel a kormányzat számára elvi kérdés, hogy nyomásra nem engednek, ellenzéki vagy nem lojális szervezetek követeléseit alapból nem teljesítik, az érdekképviseletek különös dilemmába kerültek: ha nem gyakorolnak nyomást a kormányzatra, akkor még az is lehet, hogy teljesülnek a követeléseik (ha megfelelően udvariasan és csendesen fogalmazzák vagy inkább súgják meg), vagy harcosan kiállnak a követeléseik mellett, amelyeket nem teljesítenek, sőt rosszabb esetben még egyéb hátrányokkal (pl. támogatás-elvonás, jogszabályi feltételek szigorítása) is szembe kell nézniük.

A „hatékony” érdekképviselet kitűnő példája a Gazdasági Kamara, amely maximális lojalitással ér el eredményeket. Szemben pl. a Magyar Szakszervezeti Szövetséggel, amely kimaradt az újjászervezett Munkaügyi Tanácsadó és Vitarendező Szolgálatból és az ezzel járó nem jelentéktelen támogatásból. Az egészségügyben az a szakszervezet a kormány tárgyalópartnere, amelyik meg se szólal; akik véleményt nyilvánítanak, javaslatokat, követeléseket fogalmaznak meg, nem léteznek a kormányzat számára. Talán a „legbravúrosabb” kormányzati teljesítmény az állami egyetemek magánalapítványokba szervezése, egyúttal az egyetemi autonómia lényeges megnyirbálása. Az egyetemek „választhattak”: vagy elutasítják az átszervezést, és akkor szűkös esztendők, nem kiszámítható támadások elé néznek, vagy megszavazzák, és ez esetben hatalmas támogatásra, létesítményeik korszerűsítésére számíthatnak. Ezt a formációt egyébként az ultiból ismerhetjük: betlinek hívják, s mint tudjuk, ezzel is lehet nyerni. Az érdekképviseletek sikere 2018-19 fordulóján következett be. Ekkor a rabszolgatörvény elfogadásával a kormány nem először és nem utoljára a vállalkozókat támogatta a munkavállalókkal szemben. Miközben a törvény elfogadását nem sikerült elkerülni, a szakszervezeti fellépés jelentős sikerrel akadályozta meg, hogy a munkahelyeken átültessék a gyakorlatba a legfeljebb 400 órára felemelt munkaidőkeret-szabályozást. Amíg korábban elsősorban a közszolgáltatásokban szerveztek országos figyelmet kiváltó sztrájkokat, addig az elmúlt időszakban több munkahelyi szakszervezet kezdeményezett munkabeszüntetést a munkavállalói érdekeket figyelmen kívül hagyó munkáltatói magatartás ellen.

Ezek közül elsősorban az Audinál lefolytatott többnapos sztrájk érdemel említést, ahol a szakszervezet kiharcolta a magasabb béremelést, egyúttal példát mutatva arra, hogyan lehet a követeléseket fegyelmezetten, jól megszervezve sikerre vinni. Az intézményes egyeztetés kiüresítése, a valós szakszervezeti munka ellehetetlenítése lépésről lépésre következett be, csúcspontjához a pandémia kitörésével érkezett el. Azóta a rendeleti kormányzás – most már jogi háttérrel – nem tart igényt senki véleményére.

Az Orbán-kormány kihasználja, hogy nem lehet gyülekezni, kihasználja, hogy a vírus elleni küzdelem mindent háttérbe szorít. Nincsenek bértárgyalások, illetve konzultációk a veszélyhelyzet miatti intézkedésekről az egészségügyi szakdolgozók, a rendőrök, a pedagógusok szakszervezeteivel. Láthatjuk, hogy ha a munkavállalóknak nincsenek képviseletei, ki vannak szolgáltatva az önkénynek, a kormányzati akaratnak. A kormány azt akarja, hogy munkavállalók, illetve az emberek egyedül álljanak a mindenható hatalommal szemben. Ezért lép fel minden, a döntéseit kritikával illető szervezettel szemben. Mitől erős egy szakszervezet? Attól, hogy tagsága van, a tagok pedig aktívan együttműködnek: közösen alakítják ki céljaikat, és hajlandók cselekedni a megvalósításukért. Az ember mindennapi érzése: egyedül vagyok. Azok (kormány, munkáltató, hatóság) nagyok, erősek, hogyan is tudnék változtatni?

Valójában azonban nem vagyunk egyedül: az ember eredendően csoportban él, sőt különféle csoportokhoz tartozik. Demokráciánk állapota és a szakszervezetek gyengesége azonos tőről fakad: nem tanultuk meg a közös fellépést, az erők egyesítését. Hiányzik a közös fellépés sikerének élménye, az együttműködés kultúrája. Pedig ami egyedül reménytelen, az összefogva, közös fellépéssel sikerre vezethet. Végül is pl. hány egészségügyi dolgozót lehet elküldeni az állami egészségügyből „engedetlenség” esetén? Sok szakszervezeti és nem szakszervezeti tag is a vezetők puhaságát, tehetetlenségét kárhoztatja az eredménytelenségekért. A szakszervezeti vezető azonban egyedül nem erős; erőt csak akkor tud felmutatni, ha a tagság mögé vagy inkább mellé áll, és ha kell, közös cselekvésre is vállalkozik. Az Audi munkavállalói is azért tudtak sikeres bértárgyalást folytatni, mert összefogtak, közösen kiálltak a követeléseikért, azaz sztrájkolni is hajlandók voltak.

Nem szándékom sztrájkra buzdítani. Én a kollektív tárgyalásokban, a párbeszédben hiszek. Ha nem nézzük le a másik felet, elfogadjuk partnerként, és nemcsak a saját, de a másik fél érdekeit is tekintetbe vesszük, akkor a legnehezebb problémákra is lehet kielégítő – kompromisszumos – megoldást találni.

Ha azonban a másik fél nem mutat készséget a tárgyalásokra, az együttműködésre, akkor erőt kell mutatni. Erőt, amely nem rombol, hanem a szabályok betartásával kényszeríti ki az együttműködést. 2022 sikerének ezért nélkülözhetetlen záloga az intézményes érdekegyeztetés helyreállítása, annak segítése, hogy erős érdekképviseleteink legyenek. Véget kell vetni annak a gyakorlatnak, hogy a kormány nem egyeztet az érdekképviseletekkel, eltitkolja az információkat. Mindenkinek joga van részt venni a közügyek intézésében.

Munkahelyi szakszervezetre, szakszervezeti szövetségekre egyaránt szükség van, hiszen a munkavállalók helyzetét érintő szabályok munkahelyi, ágazati és országos szinten egyaránt léteznek.

A munkáltatónak és a kormánynak is érdeke, hogy együttműködjön a szakszervezetekkel, hiszen ezzel számos konfliktus megelőzhető, sőt a döntésekbe bevont, a döntéseket értő munkavállalók által még a termelékenység javulása is várható. Az együttműködés kialakításának számos feltétele, nehézsége van, amelyek kifejtésére itt nincs mód. Mindenekelőtt olyan célok kellenek, amelyek alkalmasak a tagság mozgósítására, egységbe kovácsolására. A szervezet tagjainak bízniuk kell egymásban, ki kell alakítaniuk azokat a játékszabályokat, amelyek betartásával hatékonnyá tehető az együttműködés. Betartani viszont csak azokat a szabályokat szoktuk, amelyekkel egyetértünk, ezért is fontos a részvétel a szabályok kialakításában, illetve a hozzáférés az információkhoz, hogy átlátható legyen a működés és a tevékenység.

A tudásalapú gazdaság jelzője nemcsak a gazdaságra vonatkoztatható. Az eredményes szakszervezeti tevékenységhez mély ismeretek kellenek nemcsak a vállalkozásról, ahol dolgozunk, hanem az egész gazdaság, illetve a társadalom működéséről, állapotáról. A képzés a szakszervezetek esetében sem fakultatív tevékenység. Az erős szakszervezet nem mond ellent egy erős gazdaság létrejöttének, amennyiben a felek kölcsönösen együttműködésre törekednek. És akkor talán betli helyett, ha nem is durchmarschot, de negyvenszáz-ultit játszhatunk, hiszen tudjuk, az jobban fizet.

Forrás: Népszava