Érezzük mi is, és a bolygó is érzi, hogy ahogyan ma élünk és dolgozunk, az nem jó. De mi legyen helyette? A koronavírus-járvány felerősítette azokat az elképzeléseket, hogy már rég nincs szükség arra, hogy napi 8-10 órákat dolgozzanak az emberek. Cikksorozatunkban megnézzük, hogy mit kínálhat a munka utáni társadalom, az úgynevezett post-work society – írja a HVG.

 A koronavírus-járvány többek között arra is rákényszerítette az embereket, hogy átértékeljék a munkához fűződő viszonyukat – a saját és a bolygó jóléte szempontjából is. Cikksorozatunkban igyekszünk körüljárni, hogy milyen pontokon avatkozhat be a valóságunkba az úgynevezett post-work társadalom idealisztikus elképzelése. Előző cikkünkben a társadalmak munkafelfogásának a változásait vettük számba, illetve azokat a problémákat, amelyeket a munka világának való kitettségünk, a munkától való függőségünk okoz. Most a lehetséges megoldásokat vesszük sorra.

Mint azt a sorozat első részében is láttuk, sok baja van a 21. századi embernek a munkával. Például azért, mert a munka (mármint az, amit a megélhetésünk érdekében végzünk), korábban nem tapasztalt módon uralkodott el az életünkön. Nemcsak az egzisztenciánk, de az identitásunk is függ tőle, a szabadidőnket is valójában a munka keretezi. Egyre inkább abból áll a szabadidőnk, hogy ismét munkaképessé "pihenjük magunkat", hogy új képességeket sajátítsunk el és képesítéseket szerezzünk, hogy legyen igény ránk a munkaerőpiacon. A post-work társadalomról gondolkodók szerint mindennek fejébe a munka el is értéktelenedett, a diplomások gyakran nem az egyetemi végzettségüknek megfelelő szinten helyezkednek el, és sokaknak morális dilemmát okoz – állítja David Greaber antropológus –, hogy a pénzkeresésen kívül valójában semmi társadalmi haszna nincs a munkájuknak, egyes szakmák pedig csak azért jöhettek létre, mert az emberek annyit dolgoznak, hogy nincs idejük bizonyos házkörüli tevékenységek elvégzésére. 

A munka sok szempontból válságban van, mondják a cikksorozatunkban részletezett teoretikusok, de szerintük a munkaidő-rövidítéssel ki lehetne lábalni ebből a krízisből. Érvelésük szerint ráadásul a bolygónk szempontjából sincs rendben az, ahogyan ma dolgozunk, és a klímának is jót tenne, ha félreraknánk a napi 8-10 órás robotot.

Már 2011-ben kiszámolták, hogy ahhoz, hogy a klímakatasztrófát a jelenlegi körülmények között meg tudjuk akadályozni, az európai munkavállalóknak mindössze heti kilenc órát lenne szabad dolgozniuk, ugyanis elég erős kapcsolat áll fenn a szén-dioxid-kibocsátás és a munkaórák száma között. A többségünk a hétvégi tevékenységei során kevesebb káros anyagot bocsát ki, mint a hétköznapokon, mivel az irodák teljes kapacitáson történő működtetése vagy a napi ingázás is környezetszennyező.

Azt is megfigyelték már, hogy ha dolgozunk, akkor többet fogyasztunk. Minél több időt fordítunk a munkánkra, annál kevesebb időnk marad minden másra, és így az energiaigényes, időt spóroló, ám a klímára nézve káros megoldásokat részesítjük előnyben: kocsiba ülünk a tömegközlekedés helyett, vagy előre csomagolt, készételt veszünk ebédre ahelyett, hogy azt megfőznénk magunknak.

A sok munka miatt állandóan hadi lábon állunk az idővel, aminek a természet issza meg a levét. Akkor mi a megoldás?

A post-work teoretikusok szerint a munkaóra-csökkentés. Sokan vannak, akik 8 órában dolgoznak, de valójában ennek az időnek a töredékét töltik el értelmesen, míg a másik oldalon emberek százezrei munkanélküliségtől szenvednek. A munka redisztribúciójára lenne szükség – mondják.

A magát anarchistának valló amerikai antropológus-fenegyerek David Graeber szerint elég lenne, ha a fizetésünkért csak 3-4 órát dolgoznánk naponta; egy post-work think-tank, az Autonomy egyik munkatársa, Philipp Frey szerint is nagyjából a 20-24 órás munkahetek lennének a legkedvezőbbek nekünk és a környezet számára is.

Persze, nincs új a Nap alatt: William Morris forradalmi esztéta és iparművész már 1884-ben arról fantáziált, hogy a jövőben az embereknek elég lesz csak napi négy órát dolgozniuk a gyárakban. John Maynard Keynes a 30-as években pedig azt jósolta, hogy a huszadik század végére olyan mértékű lesz a technológiai fejlődés, hogy Nagy-Britanniában vagy az Egyesült Államokban az embereket nem lesz szükség heti 15 óránál többet dolgoztatni.

Biztonságból a bizonytalanságba

Amikor az olajválságok hatására, illetve a második világháború utáni hihetetlen mértékű gazdasági gyarapodás megtorpanása miatt a nyolcvanas évekre ismét komoly probléma lett a munkanélküliség, és sokan attól tartottak, hogy az automatizálás további munkahelyeket vesz el az emberektől, a társadalomkutatók arra számítottak, hogy a munkaórák csökkentésével válaszol majd a világ a válságra.

A világháborút követő harminc évben ugyanis azóta sem tapasztalt biztonságban dolgozott még a munkavállalók jelentős része a nyugati világban: a munkahelyek stabilak voltak, a szociális ellátásokat garantálta az állam, a gazdaság szárnyalt.

Amint ennek a „dicsőséges 30 évnek” vége lett, az addigi nagymértékű állami szerepvállalásokat leépítették (például Margaret Thatcher és Ronald Reagan idején), a privatizáció felgyorsult, a szakszervezetek ereje csökkenni kezdett, a munkavállalók magukra maradtak, az egyén munkaerőpiaci helyzete pedig ingatagabb lett – magyarázza Török Emőke szociológus, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója.

Ám a munkakultúra a 21. században mégsem a csökkentett munkaidő irányába mozdult el, pedig ha kevesebbet dolgozunk az anyagi biztonság megtartása mellett, akkor a post-work elméletek szerint az életünk nyugodtabb, teljesebb, közösségibb, átgondoltabb, élvezetesebb, közéleti szempontból pedig aktívabb lehetne.

Kevesebb munka, több szex

A lerövidült munkahetet a britek 1974-ben élesben is kipróbálhatták. A nemzetközi olajválság és a bányászsztrájkok hatására az akkori konzervatív kormány úgy döntött, hogy úgy spórol, ha háromnaposra csökkenti a munkahetet és megtiltja a túlórát. Minderre azért volt szükség, mert az elektromos áramot szénerőművekben állították elő, a fosszilis energiahordozókkal pedig csínján kellett bánni.

Ez az időszak két hónapig tartott, és egyes felmérések szerint jótékony hatással volt az emberekre. Megháromszorozódott a BBC rádió késő esti adásának hallgatottsága, a golfkurzusok telítődtek, és a korabeli Daily Mail szerint a szülők szexuális élete is felpezsdült, miután a gyerekek továbbra is ötnapos iskolahetekre voltak kötelezve. Egyes számítások szerint még a produktivitás is nőtt valamelyest, miután hatékonyabban kellett a munkát elvégezni.

David Frayne, a The Refusal of Work: The Theory and Practice of Resistance to Work című kötet szerzője már a jelenkor interjúalanyaival beszélgetve figyelte azt meg, hogy ha kevesebbet dolgozunk, akkor még úgy is kevesebb pénzt költünk, hogy ha egyébként a bevételeink nem csökkennek radikálisan. Ha ugyanis több időnk van, akkor kevésbé költekezünk meggondolatlanul, és nem igényeljük, hogy intenzív fogyasztással, örömöt okozó vásárlásokkal kompenzáljuk a fáradtságos munkaórákat.

Forrás: HVG