Hogyan állnak a magyar egyetemek a nemzetközi rangsorokban, a környékbeli országok egyetemeivel összevetve? – erre keres válaszokat cikkében az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának docense.

A nemzetközi felsőoktatási rangsorokban számontartott magyar egyetemek pozíciója nemcsak a világrangsor átlagában, de a valós versenytársakhoz képest is romlik. Ez közvetlenül összefügg a rangsorolásban meghatározó teljesítményindikátorként használt, tudományos publikációkat megalapozó kutatások és oktatói-kutatói foglalkoztatás pénzügyi feltételeinek 2011 és 2014 között bekövetkezett romlásával. A top 200-ba kerülést még Orbán Viktor fogalmazta meg célként, ám a miniszterelnök álmai végképp illúzióvá válhatnak, hacsak nem szánnak a költségvetésben érdemi forrásbővülést a meghatározó kutatóegyetemeknek.

Bár a globális rangsorok valódi értékmérő érvényességét sokan vitatják, arra alkalmasak lehetnek, hogy kiindulópontul szolgáljanak a hasonló körülmények között működő egyetemek egyes jellemzőinek idősoros összevetéséhez. A magyar intézmények számára szolgálhat ugyan vonzó és ösztönző (vagy éppen elkedvetlenítő) viszonyításként a világszínvonalú felsőoktatási rendszerek és csúcsintézményeik helyezéseit nézegetni a rangsorok élén, de reálisabb képet ad, ha régiónk egyetemeinek pozícióival vetünk számot. A globális hallgatói piacon például velük versenyezhetünk a kelet-közép-európai térség iránt érdeklődő hallgatókért – akik egyébként meglehetősen kevesen vannak.

A Helsinkitől Szófiáig húzódó sávban egyértelmű a „nyugati" egyetemek fölénye. A Helsinki Egyetem valamennyi világrangsorban magasan jegyzett, folyamatosan az első százban foglal helyet, publikációs teljesítményének javulása pedig több listán is egyre jobb pozíciót teremt számára. Az osztrák egyetemek egy kategóriával lentebb, de ugyancsak stabilan a kétszázas csoportban vannak, köztük is elsősorban a Bécsi Egyetem publikációs és nemzetközi hallgatókat vonzó képessége erős. A volt szocialista országok egyetemei közül a prágai Károly Egyetem a leginkább nemzetköziesedett (bár ebben a szlovák területről hagyományosan érkező, ma külföldinek számító hallgatók magas számának is van szerepe), és tudományos teljesítménye is versenyképes, így közvetlenül az osztrákok mögött jegyzik.

A nemzetközi listákon szereplő magyar intézményeket a következő csoportba, a lengyelekkel sokáig hasonló megítéléssel sorolták be. Ám a legutóbbi fejlemények azt mutatják, hogy míg a Jagelló Egyetem vagy a Varsói Egyetem megőrizte pozícióját, az ELTE, a Szegedi Tudományegyetem és a Debreceni Egyetem ezeken a listákon negatív irányban mozdult el. Különösen feltűnő az ELTE kiesése a sanghaji rangsor, az ARWU 300-as köréből, ahol az elmúlt években egyetlenként képviselte a magyar felsőoktatást. Ez jelentős részben a gyenge publikációs tevékenység következménye, ami pedig szorosan együtt jár a mögötte álló kutatási feltételek romlásával. Ezt jelzik a Leiden Ranking tudománymetriai szempontból leginkább kidolgozott számításai is, melyek szerint – miközben általánosan mindenütt emelkedett a publikációs és idézettségi aktivitás – a magyar intézmények esetében ennek dinamikája általában elmarad a többiekétől, csak a Debreceni Egyetem található a régió élbolyában. Vagyis a magyar felsőoktatás relatív visszaesése már a 2010-es évek elején elindult – és a következő években várhatóan tovább folytatódik – a megszorítások miatt lecsökkent kutatási aktivitás miatt.

Egyes szakterületeken ugyanakkor az ELTE (fizika, matematika), a Semmelweis (élettudományok), a CEU (társadalomtudomány) jobb helyezéseket ért el. A QS készített egy speciálisan kelet-európai rangsort is, ebben pedig a Szegedi Tudományegyetem előbbre lépett tavalyhoz képest, külföldihallgató-vonzó képességének köszönhetően. A tudományos kutatás felső elitjében ugyanakkor a magyar teljesítmény továbbra is kiemelkedő, hiszen például a Kelet-Közép-Európába jutó, amúgy minimális arányú EU-s kutatási források közül magyar tudósok többet nyertek el, mint az összes többi volt szocialista ország együttvéve.

Arra azonban figyelni kell, hogy a globális rangsorok módszertani gyengeségeik miatt önmagukban nem adnak érvényes képet a tényleges egyetemi teljesítményekről. Az oktatási kiválóság vagy a nemzetközi publikációs iparban nem megjelenő tudományszakok például kimaradnak az értékelési szempontok közül, miközben a közpénzekből fenntartott magyar egyetemek kötelessége kellő erőforrásokat ráfordítva kiváló minőséget szolgáltatni ezeken a területeken is.

Forrás: HVG