Aggasztóan öregedő pedagógustársadalom, romló szakos ellátottság, egyre nagyobb arányban megjelenő sajátos nevelési igényű és pszichés zavarokkal küzdő diák. Látszólag jó hír, hogy a szegény családokból származó gyerekek aránya csökken – de felsejlenek itt is statisztikai trükkök. Megjelent A közoktatás indikátorrendszere – írja a HVG.

Miután Orbán Viktor még 2011-ben Pokorni Zoltán adatokat, érveket soroló felszólalására a „Zoli, mondhatod a számokat, de én máshogy látom az életet” – riposzttal reagált, és miután az azóta tartó állandó és sikertelen oktatási reformokat mindenféle hatástanulmányok, szakmai anyagok nélkül vezetik be, és alig van megbízható statisztika a magyar iskolákról, kifejezetten érdekes, ha megjelenik egy ilyen.

A napokban jött ki – a Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Közgazdaság-tudományi Intézete által jegyzett – A közoktatás indikátorrendszere 2019, amely többek között megpróbálja feltérképezni a magyar iskolákba járó roma diákok arányát. Ez nem könnyű, hiszen nyilvántartás nincs a tanulók származásáról.

Megítélése szerint az Önök feladatellátási helyén milyen százalékos arányban vannak a tanulók között olyanok, akikre érvényes az alábbi jellemző: roma származású?

– ezt a kérdést tették fel az iskolaigazgatóknak az országos kompetenciamérésen, a kutatók pedig ezekből a válaszokból dolgoztak.

Az állami iskolákban 50 százalékkal több

A tanulmány szerint az általános iskolákban a roma tanulók aránya viszonylag stabil, 14-15 százalékos volt az elmúlt évtizedben. Az érettségit adó középiskolákban bőven 10 százalék alatti ez a szám, a szakközépiskolákban viszont majdnem 30 százalék. (2008 és 2015 között körülbelül 50 százalékkal emelkedett a roma gyerekek aránya ezekben.)

Az állami fenntartású általános iskolákban nagyobb a roma tanulók aránya, mint az egyházi iskolákban. Előbbiben évek óta 15 százalék, utóbbiakban nagyjából 10. (Hozzá kell tenni, hogy 2010-ben még az utóbbiakban alig haladta meg az 5 százalékot.) A legnagyobb arányban – ahogy az a fenti ábrán is jól látható – a magán- és alapítványi iskolákban vannak roma diákok, arányuk 2015-2016-ban nőtt meg ugrásszerűen.

Nem meglepő, hogy gimnáziumokban nagyon kevés a roma diák, az viszont érdekes, hogy mind az állami, mind az egyházi gimnáziumokban hasonlóak az arányok – mintegy 2-3 százalék körül mozognak.

Tűnik el a szegénység és a hátrányos helyzet?

A kormányzati sikerpropagandával egybevágni látszik, hogy a grafikonok szerint az utóbbi években mind a szegény családban élő gyerekek, mind a (halmozottan) hátrányos helyzetű diákok aránya folyamatosan csökken.

2007 és 2010 között a szegény háztartásban élő gyerekek aránya 20 százalék körül ingadozott, 2011-től 2014-ig viszont 27 százalékra nőtt. Ezután viszont néhány év alatt visszaesett és a 2011 előtti évek átlagánál is alacsonyabb értéket vett fel.

Ez nagyon örvendetes adat lenne, ám mint korábban írtuk, nem társadalompolitikai csoda történt, hanem a szegénység mérésének módszertana változott meg. Nyilván valamennyire közre játszhat a mutató javulásában, hogy egyre többeknek van legális munkája, és nő a reálbér, de azt nem lehet tudni, hogy mennyi ennek a hatása és mennyi a statisztikai trükknek.

Hasonlóan látványos csökkenésről számol be a tanulmány a hátrányos helyzetű (HH) tanulók arányában is. Bár 2008 és 2012 között 23,4 százalékról 27,5 százalékra emelkedett e tanulók aránya, a következő két évben „varázsütésre” 13,9 százalékra csökkent, sőt, 2018-ra ez az érték 11,3 százalékos volt. A halmozottan hátrányos helyzetű (HHH) tanulók aránya 2008 és 2012 között 9 százalék körüli állt be, de 2018-ra 6 százalékig esett vissza.

A szakközépiskolákban minden ötödik gyerek hátrányos helyzetű

A grafikonok alapján itt valós pozitív változás látszik kirajzolódni, ám a szövegben, kicsit elbújva ez áll: „2012 és 2014 közötti csökkenések elsősorban a kategóriákba sorolás követelményeinek szigorításával magyarázhatók”. (Erről a statisztikai trükkről korábban mi itt írtunk bővebben.) Ezzel kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy miért is ábrázolják egy grafikonon a különböző módszertanokkal készült felmérés adatait a szerzők.

Általános iskolában (az új módszertan szerinti méréssel) 2018-ban 14,1 százalék volt a HH tanulók aránya, míg a 6 és 8 osztályos gimnáziumokban mindössze 0,7 százalék. A legnagyobb arányban a szakközépiskolákban vannak jelen (19,3 százalék). A HHH tanulók aránya szakközépiskolások körében 11,3 százalék, míg a szakgimnazisták esetében 2,1 százalék, a 4 osztályos gimnáziumba járók között pedig 1,2 százalék.

A tanulmány kitér a veszélyeztetett tanulók arányának változására is, ami a tanító, illetve az osztályfőnök megítélése szerint mutatja a családi körülmények miatt veszélyeztetett (alultáplált, otthoni bántalmazásnak kitett, elhanyagolt, drogfüggőség tüneteit mutató) tanulók arányát.

E tanulók aránya szerencsére folyamatosan csökken, 2004-ben még közel 7 százalék volt, két éve már ennek csak a fele. Az általános iskolákban 4,7 százalék volt 2018-ban a veszélyeztetett tanulók aránya, a szakközépiskolákban 3,6, a szakgimnáziumokban 0,9, a gimnáziumokban pedig 0,7 százalék. Ide tartozik az is, hogy tovább nő a magyar oktatásban a – nemzetközi szinten már így is a legkedvezőtlenebb képet mutató – szegregáció. 2008-2018 között több mint tíz százalékkal nőtt a HH és a HHH, többségében roma gyerekek elkülönített iskolai oktatásának mértéke.

Egyre több a speciális nevelési igényű (SNI) tanuló

Sok helyről hallani, hogy egyre több magatartás-, és tanulásizavarral küzdő gyerek van az iskolákban, de erről pontos adatok nem nagyon láttak eddig napvilágot. A kötet megerősíti ezt a tapasztalatot, eszerint a köznevelésben tanulók körében az SNI-tanulók aránya 2001 és 2018 között 3,6-ról 6,9 százalékra nőtt. Az 1–8. évfolyamos tanulók között ez egyébként csak kismértékben változott, de a középfokú oktatásban majdnem megháromszorozódott.

Az 1–8. évfolyamos tanulók közül az általános iskolai képzésben részt vevők 7,6 százaléka volt SNI tanuló, míg a 6 és 8 osztályos gimnáziumok tanulói körében ez az arány csak 0,8 százalék. A szakközépiskolába járók közel ötöde (19,4 százalék), a szakgimnáziumokba járók 3,8 százaléka, a 4 osztályos gimnáziumokba járók 1,9 százalék volt SNI-s 2018-ban.

Az SNI-s tanulók leginkább az állami fenntartású iskolákba járnak, feltűnően kevesebb ilyen diák van az egyházi fenntartású intézményekben.

Duplájára nőtt a pszichés zavarokkal küzdők aránya

A pszichés fejődési zavar többféle fejlődési rendellenesség összefoglaló elnevezése. Magában foglalja a súlyos tanulási zavarral élő, diszlexiás, diszgráfiás vagy diszkalkuliás tanulókat, illetve a súlyos fejlődési zavarral és a súlyos magatartási zavarral élőket is.

A pszichés fejlődési zavarral élő tanulók aránya az elmúlt években folyamatosan emelkedett. 2012 és 2018 között 2-ről 3 százalékra nőtt az összes tanuló között, és 44-ről 51 százalékra az SNI tanulók között.

A leggyakoribb megfigyelhető pszichés fejlődési zavar a súlyos tanulási zavar, viszont a súlyos figyelemzavarral és a súlyos magatartási zavarral élő tanulók aránya az elmúlt években jelentősen nem változott, és az összes tanuló között nagyon alacsony volt (átlagosan 0,26, illetve 0,15 százalék).

Ugrásszerűen nő a nem szakos ellátottság

A tanulmány több fejezete foglalkozik a pedagógusokkal is. Azon nem lepődik meg senki, hogy a pálya elnőiesedett, az óvodákban közel 100, az általános iskolákban mintegy 90, a gimnáziumokban 70, a szakgimnáziumokban 65 százalékban nők tanítanak, de még a szakközépiskolákban is kevesebb a férfi pedagógus.

Viszont ez a tanulmány is rávilágít a pedagóguspálya rohamos elöregedésére, ami viszont a jövőre nézve aggasztó, és sürgős oktatáspolitikai beavatkozást igényelne. 2008 és 2018 között egyre idősebb pedagógusokat foglalkoztatott a közoktatási rendszer. Nagymértékben csökkent (9-ről 6 százalékra) a 30 évesnél fiatalabb tanárok aránya, és a 30–39 éves korcsoport aránya is (27 százalékról 18-ra). Ezzel párhuzamosan az 50–59 éves pedagógusok aránya jelentősen nőtt (27-ről 35 százalékra), és nőtt a 60 évesnél idősebb tanárok aránya is (2-ről több mint 9 százalékra).

A tanári kar öregedése minden intézményfenntartónál megfigyelhető, de az állami intézményekben dolgoznak a legkisebb arányban fiatal, 20–29 éves és 30–39 éves pedagógusok, a legnagyobb arányban pedig az alapítványi és egyéb fenntartású intézményekben.

Hogy - kis túlzással - néhány éven belül megfeleződik a tanári állomány, arra az is utal, hogy a hamarosan nyugdíjba menő pedagógusokat nincs ki pótolja. A pályakezdők aránya ugyanis az óvodákat leszámítva nem nőtt az utolsó években, és valamennyi programtípusban rendkívül alacsony, fél-másfél százaléknyi volt az értéke. A nyugdíjasok gyakorlatilag kikoptak az állami iskolákból, az egyházi és magániskolákban 3-4 százalék körül van az arányuk.

A bérek, mondjuk biztosan nem elég motiválók a pedagóguspályára lépéshez. Az életpályával járó fizetésemelés után is az a helyzet – olvasható ki a tanulmányból –, hogy a főiskolai végzettségű tanárok a főiskolai végzettségű más foglalkozásúak keresetének 81, az egyetemi végzettségű tanárok az egyetemi végzettségű más foglalkozásúak keresetének mindössze 63 százalékát keresik.

„Bármely szakos” tanárok

A kormányzat által rendszeresen tagadott vagy elbagatellizált tanárhiányt cáfolja a kutatás egy másik fejezete, amely azt mutatja be, hogy az utóbbi években ugrásszerűen megnőtt a nem szakos ellátottság, azaz egyre többen tanítanak úgy szaktárgyat, hogy nincs a tanított szakra képesítésük.

A legnagyobb mértékben a természettudományi tárgyakat tanító tanárok között növekedett a tárgyat szakos képesítés nélkül oktatók aránya, de az összes tantárgy esetében is átlagosan kétszeresére nőtt az arány két év alatt.

Forrás: HVG