Korunk válságainak megértéséért egyre többen fordulnak – újra – a kapitalizmus Marx által megalapozott kritikájához. A sokak által újra és újra eltemetett, korszerűtlennek, alkalmatlannak ítélt gondolkodóról rendre kiderül, hogy kritikai elemzései megkerülhetetlenek és nélkülözhetetlenek korunk társadalmi, gazdasági és politikai problémáinak megértéséhez.

Az Artner Annamária Marx 200 (Eszmélet Alapítvány, 2018) című könyvéből újraközölt fejezetet a marxi gazdasági kritikába való bevezetésként ajánljuk. Az első részben ennek az elemzési keretnek néhány alapfogalmát ismerhettük meg. A második rész adatok elemzésével érvelt a bérarány fokozatos csökkenése,  a munkásosztály elnyomorodása mellett – olvasható a aszem.info-n.

 Az itt következő rész azoknak az érveit zúzza porrá, akik a technológiai fejlődéstől remélik a bérmunkán alapuló kizsákmányolás megszüntetését, anélkül azonban, hogy észrevennék: a technológiai fejlődés nem önmagában, hanem a kapitalista termelési viszonyokkal való szimbiózisban fejti ki hatását.

Röviden: a tőkés rendszer csak a profit maximalizálását lehetővé tevő technológiát támogatja.

Elpusztíthatja-e a technológiai fejlődés a bérmunkarendszert?

Az előrehaladó automatizáció (robotizáció), vagy ahogy ma divatosan mondják, az „ipar 4.0”[i]kapcsán sokan kongatják a vészharangot, hogy mi lesz a bérmunka-lehetőség nélkül maradó tömegekkel (a marxi tartaléksereggel, ugyebár). Mások viszont éppen a technológiai fejlődésben látják a mindenkit megillető feltétel nélküli alapjövedelem bevezetésének szükségessége és lehetősége mellett szóló legfőbb érvet, és olyanok is vannak, akik szerint a robotizációval köszönt majd be a kommunizmus.

A globális kapitalizmus körülményei között azonban az élőmunka kiszorításának tendenciája nem olyan ütemben bontakozik ki, mint amilyenben azt a mérnökök, feltalálók megoldásai lehetővé tennék.

A kapitalizmusban ugyanis a termelés parancsnokai (a tőketulajdonosok) nem a társadalmi munkaidőalappal gazdálkodnak, hanem saját tőkéjükkel, vagyis a hatókörükbe vont inputok költségeivel. Hiába csökkenne a társadalom által kifejtendő munkaidő egy bizonyos technológiai újítás jóvoltából, számukra mit sem ér, ha alkalmazása nem jár profitjuk növekedésével.

A profitérdek ugyanis csak olyan technológia bevezetését engedi a tőkések számára, amely kevesebbe kerül, mint amennyibe az az élőmunka, amennyit feleslegessé tesz. Ez azt jelenti, hogy az új technológia által a termékre átvitt értékrésznek (c) – gépek esetében ezek amortizációjának – kisebbnek kell lennie, mint a vele kiváltott bérköltség (v). Ez azonban sok ágazatban igen kemény korlát. Például a ruhaiparban a bangladesi bérek tükrében ugyancsak kis részt kellene jelentsen, a varrórobotok ára pedig még igen magas. Ráadásul a robottechnika még messze van attól, hogy ki tudja váltani az emberi ujjak ügyességét a bonyolultabb ruhák esetében, ezért egyelőre csak egyszerűbb termékek vagy speciális helyzetű piacok esetében alkalmazható (pl. ágyneműk, pólók vagy az amerikai hadsereg számára készített egyenruhák). A technika jótéteményének hatását tehát a profitszempont korlátozza, megörökítve a munkagyötrelmet – ami például éppen a ruhaipar esetében nem sokkal kevésbé borzalmas a mai Banglades, India, Indonézia, Törökország vagy Kambodzsa munkásai számára, mint a XIX. századi angliai munkásoknak volt, sőt, a ruhaipar még Kelet-Európa államaiban is a rossz munkakörülmények és az anyagi nélkülözés melegágya (CCC 2014).

Kongói Demokratikus Köztársaságban a multinacionális vállalatok nem létesítenek elektronikai üzemet. Azért nem, mert ott az ehhez szükséges tőkeberuházások költsége (beleértve a munkaerő kiképzését is) messze meghaladná azt a megtakarítást, amit az ottani alacsony bérek megspórolásával elérhetnének.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy az elektronikai értékláncban Kongó ne venne részt. Nagyon is részt vesz, csak az értéklánc egy alacsonyabb fokán, ahol egyebek mellett jelentős bérelőnyt is kínál. A közép-afrikai országban értékes fémek, többek között tantál, ólom, arany, volfram és kobalt található, amelyek fontos alapanyagai az elektronikát tartalmazó (hírközlési, hadiipari) termékeknek. Az ország keleti részében 1998 óta véres harcok dúlnak, eddig több mint ötmillió ember veszítette életét. Fegyveres csoportok tartják kézben a volframbányákat, ahol alacsony bérért dolgoztatják vagy ingyen munkára kényszerítik az embereket – igazán kiváló profitforrás. Az itteni beszállítóktól vásárolnak az elektronikai multik, mint pl. az IntelAppleMicrosoftNokiaIBMSonyLGSamsung. Civil kezdeményezésre a „conflict minerals” termelése/értékesítése ellen kampány indult. Ennek nyomán született meg 2010-ben az USA-ban a „Dodd-Frank Wall Street Reform and Consumer Protection Act” névre hallgató törvény, amelynek célja egyebek mellett, hogy az ilyen konfliktusövezetekből származó ásványok vásárlását visszaszorítsa. A törvény szerint a multinacionális vállalatoknak deklarálniuk kell, hogy nem ilyen helyekről származnak azok a fémek, amelyeket felhasználnak termékeik gyártásakor.

Ez azonban nem sokat ért. A profitcélnak alávetett technológiai fejlődéssel továbbra is a munkapokol újabb bugyrai nyílnak meg: az elektromos autók terjedésével megnőtt a kereslet az ilyen autók elemeihez használt kobalt iránt. A világ kobaltkínálatának több mint fele a Kongói Demokratikus Köztársaságból származik. Az Amnesty International (2017) szerint, a kitermelés egyötöde kézzel történik, részben egészen kis gyermekek kényszermunkájával. Az ENSZ 40 ezerre teszi a kongói kobaltbányákban nemegyszer 24 órás, föld alatti műszakban, többnyire kevesebb, mint napi egy-két dollárnyi bérért dolgozó gyermekek számát (Cascais 2017). A 28 legnagyobb, kobaltot használó vállalat több mint fele (közük pl. a Microsoft, a Renault, a Huawei és a Lenovo) elmulasztotta igazolni, hogy nincs köze az így kitermelt fémhez, de mások, köztük a Tesla, a BMWvagy a Hewlett Packard sem tettek meg mindent e gyakorlat elkerüléséért (Amnesty International 2017).

Ugandában 2017-ben, amikor egy angol multi (KI3R Minerals Ltd.) lépett a színre, a wolfram-kitermelés fellendült. A vállalat megemelte a béreket, helyi adót is fizetett, mintegy 800 embernek adott munkát, akik fel is hagytak minden más tevékenységgel, hogy a „jól fizető” alkalmi munkát végezhessék (a bért naponta kapták, társadalombiztosításról szó sincs). A környék gazdasága nőtt, az emberek életszínvonala javult, és az újságcikkek áradoztak (lásd Muhereza 2017). Aztán pár hónap múlva érkezett a hír, amikor egy fiatal munkást maga alá temetett az iszap, hogy a dolgozók hiába kérik a cégtől munkakörülményeik javítását, még az olyan minimális védőfelszerelést is megtagadják tőlük, mint a kesztyű, a gumicsizma, a sisak vagy a védőszemüveg – ezek nyilván tetemes kiadást jelentenének, és a profit nem bánhatja… Ami pedig az ugandai gyerekmunkát illeti: igaz ugyan, hogy 2016-ban törvény született ennek tilalmáról, ám a tőke még 2018-ban is kétmillió gyermeket fogott munkára az országban (Gitta 2018).

A minél több élőmunka alkalmazása érdekében a tőke mindig újabb területeket keres, új ágazatokat hoz létre és a bérmunkarendszer által még érintetlen területekre hatol be. A robotipar maga is új munkahelyeket teremt, és jelentős tartalékok vannak a „zöld” iparokban (hulladékhasznosítás, reciklálás, „megújuló” energiák), valamint a ma még állami kézben lévő szolgáltatásokban is. Amíg lesznek éhes szájak és tétlen kezek, addig mindig lesz tőke, amelyik igyekszik kiaknázni ezt a profittermelő potenciát és „munkát ad” nekik. A ma még prekapitalista körülmények között élő munkaerő bevonása a bérmunkarendszerbe most is folyik, és ne feledjük, hogy a Föld nagy részén kiépítésre vár még az az infrastruktúra is, ami a fejlett országokban már az 1970-es évekre megvalósult. De még ott is „éhes szájak” tulajdonosai szorgoskodnak napi megélhetésükért bérmunkásként, ahol minden talpalatnyi földön felhőkarcolók állnak (lásd például a vendégmunkások által kiszolgált olajemírségeket).

A tőke mindig is saját szükségletei szerint lökte utcára vagy vette fel a munkaerőt. A XVIII. és XIX. század fordulóján hasonló változás játszódott le, mint ami az 1970-es években vagy napjainkban. Az első ipari forradalom idején a szövőipar gépesítése nyomorba döntötte a munkások tömegeit, a kapitalizmus azonban nemhogy nem omlott össze, hanem éppen ebből a helyzetből született meg. Angliában a szövőmunkások helyzetén segíteni hivatott ún. Speenhamland-rendszer[ii] (1795-től az 1834-es szegénytörvények – a dologházrendszer – bevezetéséig), amit Polányi (2004 [1944]) is behatóan tárgyal a kapitalizmushoz vezető „nagy átalakulásról” szóló művében, csak elnyújtotta szenvedéseiket azzal, hogy kiegészítette nyomorúságos keresetüket az éhhalál elkerüléséhez alig elegendő szintre, lehetővé téve a gyárosok számára a béreknek mélyen a minimum alá szorítását és ezzel a gépesítés elodázását. A munkaeszközök és az élőmunka konkurenciáját tárgyalva, Marx ezzel kapcsolatban megjegyzi:

Ahol a gép fokozatosan ragad meg egy termelési mezőt, ott krónikus nyomort idéz elő a vele konkuráló munkásrétegben. Ahol az átmenet gyors, ott tömegesen és akutan hat. Nincs a világtörténelemnek rettentőbb színjátéka, mint az angol kézi pamutszövőknek fokozatos, évtizedeken át húzódó, végül 1838-ban megpecsételt pusztulása. Sokan közülük éhhalált haltak, sokan hosszú ideig tengődtek családjukkal együtt napi 2 és fél pennyből.

(A tőke I., 402.)

Mint a fentiekből kitűnik, a XVIII–XIX. század fordulóján ugyanazok a törvényszerűségek uralkodtak a tőkés termelésen, mint napjainkban: amíg olcsóbb élőmunka ki tudja váltani a gépet, addig az utóbbit nem állítják csatasorba. Itt tehát ismét egy olyan alapösszefüggésről van szó, amelyet a kapitalizmus apológiáját adó elméletek és szószólóik – tudatlanságból vagy szántszándékkal – elhallgatnak: a technológiai újítást legalább annyira gátolja a tőkés profitérdek, mint amennyire – ultima rációként, tehát végső esetben – elkerülhetetlenné teszi.

De a tőke körtánca itt nem áll meg! Ugyanis a termelésből kiszorított munkaerő kénytelen olcsón kínálni magát („a gépesítéssel feleslegessé vált munkaerőáru ára az értéke alá csökken”), ami hozzájárul ahhoz, hogy a régi technológiát használó vállalatok túléljenek (hasonló hatás működik az alacsonyabb bérű országokba irányuló termelés-kitelepítés esetében is), és lehetővé teszi új termékek, szolgáltatások, ágazatok gründolását is.

A technikai haladás önmagában tehát nem képes elmorzsolni a kapitalizmust. Fontos ezt leszögezni, hiszen sokan gondolják úgy, hogy az előrehaladó automatizációval a tőkerendszer alapjai szűnnek meg, vagyis az élőmunka teljesen eltűnik a termelésből. Súlyos tévedés! Mint egyetlen egy osztálytársadalom sem a történelem során, úgy a tőkerendszer sem fog magától elenyészni, még akkor sem, ha parazita jellege nyilvánvalóvá válik – hiszen a nyitott szemmel járók számára már most is az. Gazdasági oldalról ezt a fentiek támasztják alá: amíg van olcsó élőmunka, addig a gépesítés nem lesz tökéletes.

E fent vázolt folyamatok inkább csak elméletileg választhatók szét, a gyakorlatban alig: az egyik vállalat (majd ágazat, majd régió, majd ország stb.) még itt tart a technológiai fejlettségben, a másik már ott. A végeredmény a termelési szerkezet átalakulása után bontakozik ki, de gyakran ekkor már meg is indul egy újabb átalakulás.

Ma, amikor a számítógéppel vezérelt gépek újabb termelési területeket ragadnak meg, a foglalkoztatás legfőbb jellemzőjévé a bizonytalanság válik. Elterjedt idegen szóval, a „prekárius” viszonyok, vagy, a „proletáriátus” szóval összevonva, a „prekariátus”. Talán meglepő, de ezt a folyamatot is leírta már Marx:

Minél nagyobb a munka termelőereje, annál nagyobb a munkások nyomása foglalkoztatási eszközeikre, tehát annál bizonytalanabb [az angol kiadásban: prekárius – A. A.] létezésük feltétele: saját erejük eladása az idegen gazdagság szaporítására, vagyis a tőke önértékesítésére.

(A tőke I., 603.).

Ez a jelentősége a neoliberális gazdaságpolitikának: lehetővé teszi a tőke számára az állandóan „cseppfolyósított” helyzetet, amelyben „rugalmas” a munkaerőpiac, tehát a foglalkoztatás feltételrendszere a tőke igényei szerint, „prompt” alakítható. A Marx által feltárt munkaerőpiaci folyamatok legrútabb oldalát – mint fentebb láttuk – a fejlődő országokban folyó profittermelés produkálja, ami nem jelenti azt, hogy ugyanezek a folyamatok, még ha enyhébb formában is, ne működnének a centrumországokban.

Forrás: aszem.info

 

Eseménynaptár

Társ-szerkesztőségünk:

Sztrájk 2.0



Meg­je­lent Ber­ki Er­zsé­bet tu­do­má­nyos i­gé­nyű össze­fog­la­ló mű­ve a mun­ka­harc esz­kö­ze­i­nek ma­gyar­or­szá­gi al­kal­ma­zá­sá­ról.
A Sztrájk 2.0 el­ér­he­tő e‐book for­má­ban.

További információ