Gyakran halljuk, hogy a tanári pálya választásának, illetve a pályán maradásnak motivációja bizonyos fajta elhivatottság, hogy a tanárjelölt vagy a tanár szereti a gyerekeket szeretne adni nekik. Ez azonban nem elég, mert a pálya rendkívül veszélyes tud lenni, ha csak elhivatottság és misszionárius lelkület van mögötte és nincs vagy nem megfelelő a professzionális tudás – minderről dr. Chrappán Magdolnával, a Debreceni Egyetem Nevelés- és Művelődéstudományi Intézet főiskolai docensével beszélgetett a haon.hu munkatársa.

Vonzó még a pedagóguspálya?

A hallgatók egy jelentős része azt mondja, hogy a pedagógus életpálya-modell nagyon vonzónak tűnik.

Egyrészt biztos állást, a legtöbb esetben közalkalmazotti státuszt jelent, s egy jól körvonalazható karriert rejt. A pályán van előrehaladás, ez egy nagyon fontos elem a hallgatók számára. Továbbra is vezető ok, nagyon erős motívum – a világ minden táján a pályához vezeti a tanárokat– a pályára készülőknél a szak választása: a tantárgy, a szakdiszciplina szeretete. Meg kell értenünk azonban, hogy ez nem elég. A biológiatanár, hogy saját szakomról beszéljek, nem orvos, nem biológus, nem az a feladata. A tudomány tudása önmagában nem tesz senkit jó, még csak közepes tanárrá sem.

Mik az alapvető pedagógusértékek?

A türelem, a humorérzék és a tudatosság nálam mind dobogón van; utóbbin azt értem, a tanárnak legyen pontos képe arról, honnan indul és hová szeretne eljutni a tanítása során. Ehhez a gyerek személyiségének az ismerete éppoly fontos, mint az adott iskolatípus tényleges céljainak az ismerete. S e két tényezőt valahogy össze kell simítani. Enélkül bizony parttalan próbálkozássá válik a munka.

Az empátiát is ki szokták még kiemelni, a tanárnak hajlandónak kell lennie a gyermek, a tanuló viselkedése mögé nézni, s megérteni annak motivációit.

Ez egyre többször rettentően nehéz, embert próbáló feladat. A tanulópopuláció – intézménytípusonként eltérően –, sokkal súlyosabb életterheket cipel, mint amit el tudunk képzelni vagy ami egy-két évtizede probléma volt. Ez is világjelenség.

Hogyan lehet jó tanárrá válni?

Alapkövetelmény, hogy a pedagógus elfogadja a gyereket.

Azt a gyereket is, akinek olykor még a saját szülei sem tudnak parancsolni. És ilyen gyerekből 30 van egy osztályban. A pályát belülről nem ismerők gyakorta azt mondják, hogy a tanár megtartja az órát és megy haza, ráadásul még nyári szabadsága van…. Ezeket a kijelentéseket ismerjük, én rendkívül méltánytalannak tartom, de ez ráégett a szakmára. Felelősségünk volna annak kommunikálásában, hogy miért is fontos a tanár, mit csinál, mennyit küzd, mielőtt olykor feladja. Óriási idegi terhelést jelenthet ez a pálya, a hallgatók körében komoly személyiségfejlesztésre is szükség lenne, hogy jó tanárrá váljanak a jelöltek. Kérdés, hogy van-e erre idő, tudunk-e olyan helyzeteket teremteni, hogy átéljék, mit várnak tőlük a pályán. E tekintetben a tanárképzés nem jó helyzetben van.

Mitől maradnak meg a pályán, vagy válnak pályaelhagyóvá?

Jó esetben kiderül, hogy valaki nem pedagógusnak való, és elhagyja a pályát.

Az életpálya-modell fizetési kategóriái az elmúlt 5-6 évben nem mozdulnak – vannak hallgatók, akik ezért nem tudják vagy akarják vállalni, ezt tudomásul kell venni.

Súlyos pályaelhagyási érv az a fajta csalódottság is, amikor a fiatal pályakezdő tanárok számára kiderül, hogy nem valószínű, hogy az áhított iskolatípusba, többnyire gimnáziumokba kerülnek. 80 százalékuk ugyanis ott tanítana legszívesebben. Más közegekben viszont nagyon nagy elhivatottság kell, hogy meg tudjanak maradni. Bár én optimista vagyok, látom a hallgatók között azt a szívós, jól terhelhető és felkészíthető réteget, aki elköteleződik a pályán.

Gyakran halljuk, hogy a tanári pálya választásának, illetve a pályán maradásnak motivációja bizonyos fajta elhivatottság, hogy a tanárjelölt vagy a tanár szereti a gyerekeket szeretne adni nekik. Ez azonban nem elég,

mert a pálya rendkívül veszélyes tud lenni, ha csak elhivatottság és misszionárius lelkület van mögötte és nincs vagy nem megfelelő a professzionális tudás. Az elhivatottság-érzés tehát szükséges, de az is, hogy bizonyos személyiségvonásokkal rendelkezzen a pedagógus. Nem létezik ugyanakkor „jó pedagógus”, mint olyan, mert annyiféle közeg, elvárás van az iskolában, hogy nem tudunk egy olyan pedagógusképet felrajzolni, ami bárhol megfelel. Káros azonban az a nézet, ha valaki meg van győződve arról, hogy nem lehet jobban csinálni,mint ahogy ő.

A jelenlegi tanári szerep megegyezik azzal, amit elképzelnek?

A hallgatók hozzák magukkal azokat a tanári mintákat, iskolai tapasztalatokat, amiben ők részesültek, ez természetes szocializációs folyamat eredménye. Ezek azonban jórészt inkompatibilisak azzal az iskolával, amelyben nekik, a most pályára kerülőknek az idejük nagy részét tölteni kell.

Nagyon sokan mondják azt, hogy az iskola alapvetően meg fog változni. Az, hogy „átadom” a tananyagot, a gyerek ül és lehetőség szerint figyel, vagy bevonjuk a cselekvésbe, de leginkább mégis a tartalmi ismereteken, adatokon van a hangsúly. Szeretni fogja az irodalmat az a gyerek, aki arra kap jegyet 7. osztályban, hogy 49 Nyugatos nevét felsorolja? A technológiai fejlődés óhatatlanul magával hozza a tudásszerzéssel kapcsolatos változásokat, s akár akarjuk, akár nem, a jövőbeli tanári szerep nem egyezik azzal, amit akár 4-5 évvel ezelőtt maguk előtt láttak a leendő pedagógusok.

Az előadás, amit a napokban tartottam, arról tudósít, hogy az a tanári szerep, ami rájuk vár, nem azonos azzal a tanári szereppel, amiből ők jönnek. A kutatásunk azt mutatja – nemzetközi adatokkal is alátámasztva –, hogy

nem eléggé sokszínű, sem metodikailag, sem tevékenység-repertoárját tekintve az iskola.

Az uralkodó minta még mindig a hagyományos tanár szerep, miszerint a tanár a tanulónak a tanteremben tananyagot tanít tankönyvből a tábla segítségével. Ezt lehet nagyon színesen, élvezetesen csinálni, dúsítani különleges fogásokkal, a lényegen azonban nem változtat, nevezetesen azon, hogy nem a gyerek saját tevékenysége, nem a tanulói aktivitás van a pedagógiai folyamatok fókuszában, hanem a tananyag, illetve az, hogy a tanár mennyire ügyes abban, hogy a tudást kvázi átadja. Paradigmaváltásra volna szükség ahhoz, hogy az egész folyamat középpontjába a tanulói tevékenységet tegyük, s ne csupán a lexikális tantárgyi eredményesség számítson. Fura módon ennek táplálója az uniformizált tesztrendszer, s egyre több helyen fogalmazódik meg kritikaként a nemzetközi mérésekkel kapcsolatban is, hogy egysíkúvá teszik a pedagógiai folyamatokat. Ez az objektív tesztkultúra éppen annak a hagyományos, értelmezésem szerint anakronisztikus iskolai kultúra s tanári szerep megközelítésnek a legfőbb támogatója , amit éppen át kellene alakítani. Ez nem a mérések kritikája, a baj, hogy nem arra használjuk ezeket az adatokat, amire az iskolákban kellene, de ez egy másik történet.

Nagy kihívás áll akkor a közoktatás előtt, odalesz a „tananyag-előadó” iskola?

Az alfa generációnak nevezett, 2010 után születettek – mostani általános iskolások –

már egészen másképp tanulnak és másképp látják a világot, másféle tudásuk van. Életszerűbb iskolára vágynának, türelmetlenebbek, akciódúsabb tevékenységeket várnak, unalmas nekik az iskolai tudás.

Már a virtuális térben szocializálódnak, aligha tudják internet nélkül elképzelni az életet. Az ő igényük még aligha jelenik meg az oktatási módszerekben, ráadásul a bennlévő hallgatók szocializációs gyökerei is viszonylag masszívabban a hagyományos tananyag-előadó iskolából származnak. A tanulók nyilván azért választják a pályát, mert valami módon azonosulni tudnak ezzel a szereppel. Olyan attitűdök vannak bennük, amiket nagyon nehéz kimozdítani, ez kulcskérdése lesz a jövő iskolájának, hogy ezeken tudnak-e változtatni. Szerencsére nagyon nyitottak a tanárok a változásokra, csak még rendszerbe kell állítani a teendőket.

Forrás: haon.hu

Hozzászólok a Facebookon